KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/október
KRÓNIKA
• Pintér Judit: Nanni Loy (1925-1995)
MAGYAR FILM
• Peternák Miklós: A titán és a szirén Bódy Gábor: Írások a hagyatékból
• Bódy Gábor: A titán és a szirén Írások a hagyatékból
• Peternák Miklós: A film nem avul Beszélgetés Bódy Gáborral
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Életképek a hátországból Egy film előmunkálatai
• Zsugán István: A hetedik szoba Mészáros Márta új filmjéről

• Bikácsy Gergely: Vízbemerengők, avagy Pirandello levelei Olasz film, anno zero
• Csantavéri Júlia: Szegények mozija Beszélgetés Marco Ferrerivel
• Kozma György: Delírium filmens Leos Carax
1895–1995
• Molnár Gál Péter: A hallgatag bohóc Jacques Tati

• Barna György: Magyar pornó Videopiac
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Ebek harmincadján Égi manna
KRITIKA
• Fáber András: Például Proust Ébredés
• Bori Erzsébet: A másik játszik Segítség, csaló!
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Férfiak mélyrepülésben
• Déri Zsolt: Passion Fish
• Harmat György: Kongó
• Báron György: Waterworld
• Takács Ferenc: Az első lovag
• Barotányi Zoltán: Eszelős szerelem
• Barna György: A Lény
• Tamás Amaryllis: A rettenthetetlen
• Hungler Tímea: Az utolsó esély

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Írások a hagyatékból

A titán és a szirén

Bódy Gábor

Vadász, halász, csillagász...

(utópia; filmszinopszis)

 

 

Szerte a világon amatőr csillagászok tízezrei kutatják az égboltot. Megfigyeléseik értékes és nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a kozmosz tudósainak. Számukat illetően – pontos adatot nem – csak annyit tudok, hogy Magyarország az egyik világranglista-vezető. Vannak közöttük munkások, építészmérnökök, lovastrénerek és képzőművészek…, akik szabadidejüket és rendes évi szabadságukat is arra fordítják, hogy az „égbolt titkait fürkésszék”.

A film ebben a közegben, egy csillagvizsgálóban játszódik. Cselekménye nincs, csak motívumai és szereplői. Ezek túlnyomórészt nem színészek. Fiatalok.

A terv lényege: ideológiai tájkép arról a nemzedékről, amelynek részese vagyok. Számunkra az elmúlt 30 év nem sok közvetlen történelmi konfliktussal járt. Ugyanakkor: egész létezésünk a lehető legizgalmasabb, legkiélezettebb történelmi konfliktus.

 

*

 

Bár nem egy szinopszis a legmegfelelőbb terepe ennek a kijelentésnek: a történelem mégis kozmikus stádiumába lépett. Itt mindenekelőtt nem az űrhajózásra akarok utalni, hanem arra, hogy lényegében megszűnt a regionális történelem. Nincs a társadalom megszervezésének, a tudománynak és a technikának egyetlen olyan komoly eseménye sem, amely ne érintené az emberiség egész sorsát. Ezzel a kozmikus tudattal állunk személyes sorsunk megalkotásának küszöbén.

Az egy és a sokféle: ami a „MINDEN” fogalmába egyaránt belefér, soha nem jelentkezett ilyen aktuális, személyes, mindennapi érzésként. Azt hiszem, a mi nemzedékünk alapvető konfliktusa, örökölt felelőssége, de vadonatúj ambíciója ez a „MINDEN”, amelyre sorssal kell válaszolnia. A sors-tájképek középpontjában szerényen, nem jelszószerűen, hanem meditatív jelleggel áll egy fiatalkori Marx-idézet, amely mintegy mellékesen hangzik csak el a filmben. A Német ideológiának arról a jól ismert passzusáról van szó, amely a munkamegosztás megszűntéről álmodik; arról, hogy a kommunizmusban – ha kedvem tartja – reggel vadászok, délután halászok, este filozófiával foglalkozom.

1975. december 1.

 

 

Kutya éji dala

(filmszinopszis)

 

Nem tetszenél Istennek

ki előtt meg kell jelenned

egyszer mint lehúzott vécé,

zúg majd

a Dies Irae”

(Petri György)

 

Filmet szeretnék készíteni az ösztönökben, az érzéki létben szűkölő értelemről.

A film hőse egy fiatal kutató (etológus) az állatorvosi egyetemen. Bár közel kétéves harmonikus viszonyt folytat egy lánnyal, és egyetemi pályafutása is – a szokott kisebb akadályoktól eltekintve – rendezettnek mondható, időnként nyugtalanság, homályos sejtések törnek rá.

Gyötrő nyugtalanságát újabb és újabb kicsapongásokban vezeti le, amelyeket a bűntudat és fegyelem kurzusai követnek.

Egy botránya válaszút elé állítja. Vagy „megjavul”, és feleségül veszi, vagy elveszti a lányt, akit szeret, és vele együtt a békés élet távlatát is.

Ezzel párhuzamosan egyetemi felettesével is ellentétbe kerül.

A fiatalember szabadságot vesz ki, és problémái elől amatőr csillagászok egy csoportjával a Mátrába utazik.

A csillagvizsgálóban megismerkedik még néhány fiatal értelmiségivel és dolgozóval, akik többször vitába elegyednek a kommunizmusról és a munkamegosztás problémájáról.

Ugyanitt szemtanúja lesz egy elektromérnök „művészien” megkonstruált öngyilkosságának. (A mérnök, aki előzőleg a pozitív, ill. negatív visszacsatolás jelenségeiről folytatott diskurzust a társasággal, egy olyan „villamosszékbe” ül, amely a közösség reakcióitól függően lép működésbe.)

A lány hősünk után jön; megbékélve, együtt térnek haza.

Az egyetemen újra fegyelmezett munkához lát. Kedvtelésből részt vesz egy versenyló meggyógyításában. Szorgosan dolgozik, míg ráköszönt az este, az égen megjelennek a csillagok, s az intézet kutyái panaszos vonításba kezdenek.

Budapest, 1976. február 13.

 

 

 

 

Privát történelem I.

(tématerv)

 

 

Ez az ötlet – én is régóta őrizgetem – már nem nevezhető újnak. Az utóbbi években világszerte megindult az amatőrfilmekben felhalmozódott dokumentumanyag összegyűjtése és feldolgozása.

Ennek ellenére kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtó vállalkozásról van szó, amit minden országnak, a saját történelmének aspektusából, érdemes elvégeznie.

Az út:

újsághirdetés útján össze kell gyűjteni az utóbbi 40-50 évben készült amatőrfilmeket, különös tekintettel azokra (a „filmesekre”), akik folyamatosan készítettek (akár pusztán családi jellegű) felvételeket.

Az amatőrfilmek és a korabeli híradók, dokumentumok összeállításából (helyenként párhuzamos, osztott-képernyős vetítéséből), a történelmi és a privát tudat összefüggéseit vagy eltéréseit dokumentáló vizuális krónika állítható össze.

Budapest, 1975. szeptember

 

 

 

 

Privát történelem II.

 

 

Egyes külföldi tv-társaságok mintájára született az az ötlet, hogy kísérletet tegyünk a privát tulajdonban lévő (saját készítésű) filmek, családi dokumentumok, amatőr felvételek felgyűjtésére. Ezt a munkát részeként tekintjük egy olyan filmkészítési kutatásnak, amit jobb szó híján „tudományos igényű, filmi történetírásnak” nevezünk, s amely remélhetőleg a közeljövőben szervezett formát ölthet.

A filmkészítés közel százéves, s a filmnyersanyagok nem örökéletűek. Egyre fokozottabb kulturális felelősség hárul korunkra a megőrzésre érdemes filmek archiválását illetően. Ez nyilvánvalóan nem csak a kiemelkedő művészeti alkotásokra vonatkozik, hanem minden olyan felvételre, amely a jövő szempontjából – tartalma vagy aspektusa révén – jelentős információt hordoz.

A filmcsinálók első évszázadának nyomait túlnyomórészt hivatásosok által készített filmek szalagkilométerei őrzik. Ezek archív feldolgozása több-kevesebb hozzáértéssel és gondossággal, de világszerte, folyamatosan végbemegy. Van azonban a filmszalagon őrzött képeknek egy olyan tartománya, amely a legutóbbi időkig a kulturális kontroll és megőrzés körén kívül esett: az amatőrök, a privát filmkészítők anyagai.

Ezek több szempontból is becses leleteit képezhetik a jövendő filmkultúrájának;

a) számot kell vetni olyan történetileg rendkívüli információk létezésével, amelyekre szélső példaként a Kennedy-gyilkosságot rögzítő amatőr-felvételekkel hivatkozhatunk. Ezek feldolgozása a legszorosabb értelemben vett esemény-történeti szempontból szükséges.

b) a privát felvételek kevésbé determináltak a kor kulturális-ideológiai konvenciói által. Ezért egy helyzet rögzítésekor számtalan olyan apró motívumot, információt felragadhatnak, amelyek a „hivatásos” anyagból kimaradnak. Ezek a motívumok a maguk korában lehettek érdektelenek. Az idő puszta múlása azonban olyan új aspektusokat hozott létre, amelyekben az érdektelen motívumok is jelentéssel telítődhettek. Egyrészről ismét a történetírói szemponttal találkozunk. (Képzeljünk el például egy olyan politikai szereplőt, aki csak a negyvenes években kezdte exponálni magát, azonban már a harmincas években is „színen volt”. A protokolláris felvételek látószögéből nem pillanthatjuk meg korábban, ám a privát képeken esetleg felbukkan a lencsék előtt…) Másrészről lehetőségünk van egy ikonológiai kutatáson keresztül a „társadalmi tudat” és a „privát tudat” összevetésére, a forma szociálpszichológiai vizsgálatára. Egy olyan esemény bemutatására pl., mint az eucharisztikus kongresszus, nyilván másképp vállalkozik a kor hivatásos híradója, mint egy amatőrfelvétel családi optikája.

c) a kettő egybevetése (például osztott képmezős feldolgozásban) számtalan művészi lehetőséget is magában rejt. Ez tehát nem tisztán a tudományos történetírói kutatás ügye, hanem lehetőség van olyan esszéisztikus megfogalmazásra, amely egy rendkívül izgalmas, sőt gondolatébresztően szórakoztató rövidfilmet eredményezhet.

A magunk részéről mindhárom munkára szívesen vállalkoznánk, már amennyire ezt anyagi kereteink lehetővé teszik. Mivel támogatásra elsősorban a rövidfilmgyártáson belül számíthatunk, természetesen a harmadik, (c) szempontot kell előtérbe helyeznünk. Elsődleges célunk tehát egy „művészi kisfilm” elkészítése. Emellett azonban – lehetőségeinkhez mérten – tekintetbe vesszük a „történetírás” kritériumait is. Igyekszünk tehát a kisfilm szükségletein túlmenően egy tágabb perspektívájú archiválás és analízis első lépéseit megtenni.

Amikor néhány folyóiratban és napilapban közzétettük apróhirdetésünket, nem voltak vérmes reményeink. Magyarország iparilag közepesen fejlett, a privát filmkészítés ma sem a leghozzáférhetőbb mulatság, hát még 40-50 évvel ezelőtt. Az eredmény azonban a legbizakodóbb várakozást is felülmúlta. Több mint tucatnyi a jelentkezők száma, s az első helyről, amit meglátogattunk, mintegy tíz órányi felvételt rögzítő tekercsekkel tértünk vissza. A felvételek 1928-tól 1950-ig terjednek, dokumentálva egy család történetének 22 évnyi szakaszát. És milyen időkben! Ez a gyűjtemény önmagában is elegendő volna egy rövidfilm összeállításához, de feltehetőleg tartogat még érdekes anyagot a tucatnyi másik cím. Az is bizonyos, hogy a hirdetések újabb és újabb közzétételével, a szívós kutatással további forrásokra találhatnánk.

Egy snitt-film tartalmának az előzetes rögzítése mindig problematikus. Így, hogy az anyag egy részének vagyunk csak birtokában, különösen indokolt, hogy beérjük a feldolgozás módjainak áttekintésével.

A film a privát anyagok bemutatását a „hivatásos” dokumentumokkal párhuzamosan fogja elvégezni. Ez kétféle formában lehetséges: egyszerű montázzsal és osztott képmező használatával. Ez utóbbi kifejezésbeli lehetőségeit csak érzékeltetni akarjuk egy éles példával: képzeljünk el egy kettéosztott képet, amelynek egyik oldalán a család 1933-as nyaralásának, a másik oldalán Hitler hatalomra jutásának eseményei peregnek…

Derűsebb összehasonlításra adnak lehetőséget azok a felvételek, ahol privát hőseink kisebb „jeleneteket” játszanak el a maguk mulattatására. Udvarlás. Randevúk. Szerelmi „háromszögdrámák”. Viaskodás. Ezek a szégyenlős magamutogatással eljátszott „privát jelenetek”, párhuzamba állítva a kor ízlésnormáit megjelenítő játékfilmekkel, sok derűs percet szerezhetnek. Ugyanakkor alkalmat adnak a meditációra is. Milyen törékenyek, átlátszóak egy kor „abszolútnak” tartott, mindenki által követett magatartásformái…

Például: hogyan mutatkoznak be a nők, s hogyan a férfiak ezekben a filmekben?

A férfiak mindig „erejüket” fitogtatják, a nők kacérságukat.

A technika csodái iránti áhítattal (új gépek, automobilok) gyakoriságban csak a polgári ízléshez képest meglepően durva családi tréfák vetekednek (seggreverősdi, a nők leteperése stb.).

A gyerekek. De helyesek! Pikó és Ottó. Totyognak. Esznek. Új ruhában feszítenek. Ottó nagyocska már. Biztos szívesen játszik katonásdit. Ügyes vagy, Ottó. Nézze csak, hogy emeli a kezét! Heil! Tízvalahány év múlva majd viszontlátjuk igazi katonaruhában.

A családi lét élet apró nüanszaiból a polgári lét öntudatlanságának, megrendítően „ártatlan” bornírtságának mozaikja áll össze. Mindezzel a XX. század kegyetlenül objektív technikája áll szemben.

Az emberek szavakkal csak annyit mondhatnak el magukról, amennyinek a tudatában vannak. A filmkamera objektívje azonban mindent rögzít. Azt is, ami csak utóbb bontható ki. Filmünk e két tudat aszinkronitásának pillanatait próbálja kimerevíteni, újra és újra analizálni. Ha ez az aszinkronitás feszültséggé tágul, a feszültség katarzist válthat ki a mai néző tudatában, arra késztetve, hogy pontosabb és felelősségteljesebb képet alkosson „privát történelméről”.

(Technológiai kérdések) A begyűjtött anyagok túlnyomó része 9, 1/2 mm-es, középen perforált, PATHÉ anyagon van rögzítve. A háború előtt ez volt az amatőrfilmezés legpreferáltabb mérete. Ma azonban egyáltalán nem használják ezt a technikát. Elég nehéz még használható vetítőgéphez jutni is.

Ez mindenekelőtt két dolgot jelent:

a) a képet rögzítő nyersanyagok régiek, szárazak és töredezettek. Mivel csak egy perforáció tartja a filmet a kapuban, ez a fajta anyag még jobban ki van szolgáltatva az idő múlásának, mint más korabeli film. Az archiválás szempontjából tehát elérkezett a „kapu előtti pillanat”. Nem valószínű, hogy a felnagyítás akár csak öt év múlva lehetséges volna még. Az előkészítési keretből készített próbák alapján azonban most még neki lehet vágni a munkának.

b) a 9, 1/2-es felnagyítás a MAFILM technikai parkján át keresztülvihetetlen. Bizonyos (nem túl nagy összegű) különkiadásra van szükség tehát a felnagyító szerkezet összeállítására.

A film technológiailag három lépésben készülhet el:

1) a 9, 1/2-es és 16-os anyagok felnagyítása,

2) régi híradó-, dokumentum-, ill. játékfilmrészletek kopírozása,

3) a két anyag összevetítése Crass-trükkasztalon.

Az (1) felnagyítást, a bevezetőben említett „történetírói” funkció szempontjainak megfelelően célszerű a rövidfilm igényein túlmenő hosszban (és költségvetéssel), egy távlati anyaggyűjtési terv részeként elvégezni (esetleg külön archivációs keretből). Nem valószínű, hogy erre bármikor a későbbiekben kedvezőbb alkalmat találhatnánk.

Budapest, 1977.

 

 

 

 

A titán és a szirén

 

 

A titáni igyekezet önmagam „megvalósítására” – előtérbe helyezésére. Rendkívüliségem (amelyben egy-egy előnyös vonásuk ellenére, amellyel egyesek kétségkívül rendelkeznek, senki nem múlhat felül), ez a már-már tulajdonságok nélküli nagyság, mely épp azért adta le tulajdonságait, hogy vitathatatlan legyen – ez a ráadásul nem is saját magatartás, amelyet úgy erőltettem magamra –, valaki másnak a példájára, elveszítve ezáltal azt a velem született képességemet, hogy természetesen és szelíden elviseljem a létezés fájdalmát, és megkapva, megismerve cserébe a gyávaság, a pánik, a kétségbeesés szörnyszülött perceit, óráit, napjait, amelyek a rendkívüliségbe menekülés valóban titáni erőinek kifulladásakor köszöntenek rám, a sírásig csüggesztve attól a keserűségtől, hogy már sohase lehetek olyan (amilyen voltam), mint más, mint mindenki, mint az a – bár sok kis gondtól és fájdalomtól elszomorított, mégis-mégis megbékélve egymáshoz igazodva boldoguló nagy család, az „emberek”, akik el kell hogy ítéljenek, és bár csodálhatnak, de nem fogadhatnak be szeretetükbe és békéjükbe, amit annyira áhítok, hogy gyakran elgyengül a lábam, összebicsaklik alattam, térdre esem és felkiáltok: ISTENEM! Ilyenkor időbe telik, amíg egyáltalán fel bírok állni. Aztán minden ilyen porbahullást követően (amikor elhatározom, hogy nem eszem egy darabig, hogy nem iszom, hogy nem dohányzom) eljön a pillanat, amikor visszatérnek a titáni szellemek, újra megcsillan az alkony szembogarában valami kihívó és lázas fény, és már halk, hátborzongató hangon kacarásznak bennem a sejtek, mert ők is arra készülnek, hogy kivonják magukat szokásos feladataik, a szolgálat alól, és valami mást, nagyszerűt csináljanak, törekedjenek az öröklétre, tudva-tudván, hogy egy időre kikerülnek a kontrollom alól, mert én is titáni öncélúságra fordítom figyelmemet.

 

*

 

Az úticél: ellenőrizni, hogy lesz-e elegendő vizespohár.

 

*

 

A titánt, minthogy elsősorban önmagára veszélyes, ellenfelei látszólag elkerülik, nem támadják, szabad teret engednek neki arra, hogy önmagát rombolja, halálra sebezze – de ezt a „szabad teret” azért karámmal veszik körül biztonságos távolságból.

 

1977 ősze


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=963