KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/május
BLOG
• Varró Attila: Lábjegyzet a Pankrátorhoz Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció
BACSÓ PÉTER
• Makk Károly: A tanú Bacsó Péter
CHE GUEVARA-IKONOK
• Vágvölgyi B. András: A popforradalmár evangéliuma Che – Az argentin; A gerilla
• Schreiber András: Gerilla, marketing Che Guevara, a reklámarc
DIGITÁLIS FORRADALOM
• Muhi Klára: Képbőség, képenyészet Beszélgetés a digitális forradalomról
• Schubert Gusztáv: Utánunk a képözön Digitális katasztrófák
• Varró Attila: Csillag-térkép Hálózatok a filmvilágban
• Deák Dániel: Gyógyméreg Tévéválság, válságtévé
NOUVELLE VAGUE 50
• Báron György: Királyok költője André Bazin
• Bíró Yvette: Varda fénytörésben Ágnes a plázson
JAKUZA-MOZI
• Wajzer Csaba: Tetovált sereg A jakuzafilmek evolúciója
• Géczi Zoltán: Veszett kutyák Jakuzák tabuk nélkül
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Éljen a krízis! Berlin
• Vajda Judit: Nyakunkon az élet Dialëktus Fesztivál
HATÁRSÁV
• Beke László: Az összehajtogatott idő Maurer Dóra mozgóképei
KRITIKA
• Margitházi Beja: Iskolakultúra Az osztály
• Ardai Zoltán: Eltörölhetetlen Öcsi Puskás Hungary
• Gorácz Anikó: Lerobbant road-movie Prima primavera
• Varró Attila: A Test beszéde A pankrátor
DVD
• Géczi Zoltán: A tenger zúgása
• Pápai Zsolt: A támadás
• Varga Zoltán: Rémálom az Elm utcában I–VII.
• Alföldi Nóra: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Che Guevara-ikonok

Che – Az argentin; A gerilla

A popforradalmár evangéliuma

Vágvölgyi B. András

Che Guevara negyven év óta pop-ikon, legutóbb az amerikai nagy indie-hullám első sztárrendezője, Steven Soderbergh gondolt arra, hogy vászonra viszi az argentin forradalmár legendáját.

 

Ernesto Guevara da la Serna (1928–1967) argentin orvosdoktor a XX. század második felében a „hivatásos forradalmár” archetípusa volt, a fegyveres harcok Andy Warholja, elvi társadalomjobbító, minden ideológiai alapról küzdő szélsőbalos terrorista ősatyja és vonatkoztatási pontja. Ikonikus rendszerkritikus, egy másik rendszer építője, barettsapkás, szivarozó dzsungelharcos és ipari miniszter, ifjú szívek megdobogtatója, persze csak egy paraszt (campesino) a hidegháború nagy sakktábláján, de milyen látványos paraszt! Nem csoda, hogy a látványipar hamar lecsapott rá. Che Guevarát már két évvel a halála után filmre vitték a Che! című mozidarabban (Omar Sharif játszotta), aztán jött Michael Palin a Monty Python Live at the Hollywood Bowl-ban (1982), majd komolyabbra véve a figurát, Antonio Banderas az Evitában (1996).

Az új évezred első évtizedében két újabb verzióban is utánanézhetünk a Che-legendáriumnak.

 

 

Ifjúságmarketing: a Salles-verzió

 

Che Guevara úti feljegyzéseit a brazil Walter Salles vitte filmre 2004-ben. A motoros naplója a szenvelgő ifjú Werther Andok-béli találkozása Wilhem Meisterrel, épp a vándorévben, pont a boncasztalon. Az ifjú Guevara még csak medikus, amikor 1952-ben a biokémikus haverral (Alberto Granado) nekiindul az urbánus Buenos Aires-ből, hogy egy La Poderosa névre hallgató motorkerékpárral bejárja Dél-Amerika népi tájait. Gauchók és marhacsordák mellett haladnak délre, latifundiumok kellemetlen tekintetű tulajdonosainál alszanak, és szívtelen német birtokosokkal (talán korábbi Waffen SS-ek vagy Endlösung-szakértők) találkoznak, szerelmi szál is adódik persze egy nagyméretű, detroiti építésű sedan hátsó ülésén. Patagóniában, az Andok legvarázsosabb tórendszerének egyik taván vízen kelnek át Chilébe, ahol ifjonti kalandok várják őket, akárha egy kelet-német építőtáborban lennének, de nyomorúságot és kizsákmányolást is bőven látnak. Átmennek Peruba, Limában megtapasztalják a régi spanyol gyarmatosítást (Argentína és Chile nem „régi”), elmennek a Machu Pichuhoz és az inkák ősi kultúrájának romjainál Pachamamáról, Huascarról és Atahualpáról, valamint Francisco Pizarróról és a konkvisztádorokról elmélkednek. Egy, a perui Amazóniában lévő lepraklinikán az ifjú Guevara, a bevállalós, de érző szívű orvosgyakornok rájön: a földrész egységes mesztic kultúra volna, Mexikótól a Tűzföldig egyesíteni kéne, s ennek egy akadálya van, a térség államait banánköztársaságokká züllesztő észak-amerikaiak (los gringos), akik kapzsiságukban a helyi szegények nyomorából és a helyi politikai elitek korrumpálhatóságából fonnak ostort és kovácsolnak extraprofitot. A világ egyik legszebb díszletében megejtett szociografikus motorozás megtermi a felismerést, hogy a nép felszabadítását csak a fegyveres harc hozhatja el, Ernesto Guevara később lángpallosú próféta lesz, de a vándorlás és tanulás kellett ehhez. Gael Garcia Barnal az ifjú Guevara szerepében és Rodrigo de la Serna a barát Alberto Granadóként jól hozzák ki az ötvenes évekbeli iberoamerikai turisták kicsit közhelyes szerepéből a maximumot, és a road movie is szép lett, bár elsősorban a fergeteges helyszínek, s nem a bennefoglalt dráma, színészi játék vagy a rendezés teszi azzá. (Engem például kifejezetten sért, amikor Alberto és Ernesto búcsúja után a caracasi reptéren Walter Salles búcsúzóul bevágja az idős és valós Alberto Granadót, amint az ifjú Che gépe után tekint.)

 

 

Ami kimaradt 1.

 

A való életben Guevara visszatért Buenos Airesbe, de nem maradt sokáig, nem sokáig bírta az ötvenes évekbeli argentin medikuslét fojtogató egyhangúságát, s Guatemalába távozott, ahol az ötvenes évek közepének egyik CIA-vezényelt katonai puccsát testközelből szemlélhette. Guevara érkezésének időpontjában Guatemalában Jacobo Arbenz Guzmán demokratikusan választott kormánya földreformra készült, a nagybirtokok felszámolására. Ez persze nem tetszett az Egyesült Államokban vadul népszerű mogyoróvajas-sültbanános szendvicsekhez alapanyagot szállító United Fruit Co.-nak, kormányzati és titkosszolgálati kapcsolataik segítségével katonai puccsal söpörtették el az Arbenz-kormányt. Guatemalában Hilda Gadea Acosta, perui közgazdásznő lett Guevara élettársa, ő ismertette össze a politikai gazdaságtan és a tudományos szocializmus mellett Fidel Castróval is az ifjú argentint. Fidel ekkor már túlvolt a Moncada-laktanya elleni 1953-as támadáson, elismert és veszélyesen szubverzív guerillero. Castro volt az, aki megnyerte a fiatalt argentint a kubai forradalom ügyének. Innen datálódik beceneve, a „Che” is, mely a latin-amerikai spanyolban argentint jelent.

 

 

Soderbergh-verziók

 

Szex. Hazugság. Videó. Egy forradalmi élet kellékei, a forradalmár eszköztára. Baloldali tesztoszteron, forradalmas férfiasság, egyenlőséget hirdető szabad, maszkulin imázs, az „old money” elkényelmesedett, petyhüdt, de még mindig kapzsi és mohó atlantistáival szemben a harmadik világ életerőt felmutató képviselője és aktivistája. Persze a kor a hidegháború volt, és a kétpólusú világrend idején egy mégoly világlátott dél-amerikai marxista felkelő sem tudhatott mindent a végső soron általa is szolgált-segített messzeföldi világbirodalomról, bár Ramón Mercader gyilkos tette (jégcsákány, Trockij, Mexikó, 1940) azért figyelmeztető lehetett volna a nyugati hemiszférában is. Mindegy, ez már így alakult történelmileg.

Kép nélkül nincs ikon. Che ikon, és ez az ikonság elsősorban Alberto Korda 1960-as pillanatképén, illetve az olasz Feltrinelli kiadó e fotó alapján készített kontrasztos foltportréján alapszik. (A „Guerillero Heroico” fotója akkor készült, amikor a La Coubre francia teherhajó fegyverszállítmánya felrobbant a havannai kikötőben, és a több mint száz halott temetésén a 32 éves Che Guevara szakállasan, hosszú hajjal, barettsapkában néz szembe a halállal). E kép nyomán lett Che a „radikálsikk” hipster-ikonja, a világban milliószám hordott pólók, kitűzők, poszterek sztárja, Bolíviában San Ernesto de la Higuera néven helyi szent (Róma még nem ismerte el, szerintem a mostani pápa sem fogja), de méginkább a társadalomjobbítónak szánt fegyveres harc Jézus Krisztusa.

Steven Soderberghet is megérintette a heroikus gerilla mítosza, spanyol nyelvű filmet forgatott részben spanyol pénzből, Benicio del Toro pedig nemcsak a főszerepet vitte el, producer is volt. Utóbbi bebizonyította, hogy nemcsak hiteles Dr. Gonzo tud lenni a Félelem és reszketés… filmes átiratában (Hunter S. Thompson maga is részt vállalt a kubai-argentin hivatásos forradalmár népszerűsítésében, s nemcsak ő, de elsőszámú tanítványa, Johnny Depp „ezredes” is). Che Guevara megformálása nem ideologikus, hanem emberközeli, s ha nem is deheroizál, de igyekszik az árnyalt fogalmazásra. Soderbergh, ha már profán passiójátékba fogott, rögtön két résznek is nekiszaladt, bár lehet hogy csak túlforgatott, és filmjét két részbe kellett vágni, mint anno a Kill Billt. Az első rész (Che – Az argentin) Fidel és Che összeismerkedése, a Granma útja (nem az ottani Népszabadságról beszélek, hanem a kicsiny hajóról, mely az első 82 gerillát vitte Mexikóból Kubába 1956-ban), a dzsungelharcok és a havannai bevonulás előestéje. A másik szál: Che 1964-es New York-i látogatása, az ellene tüntető jobbos kubai menekültek, Fulgencio Batista hívei és a miami emigráció. Beszéde az ENSZ-ben, nyilatkozatai az amerikai médiának (riporternő: Julia Ormond). New York fekete-fehérben, a dzsungelharc persze színes. Soderbergh-nél az egzotika nem túlrajzolt, az őserdei háború realisztikus, a fémes kattogás és a robbanások velőtrázóan valóságosak, a lábonlőtt emberek botladozása is, és a hatás egyáltalán nem akciófilmes. A trópus szomorú trópus, a gerillaháború nyűg, fájdalom, és a Kubával kapcsolatos amerikai értelmiségi lelkifurdalás (utóbbi legrosszabb példája egyébként Oliver Stone El Commandantéja volt, egy portréfilm Fidel Castróról) csak szordínóban jelenik meg. Che, ha kell, kivégezteti saját embereit, mert fontos a fegyelem és a csapategység. Che rászolgál a „brutális tömeggyilkos” (lásd ezzel kapcsolatban például dr. Kövér László fejtegetéseit a 2000-es évek magyar napisajtójában) címre. Che unja a nagypolitikát Amerikában, fáradt, de még fáradozna. Ő világforradalmárnak készült, nem kubai apparátcsiknak, nomenklatúra-cowboynak, és ez látszik is rajta. Szexi akar maradni, és már az ikonszerepet sem élvezi, Soderbergh harmadik eleme, a hazugság pedig kihagyásos elemként jelenik meg a filmben: egy szó nincs arról, hogy Che Guevara volt a kubai szovjet rakétatelepítés egyik legvadabb helyi támogatója, ami cseppet sem erősítené Che pozitív imázsát: talán ez volt az alkalom, mikor bolygónk a legközelebb került a nukleáris világháborúhoz, és Che Guevara volt az egyik szovjet oldali Dr. Strangelove.

Soderbergh lassú, szikáran hömpölygő stílt választott, számos lehetséges csiliviliről lemondott. Itt nincs Szilveszter-éj 1958-59 fordulóján, nem játszik a Titanic zenekara, mint a Robert Redford és Lena Olin fémjelezte Havannában, itt nem akar Las Vegast építeni Kubából az amerikai szervezett alvilág oly sok, oly sokszor megénekelt alakja – Sam Giancana (Chicago), Santo Trafficante (Miami), Carlos Marcello (New Orleans) vagy Meyer Lansky (New York) –, Che nincs ellenpontozva egy hozzá hasonlóan fiatalos és jóképű amerikai elnökkel (John F. Kennedy) vagy egy nőikonnal (Marylin Monroe), és Nyikita Szergejevics (Hruscsov) sem veri az ENSZ-ben a cipősarkával az asztalsarkot.

 

 

Ami kimaradt 2.

 

New York után Che beutazta a világot, Kínában fogadta Mao Ce-tung, Egyiptomban is járt (fogadta Gamal Abdel Nasszer), Afrikában sokfelé, aztán a Szovjetunióban, Csehszlovákiában. Kubába visszatérte után kritizálta a Szovjetuniót, akikben nem bízott, mióta Nyikita Szergejevics kivonta azokat a jó kis a rakétákat Kubából. Észak-Vietnamot támogatta, a „sok Vietnam” tézisét hirdette: nem egy nagy háborúban, hanem sok kicsiben kell legyőzni az imperialista fenevadat. Ilyen értelemben Oszama bin-Laden előfutára, de nemcsak azért nincs (mint például Diego Maradona bal vállán) minden öngyilkos merénylő testére tetoválva arcmása, mert az iszlám tiltja az emberábrázolást.

1965-ben Che Guevara életének egy mérsékeltebben sikeres szakasza kezdődött, Kubában nem örültek a Szovjetuniót kritizáló nyilvános megszólalásainak, maga Afrikába, a polgárháború dúlta Kongóba tette át székhelyét, ahol Laurent-Desiré Kabila csapatait támogatta a Mike Hoare („a katangai hóhér”) által vezetett dél-afrikai zsoldosok, jobbos kubai önkéntesek és más CIA-szponzorált alakulatok ellenében. Hiába minden, a zsarnok Mobutu maradt, a „véres gyémántot” és más ritka nyersanyagokat továbbra is kereste a piac, ő maga pedig a tanzániai Dar-es-Salaamban, illetve a csehszlovákiai Prágában élt hamis papírokkal, melyeket nyugat-európai utazásokkal tesztelgetett.

 

 

Soderbergh visszatér

 

A második részben (Che – A gerilla) a középkorú Che gépe leszáll a bolíviai főváros, La Paz repterén. Che a bolívia gerillákat keresi. Segítője lesz a nemzetközi hivatásos forradalmár-világban Tania néven ismert elvtársnő, valódi nevén Haydée Tamara Bunker-Bider, a keletnémet Stasi ügynöke. (Tamara Bunker 1937-ben Buenos Airesben született német bevándorló család gyermekeként – apja kommunista, anyja zsidó származású, a hitleráj elől menekültek –, a család 1952-ben visszatelepült az NDK-ba, a lány Che tolmácsa volt a kelet-berlini VIT-en, a Német Szocialista Egységpárt tagja, az ötvenes évek végén igazolt le a Staatssicherheits-hez. 1966-tól Bolíviában világforradalmár. Szerepét Franka Potente alakítja – kitűnően.) Che Guevara Ramón néven szervez, harcol maroknyi csapat élén, belső viszályok is sújtják, Tania is a belső ellenfélhez igazol, így éri az erőszakos halál a bolíviai kormánycsapatokkal harcolva. Barrientos bolíviai elnök (szerepében Joaquim de Almeida) a CIA-val egyeztet az államát veszélyeztető gerillák, s köztük a rocklegenda Che Guevara kiiktatásáról. Az első részre jellemző lassú tempó, szomorú trópus, elmagányosodott világforradalmári lét folytatódik, akárcsak Benicio del Toro finom eszközöket alkalmazó árnyalt megformálása. Ez nem egy dévaj világ, a hivatásos forradalmár a zsoldos szinonímája azzal a megkötéssel, hogy előbbi fizetése-fizetsége a megváltás. Első helyen persze világmegváltás áll, de a személyes üdvözülés is vastagon része a paklinak, az önmegvalósításban foglaltatik a „felszabadítás teológiája”, nem is véletlen, hogy a világban leginkább Latin-Amerikában áll legközelebb egymáshoz a katolikus és a kommunista üdvtan. A Benicio del Toro-féle Che tépelődő ember, noha már Kubában elterjedt róla, hogy tizedeltet, kivégeztet, azért ezeket a döntéseit megszenvedi, mélyen éli meg. Majd elfogják, kivégzik, meghal, és kiterítik, mint Mantegna Krisztusát.

Ha nem lenne nagyon közhelyes, azt lehetne mondani, hogy Benicio del Toro és Steven Soderbergh Ernesto Che Guevara-ábrázolása célja szerint elénk állítja Che Guevarát, az embert, megpróbálja lehántani róla mindazt, amit az ikon-, az idol-, a poszter-, póló-, matrica-arc státusza jelent. Profán passiójáték némileg elnyújtva, történetileg korrekt bepillantás a popforradalmárság kulisszái mögé, egy megváltás-kereső „hívő” marxista – és a „újbaloldal” egyik legfontosabb vonatkoztatási pontja – életútja, celluloid-evangélium formájában.

A Che popforradalmár evangéliuma az odaadóan hívők számára reveláció lehet, a szkeptikusabbjának a katekizmus átismétlése hittanórán, az ideológiai-poitikai ellenfeleknek a Sátán újabb manifesztációja vagy csak egy nemzetközi terrorista csetlés-botlása és balfaszkodása különböző „zöld poklokban”.

Az ideológiailag semleges mozistának pedig egy roppant hosszú, néha kínos unalmával tüntető mozidarab.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9758