KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/május
BLOG
• Varró Attila: Lábjegyzet a Pankrátorhoz Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció
BACSÓ PÉTER
• Makk Károly: A tanú Bacsó Péter
CHE GUEVARA-IKONOK
• Vágvölgyi B. András: A popforradalmár evangéliuma Che – Az argentin; A gerilla
• Schreiber András: Gerilla, marketing Che Guevara, a reklámarc
DIGITÁLIS FORRADALOM
• Muhi Klára: Képbőség, képenyészet Beszélgetés a digitális forradalomról
• Schubert Gusztáv: Utánunk a képözön Digitális katasztrófák
• Varró Attila: Csillag-térkép Hálózatok a filmvilágban
• Deák Dániel: Gyógyméreg Tévéválság, válságtévé
NOUVELLE VAGUE 50
• Báron György: Királyok költője André Bazin
• Bíró Yvette: Varda fénytörésben Ágnes a plázson
JAKUZA-MOZI
• Wajzer Csaba: Tetovált sereg A jakuzafilmek evolúciója
• Géczi Zoltán: Veszett kutyák Jakuzák tabuk nélkül
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Éljen a krízis! Berlin
• Vajda Judit: Nyakunkon az élet Dialëktus Fesztivál
HATÁRSÁV
• Beke László: Az összehajtogatott idő Maurer Dóra mozgóképei
KRITIKA
• Margitházi Beja: Iskolakultúra Az osztály
• Ardai Zoltán: Eltörölhetetlen Öcsi Puskás Hungary
• Gorácz Anikó: Lerobbant road-movie Prima primavera
• Varró Attila: A Test beszéde A pankrátor
DVD
• Géczi Zoltán: A tenger zúgása
• Pápai Zsolt: A támadás
• Varga Zoltán: Rémálom az Elm utcában I–VII.
• Alföldi Nóra: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Digitális forradalom

Beszélgetés a digitális forradalomról

Képbőség, képenyészet

Muhi Klára

Az új képkorszak beköszöntével nemcsak a hagyományos képrögzítő technikák tűnhetnek el, de a klasszikus hosszú narratívák is. Helyükre azonban egy új digitális népművészet lép. Beszélgetés Medvigy Gábor operatőrrel és Nyíri Kristóf filozófussal.

 

A több mint 150 éve kezdődött permanens vizuális forradalom már eddig is számos meglepő fordulattal szolgált. Vajon hol tartunk ma? Úgy vélem, mindenkinek, aki technikai képekkel foglalkozik, van egy házi használatú fogalma arról, mi is a kép. Én például tíz évvel ezelőtt, amikor tankönyvet írtam, vagy gimnazistáknak médiaórát tartottam, azt mondtam, kép az, aminek kerete van. Ma a mobiltelefonok és iPodok korában már nem biztos, hogy a keretre tenném a hangsúlyt.

Nyíri Kristóf: Viszont azt, hogy a kép egy természetes jelentéshordozó, ma is mondhatjuk. Nem olyan, mint a nyelv, ami erős konvenciók által kötött. Nem kell megtanulni a képek jelentését, ahogyan a szavakét. A kép hasonlít arra, amit ábrázol, a szó nem.

Medvigy Gábor: Hogy mi a kép, és hogy kinek mi a kép, arról napokig lehetne beszélni, és nem én volnék az egyetlen, akinek meg kéne szólalnia. De amióta fotográfiával és filmmel foglalkozom, a kép nekem is az, aminek kerete van. Mert mindig az a fontos, mit ragadsz ki a világból. Képet úgy készítek, hogy egy részletét kiragadom a világnak. Fotográfiában és filmen egyaránt.

– Ha az eszközök felől közelítünk témánkhoz, azt látjuk, mindig van egy eszköz, egy „kütyü”, ami megnyeri az aktuális kultúrtörténeti pillanatot. A mozi nagy korszakában azt gondoltuk, ez majd a kamera lesz. Nem számítottunk rá, hogy jön egy kisméretű tárgy, a mobiltelefon, amivel szövegeket és képeket egyaránt lehet készíteni is, küldözgetni is.

Nyíri: A tökéletes nyelv keresése című művében Umberto Eco például már évtizedekkel ezelőtt szkeptikus volt a filmnyelv általános kommunikatív erejét illetően. Azt mondja: „elismerem, hogy a film nyelve olyan, amit mindenki megért, de elkészíteni egy mozgóképet nagyon nehéz”. Eco például nem tudta elképzelni azt a világot, amikor minden ember kezében van egy mozgóképkészítő szerkezet. Pedig így lett. És ennek az általános vizuális kultúra formálása és keletkezése szempontjából sorsfordító a jelentősége. Az új kult-tárgy egyébként az iPhone, amivel kiválóan lehet fényképet és mozgóképet készíteni. Viszont gyakorlatilag nem lehet szöveget belevinni. Ám dizájnjának számos eleme már megy át a többi smart phone-ba.

– A képkészítő technikák állandósult forradalmában élünk 150 éve. De van itt egy sokkal régebbi, nagyobb háború is, a képi, illetve az írásos kommunikáció elsőbbségéért. Azzal vajon hogy állunk?

Nyíri: William Ivins A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció című, 1953-ban megjelent könyvének nagy tézise, hogy a könyvnyomtatásnál is nagyobb fordulat, amikor 1400 körül Európában megjelennek a képek sokszorosításának technológiái, a fametszet, a rézkarc stb. Addig tudniillik csak identikus képi kijelentéseket lehetett tenni.

– Addig minden kép eredeti volt.

Nyíri: Igen. Kézzel rajzolt és másolt. Az igazi fordulat természetesen a fotográfia, a 19. század derekán. Korábban egy almát például csak általában lehetett lerajzolni. Az egyes almát összes jellemzőjével a fényképezőgép tudta először reprodukálni.

Medvigy: Közbevetném, hogy a camera obscura feltalálása is fontos, amit már a reneszánsz óta használnak. Ha valaki jól rajzolta körbe azt, amit a camera obscura kivetített a falra, akkor az tulajdonképpen egy hiteles másolat volt.

Nyíri: Igazad van, a camera obscura a matematikai perspektíva fölfedezésével rokon, annak tulajdonképpen ikereszköze. S mint tudjuk, a fényképezőgép gyakorlatilag egy camera obscura. Visszatérve a képek forradalmára, ennek valóban több állomása volt. A fotográfia után a film, majd a televízió, a videó stb. Én ezek sorából kiemelném a komputergrafika megjelenését, mely szociológiailag, művelődéstörténetileg is komoly ugrópont. A ’70-es-’80-as évek fordulóján születik, amikor a művelt ember olyan évtizedek, sőt évszázadok után volt, amikor a szavak formálásához és rögzítéséhez már jól értett, de nem tudott rajzolni, nem tudott képekkel aktívan bánni. Következésképp elcsökevényesedett ez a képessége. A saját életemből is fordulatként emlékszem a komputergrafika megjelenésére, amikor egyszer csak ugyanazon a felületen, ahol addig csak szavakat manipuláltam, ezután képeket is manipulálhattam. Most pedig van egy újabb fázisa ennek a permanens vizuális forradalomnak, amit úgy neveznék, hogy a hétköznapi ember a képek passzív szemlélőjéből azok aktív formálójává válik. Napjainkban az MMS, az internetre való képfeltöltési lehetőségek, vagy a mobiltelefon a képi tudatosságnak egy egészen új fokát jelzik. Amikor a képkészítés és szerkesztés szinte egy új népművészetté válik.

Medvigy: Én egy kicsit zavarban vagyok, mert arra készültem, hogy azon fogunk siránkozni, hogyan múlik el a technikai kép. Pontosabban mi marad meg abból, amit a képkészítők az 1910-es évek óta létrehoztak.

– Minden forradalom véráldozatokkal jár. De konkrétan mire gondolsz?

Medvigy: Arra, hogy ma a színes film, a színes fotó, továbbmegyek, a videokép, sőt a digitalizált kép is veszélyben van. A helyzet ugyanis az, hogy az ezüstalapú fekete-fehér képen kívül pillanatnyilag nem létezik olyan eszköz, illetve hordozó a világon, amivel a technikai képeket meg lehetne őrizni az utókornak. E pillanatban csak egy a biztos, hogy a megfelelő hőmérsékleten, megfelelő páratartalom mellett tárolt ezüst alapú fekete-fehér kép elvileg végtelen ideig eláll.

– És a színes film?

Medvigy: A színes film például nagy gondban van. Mert a színes filmek ma kémiai eljárással készülnek, úgy, hogy a színhívó hatóanyag oxidált alakja és a filmben lévő színképző alkot kémiai úton az előhívás során egy színezéket. De ez a színezék egy idő után lebomlik. A Technicolor eljárással készült első színes filmek még megbízhatók voltak, mert ott a kamerában három fekete-fehér negatív futott, ami három alapszínre volt érzékenyítve. Ebből a három negatívból kiszedték az ezüstöt, és az offsetnyomáshoz hasonlóan a megfelelő helyeken kitöltötték színnel. Tehát olyan mértékben került bele festék, amilyen mértékben az expozíció meghatározta. Ennek köszönhetően ezek az első színes filmek – tessék megnézni a TCM-csatornán futó filmeket – elképesztő minőségben maradtak fenn. Technicolorra forgatni azonban ezer kópia alatt nem volt rentábilis. Úgyhogy érthető okokból ez az eljárás Kínában landolt. Szerintem ott a mai napig használják.

– Ezek szerint ők az örökkévalóságnak dolgoznak. De mi a baj a többi rögzítővel és hordozóval?

Medvigy: Azt, hogy a mágnesszalagra rögzített kép nem időtálló, már rég tudjuk. Én például nem az őskorban kezdtem videóra forgatni, ’89-90-ben csináltam viszonylag sok videót. 3-4 hónappal ezelőtt egy nylonzacskóból elővettem 50 órányi anyagot, és kiderült, hogy csak képmorzsák meg hangfoszlányok vannak a mágnesszalagokon.

– De közben hálistennek, föltalálták a digitális technikát!

Nyíri: Igen, és ha én most lefényképezlek titeket a telefonommal, majd a következő pillanatban fölnyomom a Flickre, ami egy mobilkép-feltöltő internetes portál, pillanatok alatt elterjedhet száz vagy ezer szerveren a világban. Ha ebből valamelyik bedől vagy leég, még mindig millió változatban megmarad, kering a rendszerben. Amikor az ókor legjelentősebb tudásbázisa, az Alexandriai könyvtár leégett, anyaga pótolhatatlan volt. Még az újkorban is voltak olyan pusztítások, amelyek bizonyos könyveknek szinte a kihalásához vezettek. De ez ma elképzelhetetlen. A világháló olyan rezisztens, hogy azt hiszem, ami most megvan, az már elpusztíthatatlan. S ha korábban a megőrzés volt a feladat, most tulajdonképpen a törlés és a felejtés az, amivel nem fogunk tudni megbirkózni. Freud számára egy rémálom.

– Egy művész számára viszont érthető módon az eltűnés, illetve a technikai váltás a rémálom.

Nyíri: Fényképészek szoktak siránkozni, hogy amit a digitális fényképezőgéppel létrehozunk, az tulajdonképpen nem kép. Én emlékszem egy ősember barátomra, aki teljesen kétségbe volt esve, amikor az első színes barlangrajzok elkészültek, mert sokáig csak szénnel készült fekete-fehér barlangrajzok voltak, de például egyszer csak jött egy hosszú hajú fiatal, és elkezdett színeket keverni hozzá. Összecsapták az ősemberek a kezüket, hogy ebből mi lesz! Teljes hanyatlás!

Medvigy: De ennek a hosszú hajú ősembernek azon múlt a sikere, hogy milyen színezéket használt. A filmiparban döntő, hogy miképpen lehet előállítani a színt a filmen. Kémiai úton, vagy stabil festékkel. Kis kitérő, hogy volt egy Gáspár Béla nevű magyar, aki a ’30-as években kitalálta a Gaspar-color eljárást. Amit aztán a ’70-es években – valószínűleg ekkor jár le a szabadalom – a svájci Ciba-Geigy kihozott Cibachrome néven. Véletlenül van nálam egy ilyen Cibachrome kép, amit én több mint 30 éve csináltam. Azóta lóg különböző helyeken, a papír, amire fölkasíroztam tönkrement, a ragasztó is, de a színe olyan, mint volt.

– Mostanában jelent meg a 15 éves Sátántangó DVD-n. Ami – ezek szerint szerencsére – fekete-fehér nyersanyagra készült. Nem tölt el téged lelkesedéssel, hogy mostantól, ha valamelyik kultikus rajongója felteszi a hálóra, nem lesz olyan szeglete a világnak, ahová el ne jutna?

Medvigy: El tudom képzelni, hogy – amint a fáma tartja –, Brad Pitt a házibuliján jópofának gondolta, hogy a Sátántangó menjen a háttérben. Időnként megkérdezik tőle, mi a fene ez? Mire azt mondja, egy híres film, Susan Sontag tanítja New Yorkban, most éppen 20 percen át marhák mennek rajta jobbról balra. De ha úgy akarjuk használni ezt a filmet, ahogy kitalálódott, azt csak a sötét moziteremben lehet. Most, a 15 éves emlékvetítésen egyébként hihetetlenül lelkes közönség gyűlt össze, Krasznahorkai összes szövegpoénját vették, egészen másként reagáltak, mint a film bemutatójakor. És, bár elképzelhetetlen lett volna a Sátántangó világát színesre forgatni, valóban külön öröm számomra, hogy nem kell azon rettegnem, hogyan kellene most megmentenünk. Aki ugyanis az elmúlt évtizedekben színesre forgatott – például az én mesterem, Tóth János –, annak a filmjei halálra vannak ítélve. Ha nem írják át őket, nyomtalanul el fognak enyészni. A digitális úton restaurált Ludas Matyi felújítása például nagy esemény volt a nemzet életében. Szinte lelket leheltek a fátyolba, hogy megint lehessen Soós Imrét látni, zsebébe nyúlt a minisztérium, összekapta magát a szakma, és megmutattuk. De mindez rengeteg pénzbe került, s a felújított Ludas Matyit nem tekinthetjük másnak, mint demónak.

Nyíri: A pesszimizmusod tehát annak szól, hogy az elmúlt évtizedek csúcsprodukciói elenyésznek. S nem annak, hogy a majdan készülő színes filmekkel mi lesz.

Medvigy: Bevallom, közeledem mondandóm poénjához. Ugyanis jó évtizeddel ezelőtt, mikor kiderült, a mágnesszalagos rögzítés rövid életű, a színes filmekben pedig előbb-utóbb lebomlik a szín, nagy pillanat volt, hogy értesültünk róla, az igen-nem információn alapuló digitális rögzítéssel mégiscsak meg lehet őrizni a múltat. Pillanatnyilag azonban ott tartunk, hogy lehet ugyan DVD-n és winchesteren őrizni mozgóképeket, de hogy nagy baj van, annak ékes bizonyítéka, hogy mostanában több cég – a Kodak, a TDK, a Delkin – piacra dobott egy új aranyfelületű lemezt, amire a garancia maximum 100 év. És nem több! Szóval, amit a reneszánszban a mész alapú festékkel föltettek a falra, az még most is ott van. Ma pedig csúcscégek mindössze 100 év garanciát tudnak adni egy spiccmodellre. Kiderült tehát, hogy a digitális technika sem időtálló.

– Nem bagatellizálva a problémát, csak máshonnét ránézve: nem lehet, hogy azért a képbőségért, amit az elmúlt évszázad hozott, a gyors enyészéssel fizetünk? És főként, nem lehet, hogy ez még mindig nagyon jó ár? Több száz év képkoplalás után?

Nyíri: Pontosan így gondolom én is. Amikor azt állítjuk, hogy a mechanikus képkészítés az új népművészet, gondoljunk egy pillanatra a népművészet évezredeire, amikor nem voltak nagy művészegyéniségek, vagy nem tudunk róluk. Ma a képek vagy a mozgóképek zöme, mikor elkészül, a plebejus élet megnyilvánulása, amelynek nem feltétlenül célja, hogy az örökkévalóságig fennmaradjon, csak hogy rögzítsen egy-egy pillanatot. A magas kultúra szempontjából talán valóban nagy árat fizetünk ezért az új helyzetért, de ehhez képest vagy ezzel szemben széles rétegek képi analfabetizmusa szűnik meg épp napjainkban. Ettől függetlenül én azért optimista vagyok, a digitális képek szerintem megmaradnak. Az óriás szerverek bírják a nyomást, rengetegen vannak és egymást multiplikálják. Komolyan gondolom, hogy ami most keletkezik – a mai digitális eszközökkel –, az megőrizhető.

– Ez a kultúrtörténetileg sosem tapasztalt képbőség azonban, amiről ön azt állítja, egy új folklór, sokakat zavarba ejt. Azt mondják, ez valami zavaros dolog, ártalmas, dezorientál.

Nyíri: Szerintem ez még mindig a verbális korszakok öröksége. Vissza kell térni ahhoz a belátáshoz, hogy az ember multiszenzorális lény, aki törzsfejlődése és egyedfejlődése során előbb képekben majd képek és szavak termékeny együttesében gondolkodott. Megfosztani őt a képektől, gondolkodásának és lelkének csonkítását jelentette. A képek bősége tehát egyszerűen csak az ember képies gondolkodásának bőségét, illetve az erre való igényét jelenti. Azt is szokták mondani, hogy a digitális képekkel és a mai komputergrafikával az a legnagyobb baj, hogy a képeket nagyon könnyű manipulálni.

–Sőt, a digitális képnek tulajdonképpen ez a könnyű manipulálhatóság a legfontosabb sajátossága.

Nyíri: De én erre azt mondom, vajon a szavakkal mit lehet, mit szokás csinálni? A szavakat sokkal könnyebb manipulálni, ezt úgy hívják, hazugság. És valószínűleg már a fekete-fehér képeket rajzoló ősember is ragyogóan tudott szavakkal manipulálni. Szerintem ma, a politika demokratizálódásának és a mindenki által elérhető képrögzítésnek a korában még mindig nehezebb az utca történéseiről képekkel hazudni, mint szavakkal.

– De vajon a képi demokratizálódásnak ebben a legújabb korszakában – ami sajnos, úgy tűnik, egyben a mozi alkonya is – mi lesz a történetekkel? Bezáródik a celluloid-kultúrába? Ami engem igazán aggaszt mostanában, hogy a digitális kép valószínűleg nem arra való, hogy történeteket meséljünk rajta.

Nyíri: Ez engem is nagyon érdekel, de nem vagyok esztéta, nem értek hozzá. David Bordwell könyve az Elbeszélés a játékfilmben erre nézvést alapmű. Van viszont egy fogalom – most ezt csak közelítem –, a microcontent vagy mikrotartalom. A világ, amibe belenövünk, szövegben, hangban, felületben a rövidség, a kicsiség felé halad. S azt gondolom, a mikro-méreteknek a mikro-narratívák felelnek meg.

A televízió világa jól ismeri ezt a fogalmat.

Nyíri: Művelődéstörténeti szempontból egyébként azt kell, mondjam, a nagy mesét, a nagy narratívát a Gutenberg-galaxis hozta létre. Egyébként a történettudományban vagy a bölcsésztudományban is – mondjuk a 19. században – ha egy történész valaminek nekiállt, 7 kötetnél alább nem adta. Miközben ma egy tipikus tudományos közlemény a Nature-ban vagy a Science-ben 3 oldal. És ez független a celluloid vagy a mozi halálától. A korai idők népmeséi, folklorisztikus megnyilvánulásai rövidebbek voltak. A nagy narratívát sokáig a technika sem tette lehetővé. Például a homéroszi eposzok sem igazi nagy narratívák még, hiszen panelekből lettek összerakva, a panelek pedig megannyi pici mese. Lehet, hogy egy bizonyos korszaknak a végén vagyunk – a nagy narratíváénak –, de ez nem olyasmi, ami az ősember óta velünk van. Szóval, megint feleslegesen gyászolunk.

Medvigy: Nem rólam szól ez a beszélgetés, de nekem például érzelmi viszonyom van a celluloidhoz. Megfogható, szaga van, tudom, hogyan kell vele bánni. Én öt évig dolgoztam a Filmlaborban, mint fotós, magam állítottam elő a negatívot, a papírképet, emlékszem a mozdulatokra, ahogy az orsóba befűztem. Hiányzik, hova-tovább álmodom vele. Van ennek egy technológiája, amit lehet, hogy el kell temetni, de én egyelőre nem tudok olyan digitális képrögzítő eszközt, ami a közelében jár a celluloidképnek.

Téged nem inspirál, hogy a digitális kamerával sokkal több képet vehetsz fel? Hogy nincs nyersanyagprobléma?

Medvigy: Értem én, ez valóban nagy érv...

Nyíri: De ellenérv is, hiszen a becse csökken. Persze tudom, miről beszélsz, fiatal koromban újságíró-gyakornok voltam. Az újság vagy könyv, amit ólombetűkből raktak ki, például sokkal szebb tükröt adott. Ma minden szempontból a fizikai közeggel dolgozó korszak alkonyát éljük meg. De nem úgy van-e, hogy a művészt minden új közeg vagy annak hiányosságai inspirálják?

Medvigy: Pillanatra még a nagy mesékre, és a DVD-n megjelent Sátántangóra visszatérve, ez a 7 óra 20 perces film bizonyos elgondolás vagy hatásmechanizmus alapján készült. Ha nem úgy jelenik meg, valószínűleg mást jelent. Hogy mire tudná használna valaki a repülőn, vagy a villamoson bélyegnagyságban a Sátántangót, el sem tudom képzelni. Még az is lehet, hogy kiválóan szórakozik rajta. De a narratíváját például elfelejthetjük…

Nyíri: A befogadók a kultúra más produkcióit is kényük-kedvük szerint kisajátítják, a IX. szimfónia sem arra lett komponálva, hogy fülhallgatóval hallgassa valaki a buszon.

Umberto Ecónak ezzel kapcsolatosan is van egy revelatív könyve, a Hat séta a fikció erdejében, amelyben irodalmi szövegeken mutatja meg, hogy minden szöveg úgy és annyit ér, amire a közönsége használja. Nem többet, és nem kevesebbet. A felhasználó diktál. Ezzel nincs mit csinálni.

Medvigy: Világos, addig lesz narratív film, amíg lesz rá igény. A közönség nagy része ma a televíziós szériákkal van meghitt viszonyban. Az olvasás, a színház, a mozi helyett ma ezek visznek ritmust az életébe. Kedden ez a sorozat megy, csütörtökön amaz. Másrészt, eszem ágában sincs ugyan elvitatni a tömegek jogát a technikai képekkel való játékra, manipulálásra, elismerem az összes ebben rejlő új lehetőséget, de mindenképpen rögzíteni szeretném, hogy igényes képi történetmesélés csak pontos, egyértelműen kódolt képekkel lehetséges.

– És az is biztos, hogy iPoddal, vagy mobiltelefonnal nem lehet majd hagyományos nagy mesét mondani.

Nyíri: Én éppen most szerkesztem a mobilkutatásaim 8. kötetét, s ebben megjelenik egy francia szerzőnő tanulmánya egy mobilra készült filmről. Ami művészileg természetesen teljesen értéktelen, viszont bele van ágyazva annak a párnak az életébe, amelyik ezt a filmet a hálószobában aktus után és az aktusról beszélgetve készítette. Láthatóan van tehát egy ilyen új műfaj. Filmfesztivált is tartottak már mobilon készült mini-filmekből. Egyébként meg semmi baj, ma is vannak emberek, akik hosszú regényeket szeretnek olvasni, görögül vagy latinul.

Medvigy: Fut egy sorozat a televízióban, az a címe, Mobilvers. Kétségbeesett erőfeszítés, ami arról szól, hogy mobiltelefonnal veszik föl, amint egy jónevű színész például Radnótit szaval. Persze, valójában nem mobillal veszik fel, hanem rendes kamerával, csak van a képen egy maszk, ami úgy néz ki, mint a mobiltelefon képernyője.

– Mi a jelentősége ennek, vagy mi a hatása?

Medvigy: Nem tudom elképzelni a vállalkozást másként, mint hogy valamelyik mobil-társaság ily módon szponzorálja a kultúrát. Valami alkuról vagy árucseréről lehet szó. Ti adtok pénzt arra, hogy megjelenhessenek versek a televízióban, cserébe mi imitáljuk, hogy mobiltelefonra van felvéve. És ennek megfelelően dekomponáltak a képek. A hatása pedig, ha már kérdezted, hogy taccsra van vágva Radnóti.

Nyíri: Én is siratom azt a kultúrát, amiben fölnőttem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De mint kultúrtörténeti, filozófiai iskolázottságú szakember, kénytelen vagyok a történelmi korszakok relativitását elfogadni. Másrészt azt gondolom, elég nagy lesz a világ, és elég sok lesz az idő ahhoz, hogy az a személyiségtípus, amelyik a hosszú narratívára, vagy a nagy képernyővel való szembesülésre vágyik, mint törpe kisebbség, képviselje ezeket a műfajokat.

– Hosszú regényekkel és történetmesélő filmekkel a közeljövőben tehát már csak kevesen vesződnek. De mit fog csinálni a többség?

Nyíri: A többség majd nyomogatja az iPod-ját, meg pillanatfelvételeket készít a telefonján, minivideót forgat, uploadolja, nézegeti, elfelejti.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9760