KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/május
BLOG
• Varró Attila: Lábjegyzet a Pankrátorhoz Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció
BACSÓ PÉTER
• Makk Károly: A tanú Bacsó Péter
CHE GUEVARA-IKONOK
• Vágvölgyi B. András: A popforradalmár evangéliuma Che – Az argentin; A gerilla
• Schreiber András: Gerilla, marketing Che Guevara, a reklámarc
DIGITÁLIS FORRADALOM
• Muhi Klára: Képbőség, képenyészet Beszélgetés a digitális forradalomról
• Schubert Gusztáv: Utánunk a képözön Digitális katasztrófák
• Varró Attila: Csillag-térkép Hálózatok a filmvilágban
• Deák Dániel: Gyógyméreg Tévéválság, válságtévé
NOUVELLE VAGUE 50
• Báron György: Királyok költője André Bazin
• Bíró Yvette: Varda fénytörésben Ágnes a plázson
JAKUZA-MOZI
• Wajzer Csaba: Tetovált sereg A jakuzafilmek evolúciója
• Géczi Zoltán: Veszett kutyák Jakuzák tabuk nélkül
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Éljen a krízis! Berlin
• Vajda Judit: Nyakunkon az élet Dialëktus Fesztivál
HATÁRSÁV
• Beke László: Az összehajtogatott idő Maurer Dóra mozgóképei
KRITIKA
• Margitházi Beja: Iskolakultúra Az osztály
• Ardai Zoltán: Eltörölhetetlen Öcsi Puskás Hungary
• Gorácz Anikó: Lerobbant road-movie Prima primavera
• Varró Attila: A Test beszéde A pankrátor
DVD
• Géczi Zoltán: A tenger zúgása
• Pápai Zsolt: A támadás
• Varga Zoltán: Rémálom az Elm utcában I–VII.
• Alföldi Nóra: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Berlin

Éljen a krízis!

Schreiber András

Válságfesztivál globalizmussal, katasztrófa-kapitalizmussal, női sorsokkal, de legfőképp: felszínes filmekkel.

 

Az idei volt az eddigi leglátogatottabb Berlinale. Súlytalan, közepes filmeket láthatott, aki februárban a német fővárosban fesztiválozott. Két megállapítás az idei, 59. Berlini Nemzetközi Filmfesztivállal kapcsolatban. Rekord-nézőszám – erről számolt be a Berlinale sajtóosztálya a díjkiosztó napján; közepes felhozatal – méltatlankodtak már menet közben a napilapok kritikusai. A két állítást: tényszerű hírt és (kollektív) értékítéletet érdemes volna valamiképp közös nevezőre hozni. Anélkül, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítanánk a statisztikának: egy filmfesztivált nem csak a beválogatott alkotások színvonala, de az érdeklődés mértéke is minősít. Persze vannak jobb és rosszabb fesztiválévek, és az eladott jegyek száma sem áll feltétlenül egyenes arányban a felvonultatott filmek minőségével. Válság van – ez lehet itt a kulcsszó. Mert lehet értelmezni a nézők érdeklődését a „válságban mindig többet költenek olcsó szórakozásra” nyolcvanéves alapigazságával, vagy épp fordítva: a 2009-es fesztiválszezon első fiesztája talán az utolsó megfizethető nemzetközi filmünnep, igyekeztek az emberek bespájzolni a fesztiválhangulatot, ki tudja, mikor jutnak hozzá legközelebb. És persze az is lehet, sőt ez a legvalószínűbb, hogy az érdeklődés pusztán a filmeknek szólt – igaz ebben az esetben sem lehet függetleníteni a statisztikát a válságtól. A mozibarát a filmektől (is) megoldást–magyarázatot remél, a fesztiválszervezők talán ebből a megfontolásból válogattak. Szép számmal akadt idén krízismozi és a nyitófilm eleve megadta a hangulatot.

Könnyű nyitány volt ez. Tom Tykwer egy, a világ számos kormányával szoros kapcsolatot ápoló nemzetközi bank kétes tevékenységéről, pontosabban a pénzintézet utáni nyomozásról forgatott akcióban bővelkedő politikai thrillert. S noha A bűn árfolyama alig több látványos, földrészeken átívelő hajszamozinál, az áthallás nyilvánvaló. Korrupció, korrupció, korrupció – a bankválsághoz vezető út sötét összeesküvésekkel van kikövezve. Dieter Kosslick, a Berlinale igazgatója (akinek megbízatását éppen az idei rekord-nézőszám miatt is hosszabbították meg) fesztiválbeköszöntőjében úgy fogalmazott, amikor a nyitófilm kiválasztásakor A bűn árfolyamára esett a választásuk, még sejtésük sem volt arról, hogy a gazdasági válság ilyen méreteket ölt. Nem tehetünk mást, kénytelenek vagyunk elhinni neki. Az azonban nyilván nem véletlen, hogy versenyfilmek között jó pár globalizmus-mesére, a Panorama szekció dokumentumfilmjei között számos krízis-dokura bukkantunk. Egyébként is a válság benne volt a levegőben, az egyszerű fesztiválturista akkor is találkozhatott vele, ha éppen nem a Berlinale Palast zsúfolásig telt nézőtermében ücsörgött.

 

 

Berlin felett az ég

 

A Marlene Dietrich Platz vörös szőnyeges nyüzsgésétől kicsit távolabb, a Kreuzberg egyik koncept-épületében például egynapos kiállítást és antiglobalista techno-partyt rendeztek fiatal aktivisták Museum for Capitalism címmel. A Beta Haus nagyobbik termét kitöltötte a dübörgő techno, amelynél globalistább zenét el sem tudnék képzelni; a kapitalizmus-múzeum a kisteremben kapott helyet: utcai művészet plakátokkal, krízis-kollázzsal, papírszobrokkal, performensszel és kivetítővel, harcos jelszavakkal. Az egyik sarokban a francia street-artist SP 38 posztere, rózsaszín háttéren piros-kék felirat:”Vive la Crise!” A terem másik szegletében a gazdasági élet meghatározó személyeinek portréi Shepard Fairey híres Obama-plakátjának (Hope) stílusában. Reményről azonban itt szó sincs. Henry Paulson, George W. Bush pénzügyminiszterének arcképe alá az „inkompetens” felirat került, Alan Greenspan amerikai gazdaságtudós, a FED egykori elnöke a „repedezett” jelzőt érdemelte ki. Furcsamód a múzeumba zárt kapitalizmus megtekintéséért az antiglobalisták három eurót kértek – a kapitalizmus temetése is piaci alapokon nyugszik, és ez azért mégis csak megnyugtató, nem kell teljes csődtől tartanunk.

A rendezvényen egyébként részt vett a Yes Men duó (Andy Bichlbaum és Mike Bonanno) is, akik 2003-as antiglobál WTO-szívató dokujuk (The Yes Men) folytatásával érkeztek a Berlinaléra. A Bólogató Jánosék megjavítják a világot (The Yes Men Fix the World) hasonlóan „az előző epizódhoz” – Michael Moore stílusában előadott mozgóképes politikai lobbi. Most sem állítanak kevesebbet, mint hogy a piacgazdaság rossz, a vállalatok mohósága elpusztítja a világot, és ezúttal is örömmel tetszelegnek olyan nagyvállalatok menedzsereinek szerepében, amelyeket szívből gyűlölnek. Lejáratásuk érdekében pedig nem riadnak vissza semmitől. Elmennek a BBC-be, és a Dow Chemical vezetőinek adva ki magukat elismerik a cég felelősségét az indiai Bhopalban 1984-ben bekövetkezett üzemi balesetért és milliárdos kártérítést ígérnek (emlékeztetőül: a peszticideket gyártó üzemből több mint negyven tonna halálos metil-izocianát szabadult ki, a gyilkos gáz mintegy 30 ezer emberrel végzett, további 120 ezer helybéli maradandó károsodást szenvedett). Mire kiderül, hogy csalók ígérgettek, a befektetői bizalom meging, a vállalat részvényei zuhanni kezdenek. A Dow két milliárdot veszít az akción. A két antiglobalista Robin Hood megijedt: jót akartak tenni, úgy érezték, az akció után a Dow Chemical nem tehet mást, mint fizet, de a piac törvényei mást diktálnak. Ha egy országokon átívelő érdekeltségű nagyvállalat elismeri a felelősségét, akkor azért nem jár semmiféle támogatás, épp ellenkezőleg, teljes bizalmatlanság a jutalom. Bichlbaum és Bonanno (és társrendezőjük: Kurt Engfehr) ezzel a felismeréssel némiképp fel is mentik a vállalatok vezetőit, elvégre ha a piac törvényei azt diktálják, hogy egy multi hazudjon, akkor nincs túl nagy mozgástere a CEO-nak, erkölcsi aggályok nélkül vezetheti vezeti a cégét egyenesen a kátyúba.

Óh, átkozott neoliberalizmus! – Berlinben még két dokumentumfilm foglalkozott a világválsággal. A The Economist február eleji számának címlapja mintha csak e filmek bemutatójához készült volna: halott nyúl fel a sírból, „a gazdasági nacionalizmus visszatér”. Na nem mintha Michael Winterbottom és Mat Whitecross, illetve Richard Brouillette a rég eltemetett protekcionizmust ásnák elő filmjeikkel, ők csak igyekeztek felderíteni a neoliberalizmus következményeit. Winterbottom és Whitecross dokumentumfilmje, a Sokk doktrína kiindulópontja Naomi Klein kanadai újságírónő (a The New York Times kolumnistája) azonos című bestsellere, amelyben Milton Friedman szabad piacokról alkotott teóriáját kritizálja. A Sokk doktrína szerint a kormányok és a nagyvállalatok a természeti katasztrófák és háborúk által előidézett megrázkódtatásokat használják fel a mindent felülíró neoliberális gazdaságpolitika keresztülviteléhez. Winterbottom és Whitecross ezt a katasztrófa-kapitalizmust először Pinochet Chiléjében, majd később Margaret Thatcher és a falklandi háború példáján illusztrálja, de a szerzőpáros nem tud elmenni korábbi berlini sikerük (Guantánamo) mellett sem, és szóba kerül a terror elleni háború is. Sajnos azonban a Sokk doktrínából nem kerekedik ki a friedmani tévedés lényege, igaz, a rendezőpáros még befejezetlen művel érkezett a Berlinaléra (saját bevallásuk szerint számos archív felvételt nem tudtak a helyére illeszteni), meglehet ezért volt széttartó dolgozat (és legfőképp: hatásvadász, bár erről aligha tehetnek a hiányzó részek) a Sokk doktrína. (A katasztrófa-kapitalizmus kapcsán pillanatra kanyarodjunk vissza a Yes Menhez: a duó új menedzseröltözéket kínál felsővezetőknek. Az alaposan körülpárnázott, leginkább egy óriási hógolyóra hasonlító menedzserburok egyaránt véd természeti és vállalati katasztrófák esetén, és védelmet nyújt az egyre komolyabb társadalmi harag, a kisebb-nagyobb fizikai atrocitások ellen is.)

Nem kárhoztatja vehemensen a neoliberalizmust, sokkal inkább gondolkodásra késztet a kanadai Richard Brouillette Bekerítés című háromórás filmjével. Persze nem is a Moore-iskola újabb darabja ez, mindvégig igyekszik objektív maradni. Brouillette tizenkét évig dolgozott a filmen, és olyan gondolkodókat – szakértőket, újságírókat, vállalati szakembereket – szólaltat meg, mint Noam Chomsky (anarcho-szindikalista nyelvészprofesszor), Susan George (az amszterdami Transznacionális Intézet igazgatója), Ignacio Ramonet (a Le Monde Diplomatique egykori főszerkesztője), de helyet kapnak a szabad piac védelmezői is, mint például Jean-Luc Migé (közgazdász-professzor, számos kanadai pénzintézet tanácsadója). A filmből azért persze mégiscsak az kerekedik ki, hogy a mindent behálózó neoliberalizmus – bár itt szó sincs csúnya összeesküvés-elméletről – előbb-utóbb szükségszerűen válsághoz vezet. Ismerős rigmus lehet mindenkinek az elmúlt pár hónapból.

 

 

Privát-globalizmus

 

Nem csak a nagypolitikára és az óriásvállalatok ténykedésére koncentráltak a fesztivál válság-meséi. A globalizmus-csapdáról, a gazdasági pókháló prédáiról készítette legújabb filmjét például a svéd Lukas Moodysson. Mamut című első angol nyelvű opusa első ránézésre erős Bábel-utánérzés, és nem csak a főszereplő Gael Garcia Bernal miatt. Ahogy Alejandro González Iñárritu és Guillermo Arriaga, Moodysson is földrészeken átívelve, mozaikszerűen, a történetdarabkák között válogatva és váltogatva meséli el három főszereplőjének történetét. Csakhogy Moodysson kevesebbet markol, mint Iñárritu, a Mamut egyszerűbb, letisztultabb – ha rosszat akarunk róla szólni: szájbarágósabb lett.

A középpontban egy sikeres New York-i házaspár és a gyerekükre vigyázó filippínó dadus áll. Leo (Bernal), játékprogramozó netguru, Thaiföldre utazik, hogy eladja saját fejlesztésű website-ját, és bár állhatatosnak tűnik, mégis megcsalja a feleségét. Ellen (Michelle Williams) baleseti sebész, a munkája miatt alig jut ideje nyolcéves kislányukra, aki egyre jobban kötődik a pótmamához. Ellent persze ez rettenetesen zavarja. Gloria (Marife Necesito), a kislány dadája saját gyermekeit hagyta hátra, hogy másokéra vigyázzon, így teremtsen családjának jobb életet. A kör bezárul, mindenki másra bízza gyerekét (a thai masszőrlány is, akivel Leo összejön), hogy dolgozhasson, és hogy lehetőségeihez mérten mindent megadjon neki. Kivéve persze a személyes jelenlétet – és ez vezet végül tragédiához.

Tragédiával kezdődik és tragédiával végződik Rachid Bouchareb drámája, a London River. A történelmi háttér: 2005. július 7. London, muszlim robbantásos merénylők négy különböző helyszínen összesen 52 ember életét oltották ki és több mint 700 másikat megsebesítettek. A brit közszolgálati csatorna híradását hatvan körüli testes vidéki nő figyeli. Telefont ragad, Londont hívja, hiába. Eközben szikár fekete férfi indul Franciaországból szintén Londonba. Elisabeth (Brenda Blethyn) és Oszmán (Sotigui Kouyate a legjobb férfialakítás díjával térhetett haza) a brit fővárosban találkoznak, Elisabeth a lányát, a férfi rég elhagyott fiát keresi. A nő gyanakvó és enyhén rasszista, nem tudja elképzelni, hogy a lányának bármi köze lehetne egy fekete muszlim fiúhoz. Pedig nagyon is volt, nem csak együtt jártak egyetemre, nem csak hogy egy padban ültek az arab szemináriumon (Elisabeth kétkedő megjegyzése: egyáltalán ki beszél arabul?), de együtt is éltek. A helyzetet aztán fokozatosan elfogadó Elisabeth végül azt is megengedi az eleinte ellenségként kezelt Oszmánnak, hogy odaköltözzön a gyerekek közösen bérelt lakásába, együtt várják, hátha hírt kapnak felőlük. Az olykor vontatott, a kulturális különbségek kliséiből is bőven felvonultató és végig kiszámítható London River legértékesebb szála a megváltozott világgal szembesülni kénytelen nő privát drámája. Multikulturális környezet és vidéki asszony mindent megváltoztató találkozása – ezek voltak Bouchareb opusának (és a fátyolos Blethyn) csúcspillanatai.

 

 

Nők bundában és anélkül

 

Az idei Berlinale bővelkedett női témában. Igaz, kevés maradandó darab akadt köztük, a legtöbbjük: a felszínesség örömkönnye. Ehhez a felszínességhez plakátot is szolgáltatott a válság: a berlini utcákon kisméretű poszter, rajta félig szőrmébe bújtatott pucér szőkeség. „Inkább meztelenül, mint bundában” – buzdít a feleslegesnek tartott luxus elhagyására e tünemény, s ezzel a felszólítással a férfi bámészkodók egytől-egyig egyet tudnak érteni. A bunda mégis a nőn maradt, a privát-válságok alkotói is szemérmesek voltak, a nézők előtt többnyire rejtve maradt a lényeg.

Félresikerült alkotás volt például Stephen Frears új munkája, a Chéri. Kosztümös képeslap-film Sidonie-Gabrielle Colette 1920-ban megjelent önéletrajzi ihletésű kisregényéből (Cinci), nagy színésznőkkel (Michelle Pfeiffer, Kathy Bates), és még nagyobb csalódásokkal. Merthogy a századelőn játszódó szerelmi történet (kiöregedett kurtizán kiégett fiacskája beleszeret anyja még mindig szépséges kolléganőjébe) oly hűvös, mintha nem is a Belle Époque idején, kurtizánok (hercegek, grófok megbecsült szeretői) erotikától fűtött budoárjában játszódna. Talán azért, mert nyomát sem találjuk fülledt erotikának, tomboló szenvedélynek, helyette szenvelgés, hosszú agónia lesz a néző osztályrésze.

Forróbb filmet készített a német Maren Ade. A Mindenki más (Alle Anderen) egy fiatal pár kapcsolatpróbáját mutatja be, tulajdonképpen mindazt, ami Frears filmjéből hiányzik. Gitti (Birgit Minichmayr megkapta a legjobb női alakítás díját) és Chris (Lars Eidinger) nemrég ismerkedtek meg, első közös nyarukat töltik Chris szüleinek szardíniai házában. Épp kezdenek összecsiszolódni, amikor feltűnik egy másik, Chris szemszögéből nézve (szakmailag és magánéletben egyaránt) sikeresebb pár. Az addig is törékeny meghittségnek vége (Gitti korábban is számon kéri a fiún, hogy nem vall neki szerelmet szeretkezés közben) – a másik párt utánozva az addig határozatlan Chris domináns szerepre tör, Gitti alkalmazkodik, de újraértékeli a viszonyukat is, végül – pont amikor Chris kezdi úgy érezni, hogy a kapcsolatuk különbé teszi őket mindenki másnál – Gitti úgy dönt, elhagyja a fiút. Maren Ade kamaradrámája (második alkotása) Berlin egyik üdítő meglepetésfilmje volt.

Hasonlóképp meglepetésnek számított Andrzej Wajda legújabb filmje is. A nyolcvankét éves Wajda tavaly a katyni mészárlásról (személyes indíttatásból) készített történelmi drámával képviseltette magát Berlinben. Idei versenyfilmje, a Tatarak sem nélkülözi a személyességet. Wajda színésznője, Krystyna Janda (Márványember, Vasember) monológban gyászol, arról beszél, hogyan vesztette el szeretett férjét, Wajda filmjeinek operatőrét, a tüdőrákban tavaly elhunyt Edward Klosinskit. Aztán a valóság összekeveredik a fikcióval, Janda kisvárosi doktor feleségét alakítja, aki fiatalabb férfival folytatna titkos viszonyt – Wajda Jaroslaw Iwaszkiewicz novellájából forgatja új filmjét. A két történet – valóság és adaptáció – összeér, Janda azonos lesz Martával, az özvegy sorsa azonos a fiait a háborúban, ifjú hódolóját balesetben elveszítő kisvárosi asszonyéval. Visszafogott elmúlásfilm a Tatarak – csendes, nyugodt, méltóságteljes.

Köze van az elmúláshoz az Arany Medvével díjazott A szomorúság tejének (La Teta Asustada) is. A perui Claudia Llosa második nagyjátékfilmje egy fiatal nő, Fausta (Magaly Solier) története, aki a nyolcvanas években nemi erőszak során fogant: anyja egyike a Fényes Ösvény maoista gerillamozgalom áldozatainak. Fausta különleges, öröklött betegségben szenved, a tápláló anyatej tele volt a trauma okozta félelemmel, az átörökített rettegéssel (az állandó félelemben élő Fausta krumplit dug a nemiszervébe, hogy így védekezzen az esetleges támadások ellen) a lány csak egy újabb trauma, anyja halála után tud leszámolni. Freud a perui folklórban – Llosa bravúrja, hogy ügyesen ötvöz abszurdot és valóságot, borzalmat és szépséget. „Egzotikus a maga módján” – mondták róla az egyik német kereskedelmi adón. Kétségkívül ezt a „sajátos” perui „egzotikumot” is díjazta a zsűri – ahogy tavaly is latin-amerikai alkotáshoz, a brazil Elitosztaghoz vándorolt az Arany Medve.

 

 

Amerika hangja

 

Egyre erősebb a latin-amerikai invázió tehát, de továbbra is komoly az észak-amerikai jelenlét a Berlinalén. Sokan sajnálkoznak, mondván, a német filmfesztivál beengedi a felszínességet – melyik másik fieszta nem? Aligha lehet számon kérni a vörös szőnyeges felhajtás szükségességét, a közönségcsalogató sztárok jelenlétét. Ha már kesergünk, keseregjünk azon, ahogy a kívülállók, európai kismesterek sorra belebuknak Amerika-kísérletükbe. Bertrand Tavernier James Lee Burke-adaptációjában (In the Electric Mist) izgalmas noirt ötvözne történelmi sorsszerűséggel (a sorozatgyilkosságok ügyében nyomozó déli seriffnek – Tavernier megismételteti a Nem vénnek való vidék szerepét Tommy Lee Jones-szal – állandó bevillanásai vannak, ilyenkor egy déli tábornok szellemével társalog, örök igazságokat puffogtatva). Ami az első tíz percben még izgalmasnak induló krimi, az a film végére totálisan zavaros, és főképp érdektelen Amerika-kép lesz: a francia mester, ahogy a Mississippi vidékét elképzeli.

Volt ennél rosszabb is. A fesztivál mélypontja a brit Sally Potter Düh című opusa volt, egy, a New York-i divatvilágban játszódó, green-screenben felvett (de van itt kék, rózsaszín, lila, sárga), beszélőfejes filmkísérlet. A Düh története monológokból kerekedne ki (pontosabban interjúkból, ezeket a történet szerint egy videóblogger rögzíti mobilkamerájával), de lapos marad, a külön-külön érdekes alakítások (Jude Law, Judi Dench, Steve Buscemi) nem állnak össze, a divatipar hazug természete hidegen hagyja a nézőt.

Az idei Berlinale USA-felhozatalából két film tűnt valóban Amerika-hitelesnek. George Tillman Jr. rap-filmje, a Notorious klasszikus felemelkedés–bukás-történet, hamisítatlan gettómozi, afroamerikai gengszterfilm: a huszonnégy évesen, 1997-ben meggyilkolt hip-hop legenda Christopher „Biggie” Wallace, művésznevén Notorious B.I.G. életét dolgozza fel. Egyedülálló anyuka lelkesen tanuló gyermekéből díler, majd rapper és a csúcson: hulla. East Coast vs. West Coast – Notorious és Tupac Shakur a kilencvenes évek hip-hop polgárháborújának nagy áldozatai. Ez ügyben viszont ne is várjunk elfogulatlanságot: a film producerei a tanítónő anyuka Violetta Wallace és a rappert felkaroló hip-hop producer Sean „Puffy” Combs. Egyébként is családi vállalkozásról van szó, a gyermek Wallace-t tizenegy éves kisfia, Christopher Jordan Wallace alakítja, de a film igazi felfedezettje a főszerepben (szó szerint) tündöklő Jamal Woolard (szintén rapper, művésznevén: Gravy).

A tehetség sem véd meg – a Notorious a hip-hop örök divatját tekintve egész biztosan sikeres film lesz. Klasszikus amerikai mese, tisztes iparosmunka, ami ennél többé teszi, az maga az alapanyag – Tillman és forgatókönyvírói (Reggie Rock Bythewood és Cheo Hodari Coker) biztos kézzel rendezik össze egy rövid, de eseménydús élet szálait. Jó zenék, kemény szövegek, ismerős klisék: az élet diktálta keserű fordulatok, küzdelmes élet.

Küzdelemről szól Oren Moverman rendezői debütje, a legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett Hírvivő is. Will Montgomery (Ben Foster) iraki veterán, háborús hős kikapja a lehető legrázósabb küldetést: feljebbvalójával, Stone kapitánnyal (Woody Harrelson) az a feladatuk, hogy az iraki hadszíntéren elesett bajtársaik közvetlen hozzátartozóit értesítsék. Szabványműveleti eljárás, szabványszöveggel. És komoly regulákkal: nem érinthetik meg a hozzátartozókat, és csak a formaszöveget mondhatják fel. Csakhogy a feladat érzelmi kihívásai embert próbálónak bizonyulnak – az értesítési helyzetgyakorlatokról lassacskán a két katona fokozatosan kialakuló barátságára, Will és egy hadiözvegy bimbózó kapcsolatára helyeződik a hangsúly. Mentális rehabilitáció, ki-ki alapon – a háború borzalmai nem csak a hadszíntér katonáit, a hátországot is megviselik. Oren Moverman (és társ-forgatókönyvírója: Alessandro Camon) alkotása történelmi sebgyógyítás, olyasmi, mint Wylertől az Életünk legszebb évei. A háborúról szól ez is, de ez sem a háború okait, csak a következményeit fürkészi.

 

*

 

Válság-fesztivál volt az idei Berlinale. A krízis nem csak a filmek tematikájában, de a fesztivál kísérőprogramjában, a mindenható filmpiacon, a European Film Marketen (EFM) is jelen volt. A Hollywood Reporter folyamatosan számolt be az EFM eseményeiről: ki mit vásárolt, kinek nem sikerült, kevesebben voltak, mint tavaly, előre látszik, hogy Cannes-ban sem köttetnek nagy üzletek, kevés a pénz, itt a high-concept vége. Aztán a Berlinale vége felé kiderült, mégsincs akkora baj, azért nem dőlt össze teljesen a filmpiac, nem kell aggódni. A helyzetre – pánikkeltésből örömködés – így rímelt rá, és lett kulcsdarabja a versenyfilmeket felvezető fesztiválszpot. A berlini medve, karöltve társaival láncot alkot, megformázzák a glóbuszt, aztán a semmibe távolodva felrobbannak. A tűzijáték aláhulló parazsából, mint főnixmadár a medve újjászületik. Nincs miért aggódnunk, a világ nem áll meg.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 40-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9768