KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/augusztus
KUBRICK
• Schreiber András: Millenium Monolit 10 mínusz Kubrick
JIM THOMPSON
• Roboz Gábor: Tűzijáték az alagút végén Jim Thompson
• Varró Attila: A köztes szerző Gyilkosság
CANNES
• Létay Vera: Vértestvérek
• N. N.: Cannes-i díjak (2009)
KENYERES BÁLINT
• Kovács András Bálint: Ember a mozgó felvevőgéppel Kenyeres Bálint rövidfilmjeiről
• Csillag Márton: A lebegés szépsége Beszélgetés Kenyeres Bálinttal
TARANTINO
• Géczi Zoltán: Becstelen bírák, becsületes brigantik Világháborús mozi
• Gyenge Zsolt: Kill Hitler, avagy a nárcisztikus Quentin Becstelen brigantyk
PERZSA HÁLÓ
• Barkóczi Janka: Rettenetes gyerekek Iráni film: az új nemzedék
• Epres Tamás: A cenzor és a perzsa macskák Bahman Gobadi
NOUVELLE VAGUE
• Orosdy Dániel: Új hullámok, régi bűnök Hitchcock és a nouvelle vague
• Ádám Péter: Az írógéptől a kameráig Nouvelle vague: A szerzői film teóriája
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Hurrá, nyaralunk? Tévénemzedék
• Kemenes Tamás: Virtuális viszonyok A tévé mint családtag
KÖNYV
• Vincze Teréz: Arcművészet Margitházi Beja: Az arc mozija
• Pápai Zsolt: Kamaszpanasz Kitano Takeshi: Fiú
KRITIKA
• Varró Attila: Az utolsó gengszter Közellenségek
• Gorácz Anikó: Kisköltségvetésű mágia Boszorkánykör
MOZI
• Nevelős Zoltán: Il Divo
• Vincze Teréz: Pandora szelencéje
• Vajda Judit: Nászajánlat
• Roboz Gábor: Szerelem második látásra
• Tüske Zsuzsanna: Szerelem olasz módra
• Varró Attila: Görögbe fogadva
• Baski Sándor: Transformers: A bukottak bosszúja
• Sepsi László: Bunyó
• Parádi Orsolya: Jégkorszak 3: A dínók hajnala
• Csillag Márton: Brüno
DVD
• Géczi Zoltán: A Fehér Lótusz Klánja
• Varga Zoltán: Hellraiser I-III
• Pápai Zsolt: Állj, határ!
• Kovács Marcell: Sóhajok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cannes

Vértestvérek

Létay Vera

A mai zsánerfilm folyékony alapanyagában kevés a valódi hemoglobin. Tarantinónál, Park Chan-wooknál a túlság már komikus dimenziót ölt, új világállapotot közvetít.

 

Nem sok változott idén. Ugyanaz, csak néhány fokozattal feljebb a skálán. Vagy lejjebb? –nézőpont kérdése. A válogatás igazán exkluzív. Sokat ígérő, nagy nevek, megsüvegelt törzsvendégek a klubban, korábban már Arany Pálmát nyert filmelőkelőségek, számtalan egyéb díj kedvezményezettjei, ha kitüntetéseiket mind mellükre tűznék, a szovjet hadi veteránok elsápadnának. A vérfrissítés kedvéért néhány fiatal tehetséget is meghívnak, de a látottak után korántsem biztos, hogy ezek a jövőben is bebocsátatnak. Gyémánt Pálma nincs, a nehézfiúk egymásra licitálnak, ha Lars von Trier a sajtókonferencián kijelenti: „Én vagyok a világ legnagyobb rendezője”, Quentin Tarantinónak tromfolnia kell: filmjeit a Földbolygónak készíti. És a Naprendszer?

Ha múltkoriban azt írtuk, a fesztiválpalota ormára akár kitűzhetnék a vöröskeresztes zászlót, és az erőszakos halálesetek rendkívüli számára való tekintettel a fekete lobogót is, ezt csak nyomatékosan megismételhetnénk. Vér folyt mindenütt, a cannes-i mennyekbe vezető mitikus lépcső vörös szőnyegét ez színezte, a tenger fölött az alkonyi vörös égbolt ezt idézte, a vendéglőkben a szokásosnál többen kérték véresen – sanguine – az esti bifszteket. Zsilettel elvágott torkok, megkínzott, feldarabolt testek, skalpolt fejek, bőségesen bugyborékoló vámpír-nedű, nature és palackozva, a lőtt sebeket meg sem érdemes említeni. Ez a vér persze már nem az a vér. A képzelet sötét drámaisága és a színvalló, festékipari termék szándékoltan elválik egymástól. Az aiszkhüloszi borzalom, a shakespeare-i kín, a hitchcocki zuhanyozó csempéje más lapra tartozik. A mai zsánerfilm folyékony alapanyagában kevés a valódi hemoglobin. Itt a túlság már komikus dimenziót ölt, új világállapotot közvetít. A tagadás, az irónia megszentségteleníti az ősi szörnyülködést, a határok frivol átlépése megkérdőjelezi a társalom-lélektani tabukat, a megbotránkoztatás káröröme elűzni véli a szorongást. Ebben a szándékban testvériség mutatkozik a tarantinói háború-buli és a dél-koreai Park Chan-Wook mai vámpír-blaszfémiája, Gaspar Noé kábítószerezett szex-lázálma és Johnnie To bosszú-elégiája között.

     A popkultúra újítója, az internet-forradalom nemzetközi blogjainak Che Guevarája, frenetikus, izgága tehetségével új moziszentté üdvözült Tarantino, maga is a médiaipar jövedelmező, kultikus alanyává híresült, személyének hisztérikus, sikongató fogadtatását rögtönzött táncszámmal honoráló mindenki Quentinje, népszerűségével egy Michael Jackson, egy hím-Madonna babérjára tört (lásd: Kutyaszorító, Madonna, Like a virgin). A Filmbirodalom visszavág a Harmadik Birodalomnak. Az öntörvényű fantáziavilág (a sokszáz, sokezer film felhabzsolása, zsigeri élvezete, formai és tartalmi vakmerőséget kölcsönözve), későkamaszkori vehemenciával legyőzi a történelmi valóság földhözragadt tényeit. Minden hatalmat a képzeletnek! Minden hatalmat a filmarchívumoknak! A történelem megtagadása, kigúnyolása, felforgatása, rabszolgává alázása, műfaji paródiává zanzásítása, egy új generáció lesújtó véleményét fejezi ki a közvetlen ősök teljesítményéről. Ha a Becstelen brigantyk a II. világháború tragikus eseményeit úgy interpretálja, hogy Hitlert és Goebbelst, a náci ideológia legfőbb hatalmasságát, a nagy stúdiófőnököt, 1944-ben, egy párizsi moziban megrendezett, német hadi propagandafilm-premier páholyába repíti, hogy ott felrobbantsa őket, ez valójában a filmkészítés szabadságeszményének műfaji megtorló akciója, ideológiai mellékhangok, és a Kill Bill akrobatikus mutatványai nélkül. A nácivadász, amerikai, zsidó katonák önkéntes bosszú-kommandója, baseball-ütős koponyaszétveréssel, skalpolással, a horogkereszt késsel homlokba jelölésével, csak bombasztikus, véres ráadás. (Nem biztos, hogy a német közönség történelmi humorérzéke is veszi a hullámokat.) A diktátorban a chaplini irónia zseniális egyidejűsége volt a kihívó fegyver, Benigni: Az élet szép auschwitzi táborában a jámbor, magát naivnak tettető, rebellis humor, Tarantino pedig magán-filmenciklopédiájának, idézetgyűjteményének élesre fent machetéjével kaszabol, nem tekintve szabályokra, tényekre, érzékenységre. Párhuzamosan, másik szekcióban vetítették a Franciaország német megszállásának ugyanebben az időszakában játszódó, valóságos dokumentumokon alapuló megemlékezést (Robert Guédiguian) a nemzetközi baráti társaságról, az egykori mártírokról. A bűn hadserege fiatal ellenállóit elfogták és kivégezték a „nemzet védelmében”. A hagyományos eszközökkel ábrázolt tragédia, kétségtelen történelmi hitelességével, sápadt kísértetfilmként húzódott meg a mindenhonnan visszaverődő, valószerűtlen vörös reflexekben.

A fesztivál közbeszédében mintha az egymást túllicitáló, rémmesei vérontom-bontom, a nőriogató szadizmus, mészárszék-öröm, animális erőszak uralkodott volna el. Tanult barátaim azt mondhatják, a vérzsáner ülte torát. A Fülöp- szigeteki Brillante Mendoza Kinatay című versenymunkájában (tavalyi filmje, a tehetséges Serbis figyelmet keltett), az ifjú házas, rendőriskolai hallgató gyanútlanul korrumpált tanúja lesz, ahogy a kábítószerrel elszámolni nem tudó, prostituált lányt elrabolják, megerőszakolják, hosszan, elviselhetetlenül hosszan megkínozzák, földarabolják, végtagjait az autóból kidobálják. Gaspar Noé filmje, a Hirtelen az üresség, a pszichopatológia körébe tartozó, botrányszomjas, hallucináló képvilágában, a vagina, fallosz külső és belső életének kamerabűvöletében, a méhből kikapart embrió elmélyült ábrázolásában, a biológiai sokkírozásban, autóbaleset többször megismételt arcpépesítési mutatványában brillírozott. Hol vannak már azok az idők, amikor Woody Allen spermának beöltözve várakozott a bevetés pillanatára, és helyéért küzdött a tömegben.

Démonokkal táncoló

Lars von Trier Andrej Tarkovszkijnak ajánlott spirituális horrorjában, az Antikrisztusban kisgyermek zuhan ki lassított felvételen, Handel zenéjének aláfestésével, az emeleti ablakból, heréket zúznak szét, vért ejakuálnak, méretes, rozsdás kerti ollóval clitorist vágnak le közeliben, lábszárat átfúrva, köszörűkövet rögzítenek a húsba, csontba. Agyonverést ásóval már tizenkétévesek is nézhetnek szülői felügyelettel. A hírek szerint gyártó cége, a Zentropa máris készíti a film light változatát a prűdebb országok, televíziók számára. A rendkívüli dán tehetség és rendkívüli ego most saját, orvosilag igazolt depressziója gyógyításaként, munkaterápiája művészi végtermékével a nézőt teszi beteggé. Saját lelkének belső démonait az egyetemes világkatasztrófa hírnökeiként jeleníti meg, az Antikrisztus közeli eljövetelét vizionálva. A krisztusi önfeláldozás kudarcos nőalakjai, a világmegváltó aranyszív-küldetés bukása után, mintha azt suttogná: „leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes”. A zuhany alatt bódultan szeretkező házaspár, nem érzékelve a gyermek neszeit, az idő teltével sem tudja feldolgozni a traumát. A „gyászmunka” elvégzésére az erdő mélyén meghúzódó hétvégi házukba, az Édenbe menekülnek, korábbi életük buja, zöld Paradicsoma azonban Hieronymus Bosch-i gyönyörök kertjévé változik. A foglalkozására nézve pszichoterapeuta férj minél inkább igyekszik gyógyítani a szakma jól ismert, tankönyvi közhelyeivel, a nőn annál inkább hatalmasodik el a lelkifurdalás tébolya, rögeszmésen próbál felszabadulni a vágy, a genitáliák terrorja alól. Körülöttük a világ kopárrá lesz és elsötétül, a Természet a Sátán templomaként tornyosul föléjük. Feltűnik a végítélet bestiáriuma is, a róka síri emberhangon szólal meg: „A Káosz uralkodik!”. ( Itt a kritikusi vetítésen nevetés tört ki.) Látomásos, kegyetlen éberálom, büntetésre váró, kiszolgáltatott teremtményekkel. Hiába a képek mesteri megfestése, a mérhetetlen lelki nagyzolás, a rendezői istenítélet, művészi harsonaszó, a szándék maga ellen fordul.

Az isteni gondviselés körültekintését kérdőjelezi meg a mai dél-koreai filmművészet legendás rendezője, Park Chan-wook is, aki bosszú-trilógiájával, de különösen az Oldboy-jal, az utóbbi évek ifjú nézőgenerációjának idolja lett. Most a Szomjúságban a nagy kultúrhistóriai és mozitörténeti hagyomány, a vámpír-mitológia árnyékregimentjét gazdagítja a fiatal, nemeslelkű, katolikus pap alakjával, aki jótékony, áldozatos küldetése során maga is megfertőződik egy undorító, rettenetes kórral, de a titokzatos eredetű vérátömlesztés, a csoda közbeavatkozásával életre kelti, időlegesen meggyógyítja. Így költözik ereibe alattomosan – akár az Aids – a vámpírszomj, és vele együtt a nagyon is evilági, tiltott testi szenvedélyek utáni epekedés. A kísértés tárgya, a Zola Thérese Raquin című regénye ihlette családi borzadály áldozati szépségű felesége, mint a sivatag vándorai, együtt oltják mohón szomjúságukat. Ne ölj! – mondja a parancsolat, és egy pap szenvedése az egekbe kiált, próbál megfelelni a vallás igéjének, a kórházi transzfúziók anyagát lopkodja a betegektől, ezeket önti át palackba. Termoszba? Az egészségügy hitbéli segítsége azonban véges, kénytelen önellátáshoz folyamodni. A morbid humor, az eltávolító, meg nem alvadó irónia, mindvégig segít, hogy az elhatalmasodó, egyre vadabbá váló, emberfölötti energiákat adó, szipolyozó ösztön delíriumának képeit legyen erőnk elviselni, egyébként kifutna a vér ereinkből.

Gyémánt fej                          

A sokéves, cannes-i megközelítő hadművelet (A zongorista: a zsűri nagydíja, a legjobb női és férfialakítás díja; Rejtély: a legjobb rendezés díja stb.) után idén Arany Pálmával kitüntetett, osztrák Michael Haneke mintha a művészet más korszakából, más régiójából érkezett volna. Filmje úgy magasodott a fesztivál dimbes-dombos látképe fölé, mint zord, kopár hegyszikla, amelynek tökéletes geometriájú csúcsát az ember csodálja ugyan, de nincs kedve megmászni, kitűzni rá az élet lobogóját. Haneke embergyűlölete, sötét és baljós tehetsége a gonoszság felmutatásában, művészetének hidegen csillogó, tévedhetetlen technológiával működő, precíziós műszere pontosan jelöli meg a betegséget, de nem képes gyógyítani. Petőfi mondta a fiatalság heves és elfogult indulatában Goethéről: „Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de a szíve békasó… Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legföljebb bámulhatják. A szeretet örök, mint az isten, a bámulat mulandó, mint a világ”.

A fehér szalag Haneke legkiérleltebb, mesteri tökéllyel megszerkesztett opusza, egyetlen disszonáns hang nincs benne, egyetlen fölösleges futam, egyetlen fölösleges hajlítás. A forgatókönyv megírásában. Buñuel állandó munkatársa, Jean-Claude Carriere volt segítségére. A tónus a megszokottnál visszafogottabb, a borzalom rejtőzködőbb, a levegő fullasztóbb. A fekete-fehér szín, az általános szürkés lepedék megüli a lelket, minden sarokból megmagyarázhatatlan félelem szivárog. A helyszín egy észak-németországi, bigottan protestáns falu, az első világháború előestéjén, az 1913-14-es évekből. A helyi közösség szőröstül-bőröstül alávetett a hierarchikus viszonyoknak, nemcsak társadalmi értelemben, de a családi elrendezésben, a férfi-nő kapcsolatokban, és leginkább a gyermekek, és a rajtuk álszenten, brutálisan uralkodó felnőttek értékrendjében. A lelkész fehér szalaggal jelöli meg az ártatlanság penitenciájára ítélt gyermekeit, a fiúcska kezét éjjel az ágyhoz kötözik, nehogy a test vétke megkísértse, az orvos hihetetlenül ocsmány sértésekkel bocsátja el bábaasszony szeretőjét, és apai tekintélyével serdülő lányát molesztálja. Az élethazugság, az elfojtott érzelmek, a megfosztatás a szabadságtól, megbetegíti a karaktert, eltorzítja az egymásra vetett tekintetet. A gyerekek maguk is titkolózó, cselszövő szörnyetegekké válnak. Furcsa, kiderítetlen történések esnek meg, kifeszített drótban a ló felbukik lovasával, visszamaradott, magára hagyott kis beteget megkínoznak, a kalitkából kicsent madarat ollóval felnyársalnak. Mindenhol a bűn, az erőszak, a ki nem élt bosszú fellobbanó lángocskái.

A politikai, társadalmi parabola, az egymástól megfélemlített, cinkos hallgatásba burkolózó, összezárt vidéki közösség lombikjában, a gonosz emberkísérletet mutatja be, a feltétel nélküli alávetettségnek, a sérelmeknek és a perverz bosszúvágynak azt a kitörésre váró veszedelmes vegyületét, amely később a nácizmus általános robbanásához vezetett. Haneke szerint az első világháború szolgáltatta táptalaját a másodiknak, abból a veszélyes elegyből, történelmi frusztrációból nőtt ki szükségszerűen. Az elnyomáson, elfojtáson alapuló, torz társadalmi szerkezet alapozta meg a fasizmus, de mindenféle totalitarizmus létrejöttének lehetőségét, egészen napjainkig.

Nincs pedagógiai értelemben politikai, társadalomlélektani üzenete Jacques Audiard Egy próféta című börtönfilmjének, amely látszólag csupán a műfaj kiemelkedő minőségű szokványdarabja, de főhősének, az észak-afrikai származású, tizenkilenc éves, családtalan, kapcsolatok nélküli, írástudatlan fiúnak nevelődés-regénye, a hatéves büntetés kitöltésének tanulási szisztémája, a jellemfejlődés finoman, ugyanakkor markánsan ábrázolt folyamata, távolibb képzettársításokat is indít. A naiv, mindenféle megalkuvásra kész, szelíd fiatalember, az elítéltek szigorú kasztok és tekintély-piramisok szerint szerveződő világának legalsó, pária beosztásából, szabadulásának idejére maga is klánfőnökké, a bűn mások által félt potentátjává nő. A szexuális kiszolgáltatottság adott, a felemelkedés és a feltétlen megbízhatóság első próbatétele, hogy a szájban rejtegetett borotvapengével elvágja a torkát kijelölt rabtársának. Ez vérszerződés – más vérével. Az írás és olvasás elsajátítása, a veleszületett intelligencia mindenre kiterjedő figyelme, az okos alkalmazkodás az egymással szembenálló korzikai és muszlim csoportok világához, átlépés a meggyengülteken és csatlakozás az erősekhez, a túlélés, az érvényesülés szükségszerű útja. Senkire sem számíthat, csak magára. Itt pengével írják be a monogramot a sors könyvébe. A börtöniskola eredményesebb, mint bármely magasan jegyzett, kinti gimnázium, egyetem, posztgraduális kiképzés: ez valóban az életre nevel. A börtönállapotok leképezik a mai francia társadalom elklánosodását, etnikai megosztottságát, szólamokkal, aranyfüstös ideológiákkal elfedett, valódi értékrendjét. A teljesen kezdő Tahar Rahim istenáldotta tehetség, és talán nem hangzik cinikusan, ha azt mondjuk, a rendező inkább együttérzéssel, apai aggodalommal ábrázolja az elveszett fiú életútját, mintsem a morál katedráján álló művészpedagógus hideg, mindentudó kritikájával.

Zenebona

A fegyháztöltelék Malik El Djebena angol húgocskája lehetne az az iskolából kicsapott, tizenöt éves, elvadult kamaszlány, aki Andrea Arnold Akvárium című filmjében, egyedül egy üres lakásban, gangster-rap zenére táncolva vezeti le mindazt a meg nem formálódó dühöt, kitörési lehetőséget nem találó energiát, amely sovány, fiatal testébe szorult. Arnold első filmje, a Red Road, három évvel ezelőtt a zsűri díját nyerte Cannes-ban. A naphosszat a monitorok előtt ülő nő magándrámája, a városellenőrzési rutinmunka, a megannyi video-lesállásból megfigyelt Glasgow, a bekamerázott utcák, a felkockázott élet, a csapdába ejtett, rögzített és gondosan archivált valóság, a felhasználás végső céljait nem sejtő kiszolgáltatottság érzése irracionális félelmet sugárzott. Most enyhébb fények világítják meg a London környéki külváros családi nihiljét. A feladatára alkalmatlan, éretlen anya fellángolásai, a kettejük között is csak a kommersz-zene és tánc nyelvén kommunikálódó, analfabéta érzelmek, az alkalmi, szerelmi négyszög majdnem gyerekgyilkosságba torkolló játszmája, egyfajta köztes, átmeneti élet az általános ürességben. A társadalom margójára szorult, féllumpen közeg testvéri ábrázolása a mai angol film Ken Loach-i útját járja.

Maga, a 2006-ban Arany Pálmát nyert Ken Loach is részt vett Eric nyomában című komédiájával a versenyben. A futballvilág ismerőinek, hívő közösségének Eric Cantona, a Manchester United egykori játékosának neve és személyes szereplése önmagában is elegendő lehet a többgólos győzelemhez, ám ha valaki kívül rekedt ez irigylésre méltó körön, az csupán egy barátságos, ám kissé együgyűre festett történetet láthat a második feleségétől elhagyott, depresszióba esett középkorú postásról, akit ugyancsak labdarúgás-rajongó postástársai próbálnak felvidítani, megmenteni az optimizmus szurkolótábora számára. Megszoktuk, a nálunk hiánycikket jelentő fogalmak, mint barátság és szolidaritás, elidegeníthetetlen jellemzői Loach sörivó, bajtársi kompániájának. A postásszív nem ismer lehetetlent. A helyi maffiózók, a modern médiaforradalom kis kedvencét, a YouTube-ot használják kollégájuk mostohafiának zsarolására? A cimborák sem érhetik be kevesebbel: filmfelvevők, mobilkamerák szeme láttára verik szét a nehézfiúk kocsiját, lakását, házát, hogy az arcvesztés, megaláztatás, kinevettetés dramaturgiai atomfegyvereként, ők is feltegyék képeiket az új Deus ex Machina, a YouTube közösségi portáljára. Mára a mobiltelefon, miként egykor Hollywood fehér telefonja, a cselekménybonyolítás, a konfliktus térbeli szervezésének bevált, szinte nélkülözhetetlen eszköze lett, már nem kelti az újdonság feszültségét, érdektelen, akár a szándékosan nem fogadott hívás. A YouTube, igen, abban még van drámai szufla. A pápa és Erzsébet királynő is tudják ezt, megjelenésük az új idők új felületén már bizarrabb, de hát az egyháznak és a monarchiának is haladnia kell a korral.

A világ viharos hirtelenséggel változott meg, Régóta interkontinentális rakéták, bombázók, tengeralattjárók, atomsárkányok, kémholdak felügyelete alatt élünk. De az elnyomás belereszket a kicsi kütyük, mobilok, felvevők, internet-blogok, YouTube-ok, Facebook-ok fegyverarzenáljának fenyegetésébe. Az öbölháborúban még a központilag cenzúrázott, központilag megtervezett képek tudósítottak a hadieseményekről. Minden rendben ment. Most hiába zárják be a nagy hírügynökségek irodáit Teheránban, hogy ne számolhassanak be a tüntetésekről, a CNN médiamonstrum képernyője egy másik, kisebb képernyőt sugároz, amelyen, a YouTube-ra és a Facebookra feltett magánfelvételek láthatók. Téglalap a téglalapban, a hírközlés matrjoska-babája, a komikus és drámai szituáció demokratikus képi sűrítménye.

Amikor a kitűnő iráni-kurd rendező, Bahman Ghobadi elkészítette, és Cannes-ban bemutatta a Senki sem tud a perzsa macskákról című filmjét még repedés nélkül, szilárdan állt a rendszer tömör fala. A vallási puritanizmus terrorja, a börtön fenyegetése elnémította a muzsikát, lefagyasztotta a képeket, megbénította az önálló gondolatot. Teheránban a macskák nem mehetnek ki az utcára, az iszlám regulája megtiltja, hogy a nők nyilvánosan énekeljenek, legfeljebb kórusban. A külföldi, nyugati zene tilos, mégis kétezernyi titkos együttes döngeti a helyi rockot, áldoz a heavy metal, a jazz és blues bálványainak, pincékben, alagsorokban, padlásokon, tetőkön, istállókban. Ghobadi, aki maga is részese a kozmopolita zenei revolúciónak, filmjében egy ilyen illegális, fiatal együttes megalakulását mutatja be, az állandó fenyegetettséget, miként próbálnak hamis útlevelet vásárolni, hogy külföldre kijutva, egyszer majd igazi, nagy koncertet adhassanak. A hangszerek forrongó szólama, a koedukált ének, a szabadság utáni vágy ideológiamentes kifejezése. Az ellenállásnak nincs pátosza, nincs panaszszava, igazi örömzene, humorral és dinamizmussal előadva. Semmi macskajaj.

A fiatal perzsamacskák mellett megkopott bundájú, lompos történelmi múltidézésnek tetszik a Woodstock bevétele, Ang Lee vígjátéka, a hatvanas évek végének zenei forradalmáról, a vietnami háború elleni generációs lázadás félmillió résztvevőt számláló koncertjéről, amely a negyvenedik évfordulón a korszak legnagyobb popeseményének előkészületeit eleveníti fel. Michael Wadleigh 1970-ben készült, háromórás dokumentumfilmjének hátsó színpada, komédiára hangszerelt „képzelt riportja”. A virágokkal ékesített, kábult hippi nagymamák és nagypapák mintha egy elsüllyedt világ megfakult díszletű, politikai revüdarabjából lépnének elő.

Filmharapás

Nem csak Tarantino veti szomjas tekintetét a filmtörténet érhálózatára, mások is osztoznak ez irányú érdeklődésében. A könyvet könyvből, filmet filmből táplálékforrás régóta ismerős a művészetben, végeredményben Shakespeare-nek is ritkán futotta egy-egy eredeti ötletre. De magának a filmkészítés folyamatának megfilmesítése is ebbe a saját vérből reciklálódó önellátási szisztémába tartozik, legyen bár a mű remeklés, mint Fellini 8 és ½-je, Truffaut Amerikai éjszakája, Wenders: A dolgok állása, a Coen-fivérek Barton Fink-je, és folytathatnánk a sort. Pedro Almodóvarnál sem először fordul elő, hogy hőséül a filmrendezőt, a cselekmény fő motívumául a film alakulásának misztikus folyamatát választja, a szenvedélyek labirintusrendszeréből nehezen keveredik ki a néző, mintha előbb bekötött szemmel jól megforgatták volna, hogy aztán zsöllyeszékében felocsúdva próbálgassa összeilleszteni a látottakat. A korábbi Almodóvar-filmek is telis-teli voltak hivatkozásokkal, idézetekkel, utalásokkal, ismétlődéssel. Ha Tarantino feneketlen gyomrú, vidor vámpírkirályként szívogatja a közös mitológia italát, a spanyol maestro ezt érzelmes, nosztalgikus múltba-révedéssel teszi, mintha valami drága és sűrű óbort kortyolgatna. A Félbemaradt ölelések most minden eddiginél odaadóbban fordul a hagyományokhoz, Hitchcock és Buñuel, Antonioni és Rosellini, Douglas Sirk 1950-es évekbeli melodrámái és Michael Powell Peeping Tomja, de legfőbbképpen a Movida filmikonjának, a szürrealista naturalizmus szeretetreméltó lovagjának, Don Pedrónak saját művei kínálkoznak forrásul. A készülő film a filmben, a Lányok és bőröndök, egyenesen az Asszonyok az idegösszeomlás szélén jelenetét ismétli meg. Film noir és a szokásos szerepkettőződések, váratlan, vadregényes fejlemények, virító színek, és ugyanakkor az alkotói hangulat egyre érzékelhetőbb elsötétülése.

Az elsötétülés szó szerint értendő, a filmrendező főhős egy évtizedekkel előbbi autóbalesetben elveszíti látását, és új néven, íróként folytatja tovább életét. A megvakult filmrendező figurája a fények, a képek nyelvéből élő művész foglalkozási fóbiáját jelzi. Woody Allen filmrendezője is vakon forgatja le a Hollywoody történetek produkcióját, de nála ez a játék az alaphelyzet komikus abszurditását fejezi ki. A vak filmrendező az öngúny metaforája is. Almodóvar mintha elveszítette volna híres humorérzékét, a tabuk megtaposásának szabados öröme kihunyt, a világtalan író rendezői doppelgangere az önsajnálat, a tragédiától félbeszakított szerelem emlékképei, a túlbonyolított, túlszerkesztett idősíkok útvesztőiben tapogatózik. És ezt még a kifeslő szépségű, kirobbanó szexuális vonzerőt sugárzó Penélope Cruz játéka, fantasztikus színű és formájú hajviselet-orgiája sem képes ellensúlyozni.

A francia filmművészethez mindig is mágneses erővel vonzódó tajvani Tsai Ming-liangot a Louvre múzeum hívta meg, hogy indítandó sorozatának első darabját elkészítse. Az Arc nehezen tenné felismerhetővé, a Neon isten lázadói, vagy az Ott hány óra van? rendezőjét, a bibliai Salome-történet meseszerű álomrevüje, a gazdag ornamentika burjánzó látványvilága és Leonardo da Vinci Keresztelő Szent János festményének összejátszása, a múzeumi ihletést, az európai képzőművészeti inspirációt közvetíti elsősorban. A film a filmben szerkezet azonban visszautal Tsai Ming-liang mindig is vallott csodálatára és szeretetére, amit Francois Truffaut és filmes alteregója, Jean-Pierre Léaud iránt érzett, Antoine Doinel figurája meghatározó volt alkotói kibontakozásában. Az Ott hány óra van? utcai árusa átállítja Tajpej összes óráját a francia időszámítás szerint, a 400 csapás videótekercse az önazonosság kapaszkodóját jelenti magányában, a Párizsba elrepült lány, temetői sétája közben a megöregedett Jean-Pierre Léaud-t látja egy sírkövön ülni. Talán Truffaut-én?

Most, az idegen nyelveket nem beszélő, a szervezetlenség körülményeitől és anyja halálhírétől kiborult rendező (Lee Kang-sheng játssza, mint minden Tsai-mű főszerepét) kései „hommage-a” áldozatot mutat be ideáljai celluloid oltárán. A középpontban a mélyszántott arcú Léaud áll, de feltűnnek az egykori múzsák is, koruk mai szépségével, Fanny Ardant, Jeanne Moreau és Nathalie Baye. Az arc, Tsai Ming-liang számára – és valószínűleg erre utal a cím –, az ég ajándéka, a filmművészet legfontosabb terepe, amely nem árucikke a sztárszisztémának, az ifjú vonások, de még inkább az emberi történet rávésett naplója, az idő múlásának természeti rendjét engedi megfigyelni.

A többi a rendező idézte buddhista közmondás szerint: „Virágok a tükörben, hold a vízen”, minden csak illúzió.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/08 18-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9836