KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/augusztus
KUBRICK
• Schreiber András: Millenium Monolit 10 mínusz Kubrick
JIM THOMPSON
• Roboz Gábor: Tűzijáték az alagút végén Jim Thompson
• Varró Attila: A köztes szerző Gyilkosság
CANNES
• Létay Vera: Vértestvérek
• N. N.: Cannes-i díjak (2009)
KENYERES BÁLINT
• Kovács András Bálint: Ember a mozgó felvevőgéppel Kenyeres Bálint rövidfilmjeiről
• Csillag Márton: A lebegés szépsége Beszélgetés Kenyeres Bálinttal
TARANTINO
• Géczi Zoltán: Becstelen bírák, becsületes brigantik Világháborús mozi
• Gyenge Zsolt: Kill Hitler, avagy a nárcisztikus Quentin Becstelen brigantyk
PERZSA HÁLÓ
• Barkóczi Janka: Rettenetes gyerekek Iráni film: az új nemzedék
• Epres Tamás: A cenzor és a perzsa macskák Bahman Gobadi
NOUVELLE VAGUE
• Orosdy Dániel: Új hullámok, régi bűnök Hitchcock és a nouvelle vague
• Ádám Péter: Az írógéptől a kameráig Nouvelle vague: A szerzői film teóriája
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Hurrá, nyaralunk? Tévénemzedék
• Kemenes Tamás: Virtuális viszonyok A tévé mint családtag
KÖNYV
• Vincze Teréz: Arcművészet Margitházi Beja: Az arc mozija
• Pápai Zsolt: Kamaszpanasz Kitano Takeshi: Fiú
KRITIKA
• Varró Attila: Az utolsó gengszter Közellenségek
• Gorácz Anikó: Kisköltségvetésű mágia Boszorkánykör
MOZI
• Nevelős Zoltán: Il Divo
• Vincze Teréz: Pandora szelencéje
• Vajda Judit: Nászajánlat
• Roboz Gábor: Szerelem második látásra
• Tüske Zsuzsanna: Szerelem olasz módra
• Varró Attila: Görögbe fogadva
• Baski Sándor: Transformers: A bukottak bosszúja
• Sepsi László: Bunyó
• Parádi Orsolya: Jégkorszak 3: A dínók hajnala
• Csillag Márton: Brüno
DVD
• Géczi Zoltán: A Fehér Lótusz Klánja
• Varga Zoltán: Hellraiser I-III
• Pápai Zsolt: Állj, határ!
• Kovács Marcell: Sóhajok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tarantino

Becstelen brigantyk

Kill Hitler, avagy a nárcisztikus Quentin

Gyenge Zsolt

Tarantino ezúttal is elkoptatott műfajt turbóz fel az eredetiségig: a második világháborús kalandfilmet.

 

Kis tanyát látunk az erdőszélen, a ház előtt játszó gyerekek lágy francia napsütésben fürdenek, a szülők háztáji munkákkal bíbelődnek, mikor német katonai terepjárók tűnnek fel a láthatáron. Nemsokára a rejtőzködő zsidókat kereső, szigorú arcú, de rendkívül intelligens SS-tiszt (Christoph Waltz) a családfővel a konyhában ékes franciassággal beszéli meg az idevágó, utóbb meglehetősen kényesnek bizonyuló kérdéseket. Egy adott pillanatban azonban arra kéri vendéglátóját, hogy az egyszerűség kedvéért ugyan beszélnének már angolul – ami a francia farmernek meglepő módon semmi problémát nem jelent.

Ez a mellékesnek tűnő jópofa csavar egyrészt ironikus kifigurázása annak a fölényeskedő nagyvonalúságnak, amivel a világ különböző részein játszódó amerikai történelmi filmek mind angolul szólalnak meg, másrészt viszont a film legelejétől felhívja a figyelmünket arra, hogy ez a mozi a verbalitásról, a nyelvi kifejezésben való jártasságról és annak komplexitásáról szól. Nem mellékesen pedig Tarantino írói vénájának köszönhetően ez az elméleti kérdés szervesen becsatornázódik a történet alakulásába, hiszen csak az a zsidó lány ússza meg ezt a szorult helyzetet, aki, értvén angolul, időben rájön, hogy menekülnie kell.

A történet ezután két, egymástól sokáig független szálon halad tovább anélkül, hogy egyikre nagyobb hangsúly esne, mint a másikra. A heveny nácigyűlöletben és ­­– mint később kiderül – teljes nyelvi inkompetenciában szenvedő Aldo Raine amerikai hadnagy (Brad Pitt) kegyetlen szabadcsapatot szervez (ők a becstelen brigantik), amelynek egyetlen célja minél több német katona elpusztítása és szabályos megskalpolása. Az ő minden reflektáltságot és kifinomultságot nélkülöző, rögtönítélésen alapuló hőstetteik mellett annak a lánynak a történetét követhetjük nyomon, akit első jelenetbeli megmenekülése után néhány évvel egy párizsi mozi vonzó üzemeltetőjeként látunk viszont. A német megszállás alatt senyvedő francia fővárosban a túléléshez szükséges kompromisszumok ellenére Shosannában (Mélanie Laurent) a bosszú lángja folyamatosan lobog – és ez egy gyúlékony celluloid tekercsekkel teli moziban fölötte veszélyes lehet. Így aztán, mikor erre esély nyílik, egy német háborús propagandafilm premierjére merényletet tervez az ott megjelenő náci fejesek ellen, tervei azonban kis híján keresztülhúzzák a szintén hasonló projekten ügyködő, ám ehhez meglehetős darabossággal fogó brigantikét. A dramaturgiai struktúra különlegessége abban áll, hogy az ilyen esetekben megszokottnál jóval hosszabbra sikerült jeleneteknek köszönhetően a két szál párhuzamos jelenléte időről-időre elsikkad a nézőben: annyira benne ragadunk egy-egy szituációban, hogy rendre megfeledkezünk arról, hogy a történetnek csupán egyik oldalát látjuk. Az ötlethiányt hírből sem ismerő Tarantino valójában két teljes filmet gyúrt itt össze és futtatott bele egyetlen szélsőségesen fordulatos végkifejletbe.

A videótékákban edződött Tarantino, miután már sok filmes stílusban megmártózott, ezúttal Európa felé fordította a tekintetét – még ha a Becstelen brigantyk sok tekintetben nem az európai mozit, hanem az európai helyszíneken játszódó amerikai háborús filmeket idézi – legfrissebb emlékként a nemrég bemutatott Valkűr juthat eszünkbe. A filmőrült zseni egyik legnagyobb erénye, hogy kívülállóként is remekül rá tud tapintani a számára idegen (filmes) kultúráknak azon pontjaira, ahonnan megragadhatóvá és önmagukból kiforgathatóvá válnak. Ezúttal arra az egyébként közhelyszámba menő tényre érzett rá remekül, hogy az évszázadok óta az egységesség sokféleségében vergődő Európa egyik legproblematikusabb pontja a nyelvi, illetve általában véve a kommunikációs sokszínűség, amelyet a „helyiek” is csak ritkán tudnak megfelelően kezelni. Az Amerikából nézve amúgyis agyonkevertnek ható Európa a második világháború megszállásai révén végképp átláthatatlan Bábellé változott, ahol – legalábbis Tarantino értelmezése szerint – az diadalmaskodhat, aki képes felülkerekedni ezen a helyzeten.

Az átlagos amerikai (világ)háborús filmekben ezt a problémát az angol nyelv egyeduralkodóvá tétele oldja meg, ami azért működik, mert általában gondolkodás nélkül fogadjuk el a csatatér győztesének diskurzusbéli uralmát is. Tarantino azonban nem enged a csábításnak és az amerikai közönség idegenkedésének az idegen nyelvektől: szereplői angolul, franciául, németül és olaszul ontják a rá oly jellemző sziporkákat. A Becstelen brigantyk azzal csavar a dolgokon, hogy a film által vázolt mikrotörténetben a nyelvi háborút a már említett zsidóvadász Landa ezredes vezetésével a németek nyerik: csupán néhány német tiszt műveli az események során felmerülő négy nyelv mindegyikét olyan magas szinten, hogy képes legyen a finom árnyalatokat érzékelni és érzékeltetni. A Kutyaszorítóban kultikussá vált nyitószekvenciájának zsenialitására emlékeztet az a jelenet, amelyben a merényletet tervezők mulatozó német katonákba botlanak a megbeszélésre kiszemelt vidéki pincekocsmában, ahol a pattanásig feszült helyzetben minden a nyelvi és non-verbális jelek megértésén áll vagy bukik.

Ennek a kifinomult kommunikációnak az ábrázolásához megfelelő színészekre volt szükség, és ennek kulcsa – a rendező cannes-i nyilatkozata szerint is – abban a Cristoph Waltzban rejlik, aki a már többször emlegetett Landa ezredest játssza, és aki nélkül állítólag a filmet le se forgatták volna. Tarantino kultuszának egyik fontos elemét képezik a hihetetlen ráérzéssel megtalált szerep–színész-párosítások, amelyek gyakran évtizedekig mellőzött színészek (re)aktiválását eredményezik. Waltz mindeddig – a nemrég megboldogult David Carradine-hoz hasonlóan – tévésorozatok és tévéfilmek tucatjaiban szerepelt, nálunk a Rex felügyelő egyik epizódjának főgonoszaként ismerhetik a jó memóriával rendelkezők. A Becstelen brigantykban azonban olyan szerepet kapott, amellyel valószínűleg színészi karrierje csúcsára ért: Landa ezredes figurájában olyan lenyűgözően keveredik a végtelen gonoszság a páratlan intelligenciával, hogy gyakran az elvárt gyűlölet helyett a csodálat bűnébe esünk. A mellette megjelenő, ellenpontként elképzelt pozitív hős (szándékosan?) meglehetősen halványra sikerült, hiszen Brad Pitt karikatúraszerű, a többiekéhez képest leegyszerűsítő és egysíkú alakítása legfeljebb átlagosnak nevezhető. Egyetlen kiemelkedő pillanata a film végkifejletében jön el, amikor az ominózus náci háborús film premierjén olasz tisztnek álcázva tökéletes Marlon Brando/Don Corleone parafrázisként feszít.

Teljesen egyértelmű, hogy egy Tarantino-filmről nem lehet anélkül beszélni, hogy az idézetekről ne ejtenénk szót. A filmes idézetekre ezúttal maga a történet ad szinte korlátlan lehetőséget, hiszen a film második felében fő helyszínként szolgáló mozi a plakátoktól a feliratokon keresztül a mozisok párbeszédéig és a teremből kiszűrődő filmzenéig minden pillanatban kínálja magát az efféle ínyenckedésre. A legzseniálisabb parafrázisban azonban a Hamupipőke-történet éled bizarr módon újjá, mikor a pincekocsmában zajló összetűzés nyomán a helyszínen maradó elegáns női cipő Landa ezredes kezében valódi nyomozati eszközzé válik: a lábbelibe illő láb megtalálása fedi fel az ünnepelt német színésznő kettősügynök mivoltát. A rendező önmagát is idézésre méltónak ítélte, hiszen korábbi filmjeinek egyik alapszituációja immár reflektált formában kerül elő újra: a már szóba hozott pincekocsmai csetepaté során a két fél arról vitatkozik, hogy vajon mexikói felállás-e az, amibe ők csöppentek. Szellemes a trükk, de mintha enyhe ihlethiányról árulkodna.

Mindent összevetve a Becstelen brigantyk majdnem olyan jól sikerült, mint az előző nagy opusz, a Kill Bill, de azért nem korszakalkotó remekmű, mert Tarantinóval is megtörtént az, ami sok sorstársával már az idők során: beleesett önnön recepciójának a csapdájába. Az általában lelkes kritikai fogadtatásból mintha kiolvasta volna, hogy mi az, amit imádnak tőle, és kockázatkerülő módon bevált poénjait ismételte, ahelyett hogy korábbi munkáihoz hasonlóan radikálisan továbblépett volna. Habár vizuálisan teljesen különbözik az ázsiai vérfürdőtől, a Becstelen brigantyk valójában nagyon sok tekintetben emlékeztet a véletlenül ugyancsak női bosszúban utazó Kill Billre. Most már csak az a kérdés, hogy vajon Tarantino csupán időlegesen ejtette foglyul, vagy végleg beleszeretett önmagába.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/08 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9839