KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

3D revolúció

A 3D múltja, jelene és jövője

Térélmény

Gorácz Anikó

A moziműsorban egyre több film mellett látjuk feltűntetve a bűvös 3D rövidítést. Három szakember, Peternák Miklós művészettörténész, Gulyás Buda operatőr és Nyíri Kristóf filozófus osztja meg velünk gondolatait a térhatású moziról.

 

A moziműsorban egyre több film mellett látjuk feltűntetve a bűvös 3D rövidítést. Három szakember, Peternák Miklós művészettörténész, Gulyás Buda operatőr és Nyíri Kristóf filozófus osztja meg velünk gondolatait a térhatású moziról.

*

Bár a hazai mozikban csak az utóbbi években vált elérhetővé a 3D, ez nem jelenti azt, hogy újkeletű jelenséggel állunk szemben. A térhatású kép százhetven éves történetének fontos fejezeteit magyar tudósok írták, a technikatörténeti alapokat Peternák Miklós foglalta össze.

„A térhatású kép felfedezése Charles Wheatstone nevéhez fűződik, az angol tudós 1838-ban publikálta felfedezését, a sztereoszkópot. Találmányához két tükröt használt, ezektől bizonyos távolságra helyezte el azokat a rajzokat, melyek kicsit eltérő módon mutatták ugyanazt az objektumot, mondjuk egy kockát. A trükk az volt, hogy az egyik szem az egyik tükörben az egyik rajzot, míg a másik a másik tükörben a másik rajzot nézte, miáltal előugrott egy háromdimenziós kép. Ez viszonylag nehézkes megoldásnak tűnt, főleg piaci szempontból, így végül egy másik angol tudós, a kaleidoszkópot is feltaláló David Brewster létrehozta a lencsés sztereoszkópot 1850 körül, ami már egyszerűen működött: a lencsékbe belenézve kirajzolta a fotográfia háromdimenziós képét. Ennek a spektákulumnak hihetetlen piaca volt a 19. század végén, otthonra, iskolákba és nyilvános helyekre is vásárolták, a fotósorozatok pedig a világ összes kuriózumát, egzotikus táját megmutatták a közönségnek. Az 1940-es években Gábor Dénes találmánya, a holográfia legalább ilyen meghatározó volt a térhatású kép történetében, akárcsak az Amerikában dolgozó Julesz Béla hatvanas évekbeli felfedezése. Julesz rájött, hogy a térlátás nem magas szintű kognitív folyamat, mint azt korábban gondolták, hanem alacsony szintű, az emberi felépítésbe genetikailag kódolt művelet, amely nem igényel különösebb interpretációs képességet. Felfedezését random-pont sztereopszisnak hívják, ami annyit tesz, hogy egy véletlen ponthalmazra ránézve semmit sem látunk, de ha kicsit bandzsítunk, az már kiad egy térhatású képet. Ebből a felfedezésből fejlődött ki az autosztereogram, amely a ’90-es években oly népszerű mágikus képek által vált széles körben ismertté.”

De vajon miért éppen a térhatás igyekszik bekebelezi a mozikat, miért nem a szagos, vagy az interaktív mozi? Történeti megközelítésből és a napjainkban tapasztalható nézőszám-csökkenés szomorú ténye felől közelítve egészen más válaszok adhatók.

Nyíri Kristóf elmondta: „A naturalisztikus európai képzőművészeten belül a legnagyobb áttörés a reneszánsz korában következett be, amikor a perspektíva fölfedezésével megtanultunk kétdimenziós felületen háromdimenziós alakzatokat ábrázolni. Fontos látni, hogy ekkor még a műalkotások célja nem a magasztos Művészet volt, hanem a realisztikus ábrázolás, a minél tökéletesebb illúzió. A bibliai történetek megjelenítésénél például az elsődleges cél az volt, hogy a minél hihetőbb ábrázolás megkönnyítse az átélést. Ez meglehetősen praktikus szempont, szerintem érdemes a filmre és a 3D-s filmre is ilyen praktikus szempontból tekinteni. A fotó megjelenéséig és elterjedéséig a művészek a tökéletes illúzióra törekedtek, így mi, nézők hozzászoktunk a festészetben és a grafikában, hogy kétdimenziós felületen háromdimenziós képeket látunk”.

Peternák Miklós szerint: „azt érdemes végiggondolni, hogy mi a világot alaphelyzetben is 3D-ben látjuk, tehát sokkhatást nem az kelt, hogy mostantól térhatású a mozi; a lapos, a sík kép jóval sokkolóbb volt annak idején. A látás tanulási folyamat, ha megtanulunk egy látási eljárást, akkor azt már mindig tudni fogjuk. Vannak olyan speciális képek, amelyek mondjuk, egy gyönyörű tájat mutatnak, de ha elfordítjuk kilencven fokkal, akkor kirajzolódik egy emberi arc. Egészen addig nem látjuk ezt, amíg fel nem hívják rá a figyelmünket, de onnantól kezdve, hogy egyszer észrevettük, többé képtelenek vagyunk nem látni, hiába forgatják vissza a képet eredeti állásába. Ugyanez működik a filmnél is. A bő egy évszázad alatt rengeteg új látási metódust tanultunk, például még a nyolcvanas években is idegesítőnek találta az emberek többsége a gyors vágásokat, amelyek napjainkban már természetesek, mert hozzászoktunk a tévé és a számítógép előtt. Megtanultuk, hozzászoktunk, ugyanígy lesz a 3D-vel is”.

Gulyás Buda az otthoni és a közösségi filmnézés lehetőségeit hasonlítja össze, mert ebben látja a térhatású mozi legfontosabb vonzerejét. „Az emberek eddig azért mentek moziba, mert egy olyan képminőséget és hangminőséget kaptak, amit a tévé előtt nem. De most elérkezett oda a technika, hogy egy komolyabb házimozi- rendszer néhány százezer forintért elérhető; a filmek HD-minőségben, térhatású hangélménnyel élvezhetők akár óriási tévén, akár kivetítőn. Mindeközben az egyszerű – nem multiplex – mozik a talponmaradásért folytatott küzdelemben spórolnak a technikai eszközökön, a fényerőn, a berendezéseken. A mozi hátrányban van a színházzal, a koncerttel, de még az autóversennyel vagy focimeccsel szemben is, mert ezeknél a kulturális és sportrendezvényeknél fontos az egyidejűség, az élő hatás, a közös befogadás, és még ha a tévéközvetítésen a lényeg jobban látszik is, az átélés öröméért jegyet váltunk a műsorra. A film sajnos nem ilyen, mert nem élő produkció, hanem a nézés pillanatában már kész, befejezett alkotás, így a hatásban sincs akkora különbség, ha otthon nézem, mint egy színházi vagy zenei előadás esetében. A mozinak ezért lépnie kellett, hogy ideig-óráig többet tudjon, mint a tévé, és olyan élményt nyújtson, amiért érdemes elhagyni a lakásunkat; ezt ma még 3D-nek hívják, tíz év múlva majd hologramos mozinak, amit körbe lehet ülni, vagy a film vesz körül minket. De valószínűleg öt éven belül már a házimozik is tudni fogják a térhatást, és akkor a mozinak megint ki kell találnia valamit, hogy becsábítsa a nézőket. Minél fejlettebb a technika, annál hamarabb éri utol az otthoni filmnézés a mozis élményt.”

Vajon a 3D-csoda három napig tart majd, vagy egy olyan lapot húzott ki most a filmipar, ami mindent visz, mint annak idején a hangos és később a színes film?

Peternák Miklós szerint „a sík kép nem fog eltűnni, mert a 3D-s film viszonylag korlátos, csak azokban a zsánerekben működik, amelyekben hangsúlyozni lehet a térhatást, de lehet olyan műfaj, vagy történet, amiben ez akár kínos is lehet”.

Gulyás Buda szintén úgy gondolja, hogy meg kell tanulnia az alkotóknak, mire lehet használni az új technikát. „Bizonyos műfajok illenek hozzá, míg mások nem. Nem tudom elképzelni, milyen pluszt adhat a térhatás egy egyszerű szerelmi történethez, ahol a pár nem megy el, teszem azt, bungee jumpingozni, vagy mélytengeri búvárútra. Igazából a Dolby Surround sem ad igazán sok pluszt egy kamaradráma esetében, míg egy akciófilmnél igen hatásosan alkalmazható. Ezért úgy vélem, a térhatású mozi abszolút nyertese a horror lehet, én például biztosan nem fogok megnézni egyetlen horrort sem 3D-ben, mert nem akarok szívinfarktust kapni. De nagyon sok ember szeret rettegni, ebben pedig nem lesz hiány, hiszen az élmény még valósághűbb, mint eddig. A műfaji palettáról a horror, az akció, a fantasy és a természetfilm lehet a jövőben is a 3D-s filmek legtermészetesebb közege.”

Nyíri Kristóf nem bocsátkozott jóslásba, ehelyett elmondta: „Amikor Rudolf Arnheim 1932-ben, a hangosfilm hajnalán megírta A film mint művészet című könyvét, akkor a filmművészet egy teljesen új technikai lehetőséggel ismerkedett éppen. Ebben a könyvben Arnheim felteszi a kérdést, hogy a némafilm eltűnésével lehet-e még filmművészetről beszélni, hiszen az új technika egészen új filmnyelvi eljárásokat szül, míg a korábban beváltakat elavulttá teszi. Szintén ebben a korai művében vizsgálta a szerző azt a jelenséget, hogy a kétdimenziós filmvásznon mindig működnek térbeli hatások, hiszen a dolgok föl-le, jobbra-balra mozognak, közelednek és távolodnak a kamerától. Tehát az, amit ma a 3D-s moziban látunk, nem egy teljesen új, hanem egy meglévő jelenség fölerősödése, ami mindig is velünk volt a filmezés és filmnézés történetében. Arnheim egyébként még azt a kérdést is feszegette, hogy a sztereoszkopikus film rejt-e magában művészi értékeket, és ő sem zárta ki ennek lehetőségét”.

Bármilyen természetes is manapság, hogy a nappalink mozivá változik, a távolság a képfelület és a néző között továbbra is megmaradt, akár otthon, akár moziban néztük a filmet. A 3D-technika viszont felszámolja ezt a megnyugtató távolságot, és azt az érzetet kelti, hogy eltűnik, megszűnik a határ a film világa és a befogadó között.

Gulyás Buda szerint a szemnek nem a 3D-s képet kell megszoknia, hanem azt, hogy a film szereplői bekerülnek intimszféránkba. „Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az élményt, mint amikor alternatív színházban ülünk, és a félmeztelen vagy meztelen színésznő ott játszik a sorok között, akár tőlünk karnyújtásnyira. Ha mindezt a színpadon teszi, akkor nem zavar, mert érzem a távolságot a színpad és a nézőtér között, a két világ jól elválasztható, de amikor a színpad és a nézőtér összeér, vagy a nézőtér is színpaddá válik, hiába tudom, hogy a színésznő szerepet játszik, feszélyezve érzem magam a közelsége miatt. Ez a jelenség előfordulhat a térhatású filmnél is, amikor a néző először találkozik az élménnyel.”

Nyíri Kristóf továbbfűzte a korai hangosfilm egyik legnagyobb teoretikusának elgondolását. „Arnheim, aki a gestaltpszichológia felől érkezett a filmhez, az előbb említett könyvében választ adott arra a kérdésre is, hogy miért nem nyújt a filmvásznon megjelenő térbeli mozgás teljes illúziót, és azt gondolom, hogy ez a 3D-nél ugyancsak helytálló magyarázat. Amíg a saját szomatikus érzéseink, például az egyensúlyérzékünk nem igazolja vissza a mozgásokat, amiket a filmvásznon látunk, addig képesek vagyunk distanciálni magunkat a látványtól. Mozdulatlanul ülünk, így az egész testünk azt sugallja, hogy a körülöttünk lévő képi világ nem valóságos. Ha sisakkal, mozgó székkel elérjük a teljes illúziót, akkor pedig már nem 3D-s moziról, hanem virtuális valóságról beszélünk, ami viszont nem filmművészeti kérdés. A filmművészet ott jön be, hogy ezt a részleges illúziót speciális rendezői elképzeléssel milyen látásmódok közvetítésére, élmények, emóciók felkeltésére lehet használni. Az eredetileg vásári terméknek szánt, az illúzió felkeltésére törekvő látványosság, a film, akkor vált művészetté, amikor egy D. W. Griffith nevű filmkészítő kigondolta a plánozások, beállítások, vágások módszerét és rendszerét, és ezzel elért egy olyan művészi szintet, amit korábban, a technika alapján nem lehetett megjósolni. Azt persze nem láthatjuk előre, hogy mikor érkezik el a 3D-s filmkészítés Griffith-sze, de ha elérkezik, akkor olyat fog művelni, amit senki sem látott előre, és ekkor dől majd el, hogy lesz-e a térhatásnak filmművészeti jelentősége. A drámai áttörést tehát nem a technika tovább finomodása, hanem egy művészi elgondolásaiban újszerű rendező hozhatja el, aki perspektívát lát ebben a technikában, és a segítségével meg tud mutatni valami olyat, amit eddig nem lehetett. „

Nyíri Kristóf hozzátette: „Szerintem nem történt semmilyen radikális változás a filmnyelvben, nem léptünk át igazán fontos határt, mert egy jól fényképezett 2D-s film ugyanúgy képes a 3D illúzióját kelteni, mint a térhatású mozi. De azt sem mondhatjuk, hogy a 3D művészileg zsákutca, mert a technikából önmagában nem tudjuk megítélni, hogy művészi szempontból mire alkalmas. Egyelőre inkább az az érdekes, hogy milyen gyakorlati célok szolgálatába lehet állítani a 3D-t, gondolok itt mondjuk egy repülőgép-szimulátorra. Ezek a gyakorlati felhasználások inkább megjósolhatók, mint a művészi aspektusok. Ahogy a vászon, az ecset és a festék önmagában nem tette lehetővé, hogy megjósoljuk Leonardót vagy Michelangelót, úgy a 3D sem jósolja meg az új Griffith-t, most még csak azt tudjuk, hogy egyelőre nem lépett színre a térhatású mozi nagy rendezője”.

Peternák Miklós is azon a véleményen van, hogy a 3D jelenbeli felfutásában igazán izgalmas a Google Earth, amelyen keresztül az Internet segítségével egész városokat nézhetünk meg térhatásban. „Anélkül is felfedezhetünk egy földrajzi helyet, hogy odautaznánk; megismerhetjük akár a Szent Márk teret, miközben ki sem mozdulunk otthonról. Ez szerintem sokkal izgalmasabb, mint hogy óriási IMAX vásznakon kitátja előttünk a száját egy dinoszaurusz, vagy hogy látom a puskacsövet egészen közelről. Szintén érdekes lesz majd, ha a 3D kikerül a moziból, és bekerül –  például – egy bevásárlóközpont aulájába. Képzeljük el, hogy a reklámtáblákat nem szünidős egyetemisták cipelik, hanem odavetített figurák tartják, és hozzámondják a szlogent, az emberek pedig elsétálhatnak a térhatású alakok mellett. Ehhez sem kell már sok idő, mert amit végig lehet gondolni, azt létre is lehet hozni.”

Nyíri Kristóf a következővel zárta gondolatmenetét. „A 3D-s filmet nézve sokszor az az érzésem, hogy újra visszatértünk a fényképezett színházhoz, ahol a háttér, a ’színpad’ előtt kirajzolódnak a 3D-s figurák. Ilyen értelemben mindkét előképe, a 2D-s kép és a színház felől is inkább folytonosságot mutat a térhatású mozi, nem pedig minőségileg új eljárást.”

Peternák Miklós végezetül hozzátette: „Persze a mozikban most a képbe kerülés élménye még újszerű, de hiába érzem úgy, hogy valami karnyújtásnyira van, ha tudom, hogy nincs ott. Az élményen túl ez inkább azért fontos, mert felhívja a figyelmet a világ és a kép kapcsolatára, a minket körülvevő manipulációkra. A 3D-s élmény tömegek számára teheti átélhetővé azt a problémát, hogy „mi uraljuk a képet, vagy a kép ural minket”. Azt remélem, hogy ez a spektákulum nem csak a tömegszórakoztatás és a profit irányában ér el eredményeket, hanem az emberek világról alkotott képét, és a világban való tudatos jelenlétet is erősíteni fogja. A moziban megélt 3D-illúzió segítheti, hogy megértsük, mi is az a valóságnak nevezett 3D-illúzió. Lesznek olyanok, akik egyszerűen elfogadják, hogy most már ilyen is van, és nagyon örülnek neki, hiszen még inkább megkönnyíti az átlépést egy olyan világba, ami eltér a hétköznapoktól. De akiknek ez az elemi illúzió nem jelent revelációt, és nem kezdődik el az élmény továbbgondolása, azok számára még nagyobb veszélyt jelent a népbutítás mint eddig, mert a testközelbe kerülő sztárok és akciók ámulatában el lehet tölteni egy életet, anélkül, hogy a saját létünkre és környezetünkre vonatkozóan valódi kérdéseket tennénk fel.”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9878