KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Spanyol trendek

A mai spanyol film

Van-e élet Almodóvar után?

Lénárt András

A kortárs spanyol film vígjátéktól a horrorig, melodrámától a dokumentarizmusig minden műfajban otthonos, és robbanásveszélyes témákban sem szűkölködik.

 

„Csak hogy tudjátok: a spanyol film haldoklik”. José Luis Cuerda, a még ma is aktív és szép sikereket elérő spanyol filmrendező vélekedett így egy nemrégiben adott interjúban a spanyol film jelenéről (és persze jövőjéről). Az egyik „nagy öreg”, Carlos Saura éppen ellenkező véleményen van. Szerinte a mai spanyol film szenzációs, éppen hogy javuló tendenciát mutat, most jön el az igazi feltámadás.

Valószínűleg egyik drámai kijelentés sem igaz. A mai spanyol film nagy kérdése: van-e élet Almodóvaron kívül. Almodóvar megkerülhetetlen, még kisebb-nagyobb kisiklásai ellenére is. Egy rendező, egy műfaj (a megújított, megbolondított, a századvég ízléséhez igazított melodráma) azonban kevés lenne az új hullámhoz. Ha csak Almodóvar létezne, s „körötte néma csend”, a spanyol film valóban válságban lenne, de szerencsére nem ez a helyzet. Ha csak a nálunk is többé-kevésbé ismert rendezőkre gondolunk, rájövünk, mennyire sokszínű a mai spanyol film. Victor Erice, Alejandro Amenábar, Isabel Coixet, Julio Medem világa mindenben különbözik egymástól és Almodóvarétól is. A spanyol film az elmúlt évtizedekben rengeteg tehetséget, és maradandó filmet hozott, nyugodtan beszélhetünk spanyol újhullámról.

Mikor 1975-ben lezárult a Franco-rendszer, majd jött az átmenet időszaka, a spanyol filmesek azonnal megpróbáltak kitörni a vasmarok szorításából. A 36 évnyi diktatúra alatt teljes állami kontroll és mindent átható cenzúra volt érvényben, és csak a ’60-as években érzékelhettek az alkotók némi enyhülést. A rezsim alatt is ténykedő rendezők és az újak (a pályakezdő Bigas Luna és Almodóvar) járatlan utakon indultak el. Minden műfajban kitapintható volt, hogy mindenki változást akar, de olyan világos tendenciákkal, mint a korábbi évtizedek filmesei (a rezsim hivatalos filmjei, Új Spanyol Film, Barcelonai Iskola stb.) a Franco utáni első évtized spanyol filmje nem igazán rendelkezett. A spanyol demokrácia, bár annyira már nem fiatal, filmjeiben a múlt árnyai ma is rávetülnek a szereplők sorsára. A diktatúra utáni évtizedek fiataljainak egzisztenciális lelki és egzisztenciális bizonytalanságában még mindig érződik a korábbi évtizedek félelme, gyanakvása és nyugtalansága.

Nézzük először a „nagy öregeket”. Talán a valaha élt legjobb és legsokoldalúbb spanyol rendező – még a közvélemény-kutatások szerint is (Buñuelt is beleszámítva) – Luis García Berlanga. Még ma is él, de már nem alkot. Legutóbbi munkáin, melyeket a XX. század utolsó éveiben készített, már érezhető volt, hogy nem igazán tud mit kezdeni ezzel a nagy szabadsággal. A diktatúra alatt merész témákkal és módszerekkel állt elő, témáival gyakran szembement a fennálló renddel, de ma, amikor szinte teljesen megszűntek a korlátok, már nem nagyon tud mit mondani. Legfeljebb csak a madridi Gran Víán sétálgat és beszélget a járókelőkkel (ahogyan e sorok írójával is tette nemrégiben). Hasonló kaliberű rendező már csak egy maradt, Carlos Saura. Ma is alkot, ír és rendez, de éppen azok a „saurás” jegyek vesztek el a filmjeiből, amelyek annak idején A vadászatot (1965), a Nevelj hollót! -ot (1975) és Saura tangó-filmjeit oly naggyá tették.

Hitviták és füttykoncertek

A „középgenerációs” alkotók közül leginkább José Luis Garci és José Luis Cuerda képes arra, hogy a néző pusztán a nevük miatt bemenjen a moziba. Előbbi markánsan jobboldali, utóbbi hasonló mértékben baloldali. Mindkettő meg is tudja szólítani a spanyol közönséget. Legfőbb érdemük: visszahozták a spanyol filmgyártásba a történelmi film műfaját. Annak idején a Franco-rendszerben a legfontosabb kritérium a múlt szigorú cenzúrája volt: a filmesek csak olyan múltbeli történésekhez nyúltak, melyek a francóista ideológiával összeegyeztethetők voltak, a spanyol nagyság, a hispanidad felmutatása hazafias tettnek számított. A Franco-korszak végeztével a közönség nem volt többé kíváncsi az efféle dagályos pátoszra, a történelmi filmek közül egyedül a diktatúrára visszatekintő filmek keltettek érdeklődést. A történelmi film mára visszatért. 2008-ban a madridi önkormányzat kérésére José Luis Garci hatalmas összegű közpénzből készítette el a Május vére című munkáját, amely a Napóleon megszálló csapatai ellen folytatott 1808-as spanyol függetlenségi háborúnak állított emléket. Hatalmas költségvetés, hatalmas várakozás, mérsékelt siker. Maga a film talán nem is lenne olyan rossz (bár a hollywoodi kötelező romantikus szál igencsak bántotta sokak szemét), de a kormányzati támogatás összege már kiverte a biztosítékot (az országban baloldali kormány van hatalmon, de a Madridi Közösséget a jobboldal vezeti). Való igaz, Garci filmje olyannyira hazafiasra sikerült, a spanyol nacionalizmus olyan mértékben telepszik rá, hogy a film akár a Franco-rendszerben is készülhetett volna.

Cuerda A vak napraforgók (2008) című munkája már kedvezőbb fogadtatásra talált. Ellentmondásos, még ma is vihart kavaró téma: a Franco-rendszert nyíltan támogató katolikus egyház segített a fasiszta erőknek felkutatni és kivégeztetni a köztársaság-párti ellenállókat. A filmben az egyházi személyek ábrázolása, egy személy kivételével, igencsak ellenszenvesre sikeredett, és ezzel igazodott a mai Spanyolországban az állam és az egyház között fennálló elmérgesedett viszonyhoz, valamint a nemrégiben elfogadott „a Történelmi Emlékezet Törvényéhez”, amely a Franco-rezsim bűntetteit hivatott feltárni. A spanyolok a filmet az idegen nyelvű kategória Oscarjára jelölték, és a mozipénztárakban is elég jól teljesített. Persze kellett hozzá Maribel Verdú és Javier Cámara is: két rendkívül népszerű színész. A Május vérében még csak hiteles alakításokat sem nagyon találni.

A katolikus egyház viselt dolgairól forgatni ma is kockázatos vállalkozást. Míg az ultrakatolikus totalitárius rendszerben az egyházat kizárólag pozitívan, mint a spanyol lelkek felett őrködő, a nemzeti és személyes béke letéteményeseként viselkedő magasztos intézményt lehetett csak megjeleníteni, addig manapság kritikusan nyúlnak ehhez a területhez. Igaz, nem sok rendező veszi ehhez a bátorságot, hiszen mégiscsak egy hívő katolikus országról van szó, ahol az egyház kritikája mindig nagy ellenérzést szül. Cuerda és Almodóvar (Rossz nevelés, 2004) már viszonylag keményen bírálták egyház múltbeli tetteit, de a mai klérusának botrányait senki sem bolygatta. Ezért is kavart oly nagy vitát Javier Fesser filmje, a Camino (2008), amely nyugodtan pályázhatna az elmúlt évek legjobb spanyol filmje címére is (több Goya-díjban is részesült). Ennek a caminónak nincs köze a Santiago de Compostelába vezető híres zarándokúthoz: Camino egy halálos kórban szenvedő kislány neve, akinek, betegsége rosszabbra fordulásával, különös élményekben lesz része. Gyakran szökik át a képzelet világába, ahol ő is „normális” gyermek lehet. A címszerepet alakító elsőfilmes Nerea Camacho játékának természetessége, a kislány gyermeki ártatlansága, és az őt körülvevő, gyakran a tündérmesei és a horrorisztikus vonásokat vegyítő képzeletbeli világ teszi a filmet komor témája ellenére az utóbbi idők legszebb filmjévé. Hogy miért kavart vitát? Mert Camino családja az Opus Dei híve. Ez a vallási szervezet az ’50-es években technokratái segítségével tartotta fenn a Franco-rendszert, saját gazdasági érdekei ugyanis a szélsőjobboldali diktatúrához kötődtek. Spanyolországban azok számára, akik az egyházban a rezsim kiszolgálóit látták, az opusdeisták testesítik meg magát a Gonoszt. A film a bigott, elvakult anya („Minden nap hálát adok az Úrnak a lányom betegségéért” – erre a mondatra a mozi nézőközönsége rendszerint hangos anyázásba kezd), a családon belül elnyomott és a hitéből mind jobban kiábránduló apa jellemén keresztül nyújt betekintést a szekta világlátásába. Nem kell ahhoz DaVinci-kód vagy világméretű összeesküvés-elmélet, hogy egy film bevezessen minket az Opus Dei világába. A szekta hatalma egyre növekszik, a spanyol politikai élet szereplői közül is egyre többen opusdeisták.

Terror, horror, Paradicsom

A másik neuralgikus kérdés, a soknemzetiségű Spanyolország egysége és az integritást véres merényletekkel megkérdőjelező terrorizmus. A Lövés a fejbe (Jaime Camino, 2008) egy valóban megtörtént ETA-merénylet előkészítését és végrehajtását követi nyomon. Dialógus nincs, csak zajok. A rendező olyan távolságtartással és neutrális érzelmekkel közelít a főszereplő terroristához, hogy egyes nézők fejében a film során az is megfordulhat: szimpatikus fickó ez a terrorista, biztosan okkal teszi, amit tesz. A madridi díszbemutatón verekedés is kitört amiatt, hogy a film nem foglal állást a terrorizmus ügyében. Korábban is készültek az ETA-val foglalkozó munkák, de ezek végkicsengése mindig elítélő. Ebben a szenvtelen és pártatlan filmben sem nagyon lehet szimpatizálni a közvetlen közelről fejlövést leadó etarrával, de azért nagyon is közel kerülünk ehhez a személyhez. Talán túl közel is – vélik az ellenzők. Mások szerint épp ez a film dolga: vigyen közel a szereplőhöz, értesse meg velünk motivációit, és hagyja ránk a véleményalkotást.

A mai spanyol film egyik legnépszerűbb műfaja a horror. A borzongás kultusza cseppet sem meglepő: a Franco-korszak mozijában sötét titkokról, eltitkolt rettenetes bűnökről nem volt szabad beszélni: a vérben és bűnben fogant rezsim találva érezte volna magát. A szekrények tele vannak csontvázakkal. A spanyol horror jellegzetes helyszíne az árvaház, az internátus. Az ódon falak rettenetes titkokat rejtenek, az elárvult gyerekek kiszolgáltatottsága és babonákkal, félelmekkel teli világképe erős alap a rettegés mozijához. Az igazgató(nő) általában merev, rideg, vagy ha mégsem, akkor a helyettese biztosan az. Egy tanár vagy a személyzet másik tagja azonban szimpatizál a gyerekekkel, akik többnyire halott társuk visszajáró szellemével kerülnek kapcsolatba. Ha mégsincsenek kísértetek, természetfeletti jelenségek, és valódi emberek testesítik meg a Gonoszt, a félelem még fojtogatóbb. Újabb közös vonás: ezek a történetek vagy a Franco-korszakban vagy közvetlenül utána játszódnak. Ha mégis napjainkban zajlanak az események, előbb-utóbb megjelenik valaki, akinek falangista múltja van. Gyakori, hogy koprodukciók, általában spanyol-mexikói munkák nyúlnak ehhez a témához: Ördöggerinc (Guillermo del Toro, 2001), Senki árnyéka (Pablo Malo, 2006), Árvaház (Juan Antonio Bayona, 2007), de ide sorolható az Internátus (2007- ) ha nem is természetfeletti, hanem nagyon is evilági szorongással teli televíziós sorozata is. A kortárs spanyol filmesek a horror nagyfeszültségét zsigereikben érzik: a szorongásos francóista-posztfrancóista hangulatot természetfeletti rejtélyekkel megfűszerezni telitalálat. A horror többet árul el a sötét közelmúltról, mint a tényszerűen tárgyilagos történelmi filmek. Erre csak a spanyolok képesek, remake az ilyen filmekből szinte elképzelhetetlen. Más természetű horrorban sem rossz a felhozatal, legutóbb a REC (Jaume Balagueró, 2007) robbantott kasszát, és Hollywood már – gyorsabban, mint bármikor – el is készítette belőle a maga változatát. Mert ebből el tudta.

A spanyol mentalitásban a halálvágy és a féktelen duende, az életerő és életöröm mindig együtt élt. Ez a szenvedélyes temperamentum ugyan testet ölt a mai spanyol vígjátékban, de a color local, az izzó napfény és a komorság különös keveréke eltűnőben van. Míg annak idején a délen, általában Andalúziában, vagy más déli-délkeleti kisvárosban, faluban játszódó komédiákban megvolt az a sajátos „zamat”, ami megkülönböztette öket a nagyváros forgatagában játszódó könnyed történetektől, ma már ez nincs így. A történetek, a szereplők nem sok különbséget mutatnak, bárhol is játszódjon a történet. A hely szelleme eltűnőben van. Ez alól képez talán kivételt Észak-Spanyolország, Galícia és Asztúria vidéke, vagy, ahogyan az asztúriaiak nevezik, el Paraíso natural, a természetes Paradicsom. Mintha Svájcban járnánk: hatalmas zöldellő hegyek, helyenként nyáron is hófödte hegycsúcsok; minden zöld, friss levegő illata árad az egész filmből. A galíciai és asztúriai vidéken és falvakban játszódó történetek egyelőre még megőrizték sajátosságaikat: a Suso tornya (Tom Fernández, 2007) vagy Az út végén (Roberto Santiago, 2009) történetei elképzelhetetlenek lennének egy amolyan tipikusan spanyol, mediterrán fiesta-teli környezetben. A spanyol vígjátékok legszimpatikusabb vonulatát adják e keserédes humorú falusi komédiák.

Szex, szabadság, mozi

A demokratikus átmenet éveiben a spanyol közönség új műfajjal találkozhatott, ez volt az úgynevezett vetkőzős (destape) film. Nagy népszerűségnek örvendő, vagy kevésbé ismert színésznők dobták le magukról a ruhát, a történetvezetés szempontjából szinte teljesen indokolatlanul. A rendezők indoka az ilyen típusú „lemeztelenítésre” egyszerű volt: megteszik, mert végre megtehetik.

Almodóvar korai sikere annak is köszönhető, hogy filmjei rendre tabukat döntögettek: az Almodóvar-univerzumban a szexus, beleértve a homoszexualitást is, az élet természetes és elidegeníthetetlen része, ép elfojtásuk a bűnök és drámák forrása. A rendező azonban az Beszélj hozzá! (2002) óta stílust váltott, melodramatikusabb lett. A másik nagy tabusértő, Bigas Luna is hasonló, ha talán nem is ekkora változáson ment át. Az emberi lélek legsötétebb, perverz-szadista-hedonista oldalát kendőzetlenül ábrázoló fenegyerek (Lulú – 1990, Sonka,sonka – 1992) lázadó hevülete az évek során elcsitult, A tenger zenéje (2001) valamelyest még kapcsolható korábbi lázadó filmjeihez, de az ötévnyi pihenő után készített Nevem: Juani (2006) már alkalmazkodik a mai fősodorhoz: trendkövető, és nem tabutörő mozi.

A mai spanyol film alighanem azért olyan sikeres, mert azokról és azokhoz szól, akik a mozikat megtöltik. Ez pedig a fiatalság. A mai spanyol filmek túlnyomó többsége, legyen szó vígjátékról, tragédiáról, melodrámáról, a huszonéves nemzedék lelki-szellemi, egzisztenciális problémáival vagy örömeivel foglalkozik. Persze a bulizós, életcéljukat és a testi örömöket lázasan kereső gimnazista korosztály is megjelenik, méghozzá a mozipénztáraknál is sikeres módon (Fernando González Molina: Agyelszívás, 2009), de a reálisabb, elméletileg bármely spanyol fiatallal megtörténő problémáknak nagyobb a keletje. Ez pedig már inkább a drámai műfaj kategóriája. A spanyol rendszerváltás Moszkva tér-típusú filmjei már a ’80-as években vagy a ’90-es évek elején elkészültek, a mai fiatalokat már nem nyomja a friss demokrácia szokatlan terhe, de az őket körülvevő társadalmat és a szülők világlátását még igen. A Vágyastársak (Emilio Martínez Lázaro, 2002) és 2005-ös folytatása még inkább a kapcsolatok és problémák érzelmi oldalára koncentráltak, miközben népszerű slágerek szövegeit adták szereplőik szájába. A mai spanyol (általában madridi vagy barcelonai) fiatal jól akarja magát érezni, szabadulni akar a konvencióktól, alkalmi kapcsolatokat keres, közben az önmegvalósításon ügyködik és a „ki is vagyok én?” kérdésre keresi a választ. Legjobb példa erre a Hazugságok és kövérek (Alfonso Albacete, David Menkes, 2009), melynek egyik forgatókönyvírója a jelenlegi spanyol kulturális miniszterasszony. Szex, drog, diszkó, szex drogozás közben, szex a diszkóban, szex a diszkóban drogozás közben stb. A kombináció végtelen, ahogyan egyre inkább a párok felállása is: férfi-nő, nő-nő, férfi-férfi, sok férfi-kevés nő, de még egy macska is szóba kerül. Almodóvar, Bigas Luna után, szabadon – a mai spanyol fiatal film már túl van a tabukon. Az AlbaceteMenkes páros szinte kizárólag a sikeres spanyol tévésorozatok (Egy lépés előre, Internátus, Balfék körzet) ifjú szereplőinek szexjeleneteire épít, ezzel 2009 eddigi legtöbb bevételt hozó spanyol filmje. A kritikusok nem értik, mi ebben a jó, a közönség viszont kígyózó sorokban áll a pénztárak előtt. A megfejtés egyszerű: a spanyol fiatalok szeretik és élvezik az életet, sőt, szeretik élvezni azt, amit előző éjjel ők maguk, vagy egy rokonuk, barátjuk nagy valószínűséggel szintén átéltek. A válság és a recesszió idején fokozottan igaz, hogy kell számukra egy közeg, ahonnan ki tudják zárni a nyomasztó külvilágot.

A mai spanyol filmet nézve csak közhelyeinket veszíthetjük el. Az évszázadokig megcsontosodott etikett szerint élő, bigottan konzervatív Spanyolország hihetetlen sebességgel változik, megjósolhatatlan merre megy tovább a társadalom és a film, annyi biztos: a spanyol kultúra ma Európa forró pontja.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9884