KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Égi manna

Képtelenség

Spiró György

A talk show Amerika legnépszerűbb tévéműfaja: valaki végre észrevesz, nekünk fecseg, bennfentesek lehetünk félóra alatt.

Minden este az összes országos csatornán talk show megy az Egyesült Államokban, sőt van úgy, hogy egymás után több is.

A talk show nem új képződmény, egykori nagy alakját tizenegy éve volt alkalmam látni pár hónapon át, azóta már visszavonult, de a legendája tovább él, a neve Johnny Carson. Ő nevelte ki a fiatalabb nemzedéket, David Lettermannt például, és voltaképpen az ő felfedezettje volt Jay Leno is, akivel szemben Lettermannt favorizálta. Kettejük párharcába az utóbbi években a még fiatalabb talkshow-man nemzedék is beleszól, például O’Brien, az ifjú undokak egyik legundokabbja; a mostani őszi idényben körülbelül húsz talk show látható a nagyobb csatornákon, és ha tudjuk, hogy ez heti öt megjelenéssel jár – a szombatok és vasárnapok szabadok –, akkor már lehet valami képünk a műfaj népszerűségéről. A Sky tévén éjfél körül nálunk is látható némelyik, a CNB csatornáján naponta megjelenik Jay Leno is, de valójában ezt műveli Kepes és Vámos is magyarul.

Hogy az Egyesült Államokban mennyire népszerű műsorról van szó, talán érzékelteti, hogy az 1994/95-ben legtöbbet kereső szórakoztatóipari munkások közül Spielberg után a második helyen egy talkshow-woman áll 149 millió dolláros jövedelemmel. A hölgy, Oprah Winfrey, fekete (bocsánat, ezt ma már nem szabad leírni, a korrekt megjelölés: afro-amerikai), és némi kihagyás után most ősszel került vissza a képernyőre.

Mit csinál egy ilyen talkshow-man? Kiáll a világot jelentő deszkákra egyedül, szemben a meghívott és fizetett tapsoló-nevető közönséggel ott, a stúdióban és a több mint százmillió amerikai polgárral a lakásukban, és körülbelül tíz percen keresztül aktuális poént aktuális poénra halmoz, hála a többtucat geg-mannek, akik a keze alá dolgoznak. De azért a vicceket ő maga jegyzi meg saját agyúlag és ő is mondja el, többnyire súgógép igénybevétele nélkül. A viccek két szférából valók: a kevésbé kedvelt a politika – ugyan mit érdekli az amerikai polgárt Nebraskában vagy Alabamában, mit ötöltek ki éppen Washington DC-ben! –, az igazán kedvelt a szórakoztatóipar. Manapság a szórakoztatóipar a televízióra korlátozódik, annak is két igazán népszerű műsortípusára. Egyik a folytatásos történet, a szappanopera. Van nekünk is, például a Família Kft. Tessék elképzelni sok tucat ilyet. A legnépszerűbb színészek e sorozatban játszanak, ők is kapják az Emmy-díjakat újabban. A másik műsor-típus maga a talk show. Lehet hát viccelődni a konkurens talkshow-man hülyeségén. Jó belterjes dolog, de hát Amerikában nincsen semmi, ami az embereket össze tudná kapcsolni, ami közösséggé tudná varázsolni a sok tucat millió magányos családot, vagy még magányosabb egyént. (Van még egy ilyen, a sport, abból is a baseball és az amerikai futball, viccelődnek is a talkshow-manek e sportágakon rendesen. Azért is tehetik, mert e két sportágat minden tévé-állomás kedveli és közvetíti, vagyis belül maradtunk a szórakoztatóipar keretein.)

E szférákon kívül semmi más nem kerülhet terítékre a heti öt munkanapon este és éjszaka, órákon át, csupán hirdetésekkel megszakítva.

Az amerikai polgár általában nem túl gazdag, inkább ellenkezőleg. Százszor is meggondolja, elmenjen-e moziba. Az amerikai polgár sokat dolgozik, aztán bevásárol – a shoppingolás a jó szó, ez adja vissza igazán azt, ami történik, és ami történik, az tele van kedéllyel, válogatással, ráérős tűnődéssel a pultok előtt –, aztán a polgár hazamegy, és arra vágyik, hogy értse a világot.

És minden munkanap este vagy éjszaka sok tucat millió amerikai állampolgár otthonában megjelenik – a konferanszié.

Carson ugyanis a konferanszié alakját találta fel az amerikai tévében, ezt a réges-régi kabaré-szerepkört. Sőt, a konferansz műfaja még a kabarénál is ősibb: azé a bohócé, aki a grimaszolást, a táncolást, a különböző hangszereken való játékot aktuális elméncségek, politikai érdekű bemondások tömegével fűszerezte a piactéren. Ilyen alak lehetett egykor a kocsmárosból bohóccá vedlett híres Tarlton, akinek a szerepköre sok nagy Shakespeare-dráma bohócát élteti mindmáig.

Ezek a talkshow-manek, ezek a mi bohócaink voltaképpen. Illetve az övék, az amerikai polgároké, akik este megnyugodva vehetik tudomásul, hogy értik a világot. A talkshow-man ugyanis semmi olyasmit nem mond, semmi olyasmin nem viccelődik, amit az amerikai polgár ne értene. A sok tucat gegman házőrző kutyaként őrködik azon, nehogy a helyi lapok főcímeinél mélyebb tájékozottságot igénylő témák merüljenek föl. És Amerikában csak helyi lapok vannak. De valahogy mindegyik ugyanazt közli a főcímeiben. A legnagyobb perek (most éppen a Simpson-per) a bohócok élceinek kimeríthetetlen forrásai. A polgár este és éjjel megnyugodhat, nem maradt le semmiről.

Kisebb változások persze tettenérhetők a konferanszié-szerepkörben. Carson úriemberre vette a figurát, és lehetőleg el sem mosolyodott. Angolosan száraz volt, kimért és elegáns. Utódai mindent elkövetnek, hogy minél közönségesebbnek látszódjanak. Persze bizonyos határokon belül. Grimaszolni lehet, randán beszélni lehet, dialektusokat a lefetyelésbe keverni lehet, de azért nem az utcán vagyunk, a közönségességnek a PC, a politikai korrektség – és a közismert amerikai álszemérem – szab gátat. Ezt még az O’Brien-féle új undokak is betartják.

S hogy voltaképpen mit látunk a képernyőn? Igazából nem látunk semmit. Bolondozik vagy tíz percig a konferanszié, grimaszol, aztán leül egy asztal mögé, és fogadja a hírességeket. Általában hármat vagy négyet egy este. Azok beleülnek a fotelba, és igyekeznek szellemesek lenni. Ha nem megy a konferanszié megítélése szerint – a közönség számára érthető lenne –, akkor a konferanszié rátesz néhány lapáttal. (Most láttam egy ilyent, O’Brien műsorában a rendkívül okos külleművé öregedett Vanessa Redgrave volt finomabban szellemes a kelleténél, de jött a tank, és O’Brien győzött.)

Elmaradhatatlan kelléke a műsornak a zenekar. A zenekar vezetőjével a talkshow-man rövidebb, „spontán” párbeszédeket is folytat, Lettermann nagyon szereti az ilyet. A zenekar a tévé-bohóc számára ugyanaz, mint ami a duda volt Tarlton számára egykor.

A talkshow-man-ek mögött a paravánon felhőkarcolókat ábrázoló fényképek lógnak. A legújabb kor közhelye.

És ezen kívül nem látunk semmit.

Az amerikai tévé is eljutott ahhoz a képtelenséghez, amelyet ’89–90-ben Kelet-Európában a politikai kerekasztal-beszélgetések alkalmával élvezhettünk naponta órákon át. A televízió, amelyet képtovábbításra találtak fel, lemond a képről. Tudomásul vette, hogy úgyis csak háttértelevíziózás folyik, közben az emberek ki-bemászkálnak kólával és sörrel a kezükben.

A tévés emésztésre készített filmek is lemondanak a képről mostanában, kivéve, ha Hollywoodban kifejezetten a látványosságra törve készítik őket – de nem a tévé számára, hanem hogy a polgár menjen el a moziba, és fizessen érte. A tévés emésztésre készített filmek mindmegannyi színhelye maga a közhely – a rendőrség, a kocsi, a park, a ház, ahol a gyilkosság történik… és ez a jó, ez is megnyugtató, minden krimi egyforma. És mégis: annyira nem olyanok ezek a színhelyek, mint ahol az amerikai polgárok élnek… naturálisnak látszik minden krimi-helyszín, de mégis annyira más, annyira stilizált…

Aki képre vágyik, az forduljon az Internethez, és küldessen fotókat magának.

Persze ez így túlzás, igenis vannak képek a talk show-k alatt – a hirdetések.

Azok nagyon ki vannak találva. Ott minden be van vetve, hogy olyat lássunk, amilyet még soha: ötlet, technika, csudák.

De minek magyarázzam, a magyar televízió is ilyen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=994