KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Shop-Stop

A tukmák

Csejdy András

Amerikában a külvárosi létnek vaskos kulturális lenyomata van, Jarmusch, Hartley után Kevin Smith ad hozzá másfélórányi füszértes szatírát. A hülyeség nem akadály, pont fordítva.

A derekas nyolcvanas évek közepe felé egy pénteki estén a Duna moziban vetítették először Jarmusch remekét, amelynek a forgalmazásunk azt a címet bírta adni, hogy Florida, a Paradicsom. Nem voltunk akkoriban túl jól eleresztve vágószoba-friss USA-i bemutatókkal, ezért az előadásra alig lehetett jegyet kapni. Az előtérben flegmán szotyiztak a poppernadrágos, dauerolt személyszállító kisiparosok, Rexona-szagú macáik sort álltak vermutért, lehetett tudni, ebből botrány lesz. Már az túl sok volt, hogy nem színes. Aztán meg a feliratozás. Pláne az a vernyogó zene az elején… Ajzott csapatokban tódultak kifelé, csapódtak a széktámlák és csuklottak a rendező felmenői, tizenheten maradtunk a végére.

Igaz, a Shop-Stop is kis költségvetésű, kevés szereplős, belsőkkel dolgozó és fekete-fehér, mégis siker lesz, s ha a szépemlékű Alfát nem is töltené meg, jó eséllyel indul az art-hálózat intimitásában.

New Jersey, Garden State, kertvárosi állam, írd és mondd. Délről dúcolja alá New Yorkot, ami, ugye, a világ kellős kulturális közepe. Jersey City például egy hídnyújtásnyira húzódik Manhattantől; hétvégeken, amikor a hip, cool, artie-fartie tömeg árad a Soho és a Village-ek utcáin, a honosok a beavatottak biztonságával gyártják szóvicceiket az átruccant betolakodókról. Láttál már budai benzinkutast, amint vecsési fiataloknak magyarázza, hogy juthatnak el a Highlife-ba? Olyan ez, majdnem. Csakhogy nem mindegy, minek a szélén terül el a peremkerület, minek az elő/kül/kertvárosa Jersey, és minek Vecsés, a reggeltől sötétedésig tartó tehetetlenségi nyomaték mindazonáltal dermesztően hasonló.

Amerikában a suburbiának vaskos kulturális lenyomata van, hallgassatok rapet, jusson eszetekbe Hartley. Képzeljétek tovább, ott vagytok fiatalok, már nem nagyon, de még éppen eléggé, két-három éve letudtátok a kötelező középiskolát, ám az élet küszöbét csak nem akaródzik átlépni, somforda kicsit arrébb, míg meg nem mutatja magát a pihenőpálya, ahol, vélitek, ideiglenesen leparkíroztok. A gondolatot, hogy szüleitek ugyanezt tették, és azóta ott köröznek, elhessegetitek magatoktól. Bevállaltok valami tisztességes melót, mentek boltba eladni, étterembe felszolgálni, egy garázsban dekkoltok, és várjátok, hogy legyen valami.

Itt kezdődik a Shop-Stop.

Dante Hicks, micsoda név, huszonkét éves, a Quick Stophoz címzett füszértben keresi a betevőt, és eltátott szájjal hallgatja, amint kora reggel egy szakállas juppancs égnek emelt karokkal prófétál a nikotin ellen. A fickón öltöny és nyakkendő, dipitáskáját műanyagból öntötték Hongkongban, a rákról hadovál, hogy a tobákó konszernek méregkeverők, papírrudacskákban osztják a halált. Meggyőző baseball-sapkás ácsok és alig serdült semmittevők bólogatnak egyetértőleg, amíg véletlenül ki nem derül az agitátorról, hogy rágógumiügynök – elindult a műszak. Danténak nem kéne bent lennie, csak a főnököt helyettesíti, a vasredőny se nyílik, mert valaki, vajon ki?, beragasztotta egy csomag ohne zukker Orbittal, és jönnek sorra, jönnek rendre mind a bájos tények.

Egyből a csaja. Lerogynak a pult mögé a földre, a fiú lakkozza Veronica körmét, és visszakérdez, miért, hány férfivel feküdt le, ha sokallja az ő tizenhárom skalpját; vele együtt hárommal, feleli a lány, mert nem egy akkora disznó, szó szót követ, szárad a lakk, a szexről beszélnek, aztán kisül, az orális örömszerzés más kategória, magyarán, és bizony Dante kedvese az övével együtt harminchét faszt szopott ki.

Hoppá. De így van mondva. Viszont már rohan is, mi van abban?, egyetemre kell mennie. Dante is jobban tenné, ha tovább tanulna. És ez még csak a kezdet, egy nehéz nap hajnala. Egy dagadt díványkrumpli (tükörfordítás, couch potato, aki a tévé előtt rohadva nassol) alkarral beleszorul a csipszes dobozba. Dante előbb arról értesül az újságból, hogy ex-nője, Caitlin férjhez megy egy távol-keleti építészhez, majd a sikeres és egészséges testépítő középiskola-társ elszólja magát, bocs, de ő is megtaszajtotta párszor a csajt annak idején. Egy ellentmondást nem tűrő rendfenntartó 500 dollárra bünteti, mert valaki a boltban cigarettát adott el egy négyéves gyereknek. Egy vezetési tanácsadó az üveges hűtőszekrény előtt ül, a linóleumon gurigázik a tojásokkal, hallgatja a héjukat és vizsgálja az idomot, a tökéletes tucatot keresi. Egy testes asszony négykézláb pakolja szét a plasztik tejeskannákat, hogy a legfrissebbet vigye haza, jóllehet a folyadék soha nem látott tehenet, és kánikulában is évekig eláll.

Dante a pult mögött támaszkodik, a boltjában történnek ezek a dolgok, és ő egyet tud: elege van.

Elege van, de nem tesz semmit. Nem lázong, alázatos a fogyasztókkal, és kimondottan zavarja Randal, a szomszédos videokölcsönző alkalmazottja, aki radikális, brutális és mindent megenged magának. S ha valaki nem tetszik neki, és senki sem tetszik neki, akkor például pofán köpi kólával. Kölcsönveszi barátja autóját, elmegy egy igazi tékába egy igazi filmért, látjuk, ahogy belép, áhítattal térdre rogy, majd visszatér, és élvezettel bámulja a transzvesztita hardpornót. Ő az, aki átlényegült arckifejezéssel elemzi az első Jedi-film morálisan vállalhatatlan mellékszálát, ő az, aki a templomba tartva elmeséli, unokaöccse úgy halt meg, hogy megpróbálta kielégíteni magát a szájával és derékba tört, majd a ravatalozóban felborítja a katolikus egylet medencéjébe fulladt ismerősük koporsóját, ő az, aki kimondja: miközben egész nap avétázva hitegetik magukat, hogy többek és jobbak a vevőiknél, valójában inchre annyiak és olyanok. A későkamasz Tarantino lehetett ilyen, és nem csak azért, mert egy kölcsönzőből startolt.

Abszurd szatíra ez, élesre köszörültek a poénok, s ha saccolgatnánk a valószerűséget, biztos arra a következtetésre jutnánk, hogy túlspilázott és mondvacsinált az egész. Csakhogy nem méricskélünk, mert egyrészt a csattanók és lehetetlenségek gyors egymásutánjában nincs időnk latolgatni, másrészt szervesen ágyazódik a szövegbe minden képtelen részlet és meg vagyunk dumálva.

Ezek a huszonéves előemberek úgy és arról beszélnek, ahogy és amiről az itteniek is, hazafelé az utolsó metrón vagy a ligetben gesztenyét rugdosva: szabatosan előadott konyha-freudizmus, eredetieskedő tekintélyellenesség, divatos érvek az elnyomásról és a fogyasztási beidegződésekről. Volt egyszer a magyar televíziónak egy szégyenteljes produkciója, amibe már többen beletörültük a tollunkat, az elhíresült New York – New York. Ebből a több órás monstregányból kirítt néhány rövid riport, például a kedvencem, amelyben a stáb egy taxist kísért fél napig, egy szavakész sofőrt, aki az utcán szedi föl a tudást, és kerek mondatokban osztotta meg a kamerával a mindennapi flasztertapasztalatot. Valahogy úgy beszélnek a Shop-Stopban is, mondanak zöldet és zavarost, nagyot és bölcset, trágárkodnak és szemérmetlenek, a szopást szopásnak hívják, a faszt fasznak, és a szövegelésből hiteles mozi, szemléletes állapotrajz kerekedik, igazából.

Mert a tárgyalt falmelléki konzumvalóság minden képzeletet felülmúl, a posztmateriális, értékvesztett kilencvenes évtized kivajúdta magából ezeket az alakokat, ott, a pult mögött és a másik oldalon. A hülyeség nem akadály, pont fordítva: a boltépületet támasztó hús-beavisek és vér-buttheadek, akik tele ecstasyval a betonon acidra breakelnek, az ezredvégi globális ikonográfia létező figurái – tukmák.

Aminél természetesen van lejjebb, és ahonnan persze van tovább: a társadalom felvevőképessége határtalan. Várja a struktúra a csellengőket, hivatalokban és egyetemi tanszékeken faragnak polgárt az emberanyagból. Egy nagy rakás érdemesebb töketlen viszont végighabozza az életét. Az akaratgyenge és beszari Dante Hicks például. Bezzeg Caitlin, az ex-nő! Felbukkan, sztornírozza beharangozott nászát, flörtölget, aztán bemegy a vécébe, és elementárisat kefél egy hatvan körüli, maszturbáns halottal, aki pornómagazinnal az ölében, állva távozott az élők sorából órákkal korábban. Bezzeg a Caitlin! Átmenetileg ugyan katatón, de lehet tudni, a sarkára áll, felépül, és jól férjhez megy. Ezt a sztorit más tekercsre forgatják majd. Itt a kamera kifordul a rémségek kicsiny boltjából, körsvenk, látszik az egybefüggő, összamerikai külváros, és mintha vecsési savanyú káposzta szagát éreznénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=997