KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Apám életére

Bori Erzsébet

Százéves a film, és csaknem egyidős vele a honi forgalmazók címadó hevülete. Néha miniatűr műremeket alkot a névtelen mester, máskor (többnyire) beéri akármilyen szerény, szürke szóval, mindegy, csak ne az eredetit, csak azt ne. Ezúttal a Legkedvesebb fiút áldozták fel az apa életéért, talán azért, mert a filmből kiderül, hogy a címszereplő nem érdemli meg a kedvenc titulust, s a vele járó előnyöket. Persze a másik két fiú, az öcs meg a báty is megéri a pénzét, de még a tisztes ősz atya múltjában is akad egynémely sötét folt.

Ha nézőknek is osztanának lapot a címadási játékban, én a Rocco és fiait bátorkodnám javasolni. Az olasz papa a háború utáni szegénység és munkanélküliség elől menekül Dél-Franciaországba, felesége meghal, és ő a puszta két kezével – bokszol és építkezik – teremt egzisztenciát a gyerekeknek. A legidősebb fiú tanár, nonkomformista és homoszexuális. Az elsőből következően ő a legszegényebb a fivérek között, az utóbbiból adódóan pedig tíz éve nem tart kapcsolatot az apjával. A legkisebb fiú gazdag, jól menő cége és elegáns felesége van Milánóban, de ő sem találkozik az apjával: a csóró öreg digó nem illik bele az aranyrámás képbe. Marad hát a középső fiú, a jóképű Jean Paul, egy tengerparti szálloda igazgatója, aki naponta fölkeresi a szanatóriumban lábadozó papát. Csakhogy a mintagyereknek merő zűr az élete, lop, csal és hazudik, kétes vállalkozásokba kezd, úszik az adósságban, és mindjárt összecsapnak a feje fölött a hullámok.

Jean Paul szorult helyzetében felkeresi a fivéreit; az egyik nem tud, a másik nem akar segíteni. Erre a kedvenc hamis életbiztosítást köt apja nevére, aztán egy kritikus pillanatban rosszra gondol… A papa is, ezért eltűnik a színről. Az elveszett apa keresése végre összehozza a testvéreket, és előbb-utóbb megkerül az öregfiú. A film meg abbamarad, nincs könnyes nagyjelenet; a „családegyesítés” amúgy sem old meg semmit, annyi az egész, hogy nem rendes dolog, ha az ember tíz évig nem is látja a családját.

Nicole Garcia rendező, ki a kamera mögé álló francia filmszínésznők népes táborába tartozik, másodfilmesként mutatkozik be nálunk. Első munkája szép sikert hozott, és jó film az Apám életére is. Kicsit lassú, kicsit fesztelen, de én szeretem az ilyent. A sok színes, képes, zajos álfilm között mindig jól jön egy hétköznapi emberek hétköznapi zűrjeiről szóló, rendesen összerakott darab, amely nem akar mindenáron nagyot mondani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=999