KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

M.A.S.H.

Mert A Sebészek Humanisták

Matos Lajos

 

Utólag be kell vallanom: kicsit féltem a viszontlátástól. Robert Altman filmjét tíz éve, Londonban láttam először és nagyon tetszett. Egy nemzetközi orvoskongresszus résztvevőivel, a tudományos ülés egyetlen szabad estéjén mentünk el a moziba és már az első negyedórában remekül szórakoztunk, aztán amikor megjelent a katonás, mindig ápolt, mindig álszent és forrongó kéjvágyát többnyire mások bizgetésében kiélő főnővér, a nézőtéren ülő orvostársaság a röhögéstől már a székeket törte, mert ez a figura, a „Főnővér” tökéletesen nemzetközi és egységesebb ismérvekkel rendelkezik, mintha a Szabványügyi Hivatal előírásai szerint helyeznék erre a posztra, szép példájaként ama bölcsességnek, hogy nem az ember választja meg a foglalkozását, hanem a foglalkozás, a beosztás választja ki azt, aki képes – vagy hajlandó – az adott munkakört betölteni; s ha ebbéli tevékenységében súlyos jellemtorzulásokat mutat, az gyakorta nem az egyén, hanem a funkció hibája – a Főnővér nem egyszerűen állás, hanem diagnózis és mikor szörnyeteggé válik – lásd a Száll a kakukk fészkére Főnénijét – az szinte szükségszerű.

A M.A.S.H. másodszor sem okozott csalódást. A film elején McArhur tábornok puffogó frázisait, majd Dwight Eisenhower rövid, de ugyanolyan bombasztikus kijelentését olvashatjuk: „Elmegyek Koreába.” De aki ténylegesen elmegy Koreába, a szégyenletes háborúba, a vérbe és mocsokba, az Sasszem (Donald Sutherland), Trapper John (Elliot Gould) és a többi orvos, nővér, akiket besoroznak és elröpítenek a mozgó katonai sebészkórházba (ennek az angol elnevezésnek a rövidítése a M.A.S.H.). A sűrűn érkező helikopterek ontják a sebesülteket – ilyenkor hőseink éjjel-nappal dolgoznak –, aztán egy ideig nincs semmi munka, akkor meg golfoznak, isznak, szeretkeznek, ugratják egymást. A harcból egyetlen filmkockát sem látunk, nincs lövöldözés vagy bombázás, de a földdel szennyezett sebek, a haldokló katonák látványa sokkal meggyőzőbben igazolja a háború értelmetlenségét, mint a „háborús” filmek pirotechnikai mutatványai.

Érdekes, hogy a veterán tv- és filmíró, Ring Lardner jr. forgatókönyvére a producer, Ingo Preminger hosszú ideig nem talált rendezőt. Altman állítólag a tizennegyedik, akinek ezt a forgatási lehetőséget fölajánlották. A szöveg először neki sem tetszett, de másodszori olvasásra észrevette benne a jó mozi lehetőségét.

A mélyen háborúellenes film rendezője forgatás közben óriási harcokat vívott a 20th Century Fox vezetőivel. A pletyka szerint két forgatókönyv készült: az egyiket Altman a filmgyár igazgatóinak sűrűn változó elképzelései szerint mindig átdolgozta – és a másik változat alapján elkészítette a filmet, melynek nemzetközi sikere és Cannes-i díja a producert is meglepte. Altman szerencséjére a Fox vezetői két – azóta méltán elfeledett – szuperprodukcióval voltak elfoglalva: a Patton generális dicső tetteit, illetve a Pearl Harbour-t érő japán támadás eseményeit fölidéző film (Tora! Tora! Tora!) forgatócsoportja elcsúszott az idővel és túllépte a keretet, így a pontosan és takarékosan forgató Altmannal nem sokat törődtek.

Pedig a M.A.S.H. forgatása sem volt eseménytelen. A két főszereplő, Donald Sutherland és Elliot Gould elment panaszkodni a Fox igazgatóságára, hogy a rendezővel nem lehet dolgozni és fogalma sincs a filmcsinálásról; legjobb volna, ha lecserélnék. A filmgyárosok és producerek azonban edzett fickók és megszokták, hogy minden valamirevaló színész dilettánsnak és vagy bolondnak tartja a rendezőt, így a panaszra rá se hederítettek. Altman csak a film elkészülte után tudta meg az egész históriát.

Igaz-e, vagy sem: ezt nehéz megmondani, azt azonban minden mozinéző megállapíthatja, hogy Sutherland – kit legutóbb a Casanova című Fellini-film címszerepében láthattunk – és Gould egyaránt oldottan, remekül játszik. Sasszem és Trapper John nagyszájú, pimasz, dühítően nyegle és elsöprően kedves, ami pedig a munkát illeti, abban tényleg nem ismernek tréfát. A film igen jól érezteti, hogy abban a véres zűrzavarban és fejetlenségben, amit hadseregnek, háborúnak meg katonai fegyelemnek neveznek, csak ezek a végletesen civil, minden álhazafias ködösítésnek ellenálló, hányaveti alakok jelentik az emberséget. Az orvosi munkában számukra nincs ellenség: a sebesült hadifoglyot ugyanúgy igyekeznek – akár a kórházparancsnok utolsó csepp vére árán is – megmenteni, mint a saját hadsereg tisztjét, elrepülnek Japánba, mert egy különleges műtétre áthívják őket, no meg ott is szeretnének egyet golfozni, de csapot-papot, golfpályát és gésákat otthagyva ugranak, hogy megoperáljanak egy csecsemőt és mikor visszaérkeznek a tábori kórházba, ahová éppen sebesülteket hordanak a helikopterek, a legszebb golfszerelésben állnak a műtőasztal mellé; ötletes fölvétel a ledobált törlők, padlóra potyogott műszerek között szöges cipőben, kockás térdnadrágban topogó lábak látványa.

A többi szereplő is kiváló. A „forró ajkú” főnővér (Sally Kellerman) méltó párja Burns őrnagy (Robert Duvall), a hivatásos katonasebész és vallási fanatikus, dr. Nemfogfájni, a fogorvos, akit három menyasszony vár odahaza, de öngyilkos szeretne lenni, mikor kudarcot vall egy kisnővérnél. A Nemfogfájni búcsúztatására rendezett zenés „utolsó vacsora” sejtelmes képei és gondosan komponált beállításai arról tanúskodnak, hogy a film rendezője is ismeri Buñuel idevonatkozó műveit.

A M.A.S.H. kitűnő mozi, és hogy nem tökéletes, az döntően a forgatókönyv hibája. A történet fölépítése olyan, mintha folytatásos tévéjáték egyes részeit ragasztották volna össze. Így szinte különálló betétté válik a nagy rögbimeccs, amit kissé hosszúnak éreztem, bár valószínű, hogy az amerikai néző számára ebből nem mutathatnak annyit, hogy az soknak tűnne. Harold E. Stine fényképezése itt igazán bravúros; minden elképzelhető szögből megörökítette a labdáért – meg a fogadás megnyeréséért – öldöklő küzdelmet vívó játékosokat.

Biztos, hogy lesz, akinek a M.A.S.H. „fekete” humora néhol kissé erős – ez ízlés kérdése. A magyar szöveg – Kremsier Edit munkája – kifogástalanul visszaadja a katonai és orvosi rétegnyelv furcsa kifejezéseit és akasztófahumorát, pedig ez egyáltalán nem könnyű.

Altman kegyetlen és gúnyos kórleírásban rögzítette egy dicstelen háborús kaland eseményeit, ahogyan azok megjelennek a frontvonalak mögött. A M.A.S.H. orvosszereplői igazi antihősök, de eszünkbe juttatják azt az aforizmát, mely szerint a háború olyan komoly dolog, hogy nem is szabad csak katonákra bízni. Persze, mint az egészségügyben, itt is a legjobb módszer a megelőzés.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7935