KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tecuo

Fém az emberben

Horváth Antal Balázs

Cukamoto Shinya filmjének színtere a tudathasadás küszöbén álló posztindusztriális Japán.

 

Ki lesz a tokiói emberfiából, ha gyerekkorában Godzilla, a manga és az Ultra-Q (japán Twilight Zone-klón TV sorozat) jelenti neki a „realizmust”, tizennégy évesen Super 8-as rövidfilmeket fabrikál, később képzőművész diplomát szerez, színházat alapít (ír, rendez, játszik) és mellesleg avantgárd-szimbolista filmötletei vannak? A válasz Cukamoto Shinya, a kortárs japán film legradikálisabb egyénisége, a Lynch-Cronenberg-Raimi nyomvonalon járó, ám csakis önmagához mérhető Tecuo I. és II. szerzője.

Cukamoto Shinya színrelépését leginkább kőkemény belépőnek titulálhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Nippon amerikamániás fiai csak az utóbbi években szoktak rá a kontinentális futball narkotikumára. Így maradjunk annyiban, hogy Cukamoto Tecuo: a Vasember (Tetsuo: The Iron Man) című, 1989-ben forgatott indusztriál-szimbolikus rémálmával mindjárt elsőre a céltábla kellős közepébe lőtt. Olyan erejű 67 percet írt-rendezett-fényképezett-világított-vágott-trükközött és részben játszott, ami hazájában felért egy vulkánkitöréssel. A film független volt, art-nak art, de nyíltan merített a manga, az SF, a horror, és a videoklip eszköztárából – sokkoló vizualitás a felszínen, rettentő pokoljárás az épületes cselekmény helyén.

A friss botrányfilmet jó szemű japán forgalmazók azon nyomban megutaztatták, és nekik lett igazuk: a Tecuo a világon mindenütt a fesztivállátogatókba fojtotta a szót, a kamera kedvéért maga alapította színtársulatát (Kaijyu – A Tengeri Szörnyek Színháza) faképnél hagyó, akkor éppen harmincéves Shinya pillanatok alatt számos díjjal, valamint a „kultikus filmkészítő” megelőlegezett címkével gazdagodott. Az összehasonlításokban kedvüket lelő kritikusok leginkább a két David, Lynch és Cronenberg, illetve Sam Raimi nevét olvasták Cukamoto fejére, a filmjéről pedig kijelentették, hogy nem más, mint a kilencvenes évek Radírfeje (Eraserhead). A verdikt javarészt találó, már ami a szürreális tematikát, a nézőt bénító iszonyatot, vagy a fekete-fehér nyersanyagot illeti. Amíg azonban Lynch fojtott hangulatú Radírfeje szinte teljesen az európai tradícióban gyökerezik, azaz, horribile dictu, európai film, a Tecuóból keleti szél fúj. A Vasember direkt és kendőzetlen, irgalmatlan tempójú, ugyanakkor keresetlenül szimbolikus.

 

*

 

Az első csavart maga Cukamoto viszi a történetbe: a Tecuo nyitó képsorában elhagyatott, gépzsírtól és vasreszeléktől feketéllő műhelybe lopakodik, ahol embertelen fájdalmak árán felhasítja a combját, majd hosszú, vastag csavart nyom bele, egészen a csontig. Snitt után átvérzett kötést teker le a sebről és elborzadva látja, hogy húsában férgek hemzsegnek. Hisztérikusan kiáltozva az utcára fut, remegő kézikamera mutatja csupasz, aszott lábát, vonagló szökdelését. Mintha Diane Arbus híres fényképe elevenedne meg a Central Parkban kézigránátot szorongató csontsovány fiúról. A „fetisiszta” nem jut messzire, nekivágódik egy érkező autó tükörfényes lökhárítójának.

A sokkoló prológus egy névtelen tucatjapán, a nyakkendővel és aktatáskával azonosítható salaryman történetébe fordul. Ő torzul fokról-fokra a címbéli vasemberé, verejtékben, görcsökben, nem tudjuk, miért bűnhődik, sem azt, hogy büntetés-e, ami történik vele. Fémforgácsok, mikrochip-szerű törmelékdarabkák szúrják át belülről az arcát, a csontjai helyén mintha csuklós rudak, dugattyúk mozognának. Rémálom tör rá, melyben ismét támadás éri, barátnője az ágyékából nőtt kétméteres, hajlékony fémrúddal brutálisan szodomizálja. A bordázott cső a salaryman végbelén hatol be és a száján bukik elő.

A láthatatlan ellenség először szexualitásában teszi szörnyeteggé a férfit: nemi szerve hatalmas, roncsoló esztergává változik, és valósággal kibelezi védtelen barátnőjét. A metamorfózis megállíthatatlan. A salaryman fémszilánkokkal borított monstrummá növekszik, víziói elárulják, hogy ő utazott az autóban, amely elgázolta az öncsonkító fetisisztát. A cserbenhagyott áldozat visszatér, immár a Fém világának követeként, testet vinne és lelket is. Kettejük között gigantikus párviadal bontakozik ki, szuperhősökét idéző koreográfiával; a salaryman és áldozatból démonná vált ellenfele folyamatos üvöltés, észbontó ipari zene és stopmotion animáció polifóniája mellett igyekszik legyűrni a másikat. Végül elválaszthatatlanul eggyéolvadnak, fémükben, húsukban, és monumentális méretűvé növekedve megindulnak Tokió utcáin, hogy az egész világot „rozsdává” korrodálják. A jövő a fém!

Eddig a minimális, a puszta csontvázig építkező cselekmény, amely húszegynéhány mondatnyi dialógusra szorítkozva szinte kizárja a racionális megközelítést. Nyilvánvaló, hogy a végsőkig személyes indíttatású műről van szó, tapasztalás és szorongás ólomsúlyának napvilágra hozataláról, de ebbe a tematikába társadalmi kommentár is vegyül. A legszigorúbb szerepsémákon nyugvó patriarchizmusát az új évezredbe is átmenteni igyekvő, posztindusztriális Japánt Cukamoto kamerája a tudathasadás küszöbén tárja elénk. A chipek és elektronikus kábelek férgek módjára tekergőznek, a feltétlen odaadásra szocializált menyasszony hirtelen szexuális agresszorként tűnik fel, az acélos önfegyelmű fáradhatatlan élmunkás pedig énjétől megfosztott Vasemberré vedlik.

A jövő, a végsőkig hajszolt technológiai perfekció a Tecuo világában ember-gép szimbiózis helyett inkább kétes kimenetelű beavatást jelent a borzalom univerzumába. A mechano-technológia uralmát elfogadni, de elutasítani is képtelen salaryman a kiborg-lét minden kínját és eufóriáját egyaránt megéli. Felváltva de- és rehumanizálja magát, amíg démona pontot nem tesz a metamorfózis végére. „Nagyon jó érzés” jelenti ki végül, a revelációt nyújtó egyesülés után, de ekkor már régen nem ember.

 

*

 

A második csavar 1991-ben következett, amikor Cukamoto Shinya jónevű rendező kollégákhoz hasonlóan (Hitchcock, Raimi vagy később Rodriguez) úgy döntött, hogy másodszor is leforgatja ugyanazt a filmet. Újragondolja a tematikát, eljátszik néhány friss ötlettel, színes nyersanyaghoz nyúl. Ekkor már túl volt első mainstream munkája, a fantasy-horror Hiruko forgatásán, és a sikernek köszönhetően megint függetlenségbe vonulhatott. Az új film Tecuo II: a Testkalapács (Tetsuo II: Body Hammer) címmel készült el, a világítás kivételével Cukamoto ismét mindent magára vállalt. Folytatódott a nyerő széria is: a Tecuo II harminc fesztiválról nyolc díjat vitt haza, világszerte forgalmazták, Németországban betiltották, majd párdarabja kíséretében megjelentették videóváltozatát, amely Angliában a toplista élén végezte.

A Testkalapácsban Cukamoto vizuális érzékenysége ismét csodát tesz. Az egyes jelenetek eltérő stílust öltenek: a Super 8-asra emlékeztető bizonytalan, fakult világot majdnem-monokróm fémes kékek és szürkék váltják, statikus plánra ideges kézikamera következik, majd gömbszerűen torzult, hallucinatív perspektíva. A képmező olykor más színbe hajlik alul és felül -mintha felcserélődnének az égtájak, lent volna az égbolt hidege és fent a pokol lángolása. Maradt a kíméletlen ipari soundtrack, minimális viszont a stopmotion animáció, és jelentős változás történt a szimbolika, a történet összefüggéseinek ábrázolása terén.

A főszereplő (ismét a rocksztár, Tagucsi Tomoro) már nem a névtelen jedermann, Tanigucsinak hívják, hitvese Kana, kisfiuk Minori. Békéjüket fekete köpenyes, vakszemüveges skinheadek zavarják meg, egy áruházban elrabolják a gyermeket, apját pedig szögbelövő pisztollyal szíven lövik. A seb nem halálos, Tanigucsi üldözőbe veszi őket, ám az agresszorok túlerőben vannak és kilógatják egy toronyház tetejéről. Ekkor lezajlik a már ismert metamorfózis, de különböző előjellel: Tanigucsi mellkasából pusztító erejű fémlövegek csúsznak elő. Később karja is cyber-géppisztollyá alakul, s ő megtanulja akarata alá vonni organikus fegyvereit, hogy bosszút állhasson a megcsonkított Minoriért. Fémszörnyeteggé válva összecsap démonával, Jacuval (ismét Cukamoto), aki egy agyfúrás alkalmával megmutatja neki a múltat: ők ketten testvérek, és szadista apjuk halálos bűne él tovább bennük.

A Vasemberré válás motívuma a Tecuo II-ben már nem a tudatalatti rettegés projekciója – artikulált cselekménysorba illeszkedik, ontológiai erejű szimbólum helyett a science fiction tömegközéppontja. A Testkalapács elődjéhez méltóan könyörtelen film, szinte valószínűtlenül eredeti, de nem a kollektív rémálmok senkiföldjén fogant. Ráismerünk a hírekben látott üveg- és krómfényű Tokióra, eszünkbe jut a jen, a szusi és a karaoke. Saját rettegésünkből kimenekít a manga szuperhősök harca.

 

*

 

A harmadikat maga Quentin Tarantino csavarta a történeten. 1992-ben számos fesztiválon együtt futott a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) és a Testkalapács. Tarantino már ekkor találkozni szeretett volna a Tecuo szerzőjével, de ez csak filmje japán promóciós körútján sikerült. Az ismerkedést a következő években baráti találkozók követték, majd a buzgó amerikai előállt az ötlettel: rendezzék meg közösen a harmadik Vasembert, Repülő Tecuo (Flying Tetsuo) címmel. A tervnek rögtön híre ment, a rajongók azóta is ezzel kelnek és fekszenek, de az érintettek elcsendesedtek.

Cukamoto Shinya 1995-ben készített ismét filmet. A Tokiói ököl (Tokyo Fist) Sundance-díjas lett, brutális szerelmi háromszög, főszerepben a rendezővel. A két Tecuo-darab kultusza nem veszít az erejéből, elemzik, idézik és tanítják őket, biztos helyük van a kilencvenes évek elejének legtöbbet kockáztató filmjei között. Egyszer talán hozzánk is elérnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 35-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1470