KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Volt egyszer egy erdő; Amazónia

Őserdők hősei

Vajda Judit

A két új természetfilm a rácsodálkozás és a tanulás élményét adja.

 

A francia természetfilm ugyanannyira dicső múlttal és jelennel rendelkezik, mint az angolszász, így semmi meglepő nincs abban, hogy a közelmúltban gyors egymásutánban két újabb darab jutott el hazánkba. Az egyik annak a Luc Jacquet-nak az alkotása, aki korábban A róka és a gyerek, illetve a Pingvinek vándorlása című alkotásokkal hívta fel magára a figyelmet – utóbbival olyannyira, hogy Oscar-díjat érdemelt érte.

A Volt egyszer egy erdő egy meg nem nevezett példán keresztül a trópusi esőerdők életét mutatja be egy szakértő narrátor, Francis Hallé botanikus segítségével. Ennek során térben és időben is megismerjük az erdőt és élővilágát, a középpontban természetesen a fákkal. A játékidő zömében a fűben vagy épp egy-egy fa tetején ülő Hallé folyamatosan skicceket készít a növényekről, eközben pedig a több évszázados fákból álló erdők fejlődéséről mesél a pionír erdőtől kezdve a másodlagos erdőn át az őserdő érett koráig.

Habár Jacquet filmjében a címszereplő helyszínen élő állatok is megjelennek, mégiscsak az akár 70 méter magasra megnövő, egyes esetekben ezeréves fák a főszereplők, ami leküzdhetetlen akadály elé állítja a filmeseket. Míg az állatok világát bemutató természetfilmeknél elég a kitartás a pompás felvételek elkészítéséhez, addig a több évszázadon át fejlődő erdők megfigyeléséhez és lefilmezéséhez egy emberélet is kevés – nincs az a türelmes természetfilmes, akinek kamerájával sikerülne megragadni például a fák öregedését. A Volt egyszer egy erdő esetében így sokszor élnek azzal a szükségmegoldással, hogy „élőszereplős” felvételek helyett animációs betétek vagy akár az eredeti helyszíneken rögzített képsorokkal vegyített animációk segítségével illusztrálják a történéseket. Ez amellett, hogy beszédesen árulkodik a film tárgyának csodálatos tulajdonságáról („a fák megtestesítik az időt”), a természetfilm műfajának egy plusz rétegére is felhívja a figyelmet.

A természetfilmek ismeretterjesztő funkciója olyan alapvetés, amit kár is magyarázni; a modern kori művek esetében pedig a környezetszennyezés miatt pusztuló környezet okán belép a képbe az erős természetvédelmi mondanivaló is. Talán nem olyan magától értetődő azonban, hogy a természetfilmek akár pszichedelikus tripként is működhetnek, hiszen az általuk közvetített képekbe, színekbe, formákba és hangokba ugyanúgy bele lehet feledkezni, mint egy tudatmódosított utazásba.

Egy egészen konkrét kábítószeres álom megjelenik az Amazóniában is, amely azonban alapvetően teljesen más megoldásokkal él, mint Jacquet alkotása. A dél-amerikai őserdőben játszódó mű az értelmünk helyett ugyanis az érzelmeinkre akar hatni azzal, hogy egy édes kis kapucinus majmot választ főhősének: az ő figuráján keresztül mutatja be az Amazonas-medence élővilágát, mindentudó narrátorhang és bármiféle magyarázat nélkül. Az egyértelműen betanított állatokkal dolgozó film egyenesen direct cinema, cinéma vérité, sőt akár dokumentum-játékfilmes alkotásként is megállja a helyét, hiszen dramatizált-fikcionalizált formában adja elő kis majomhősének kalandjait. Az egyénített (egy vörös nyakörvvel megjelölt) kisállat tehetséges színésznek bizonyul, még arcjátékkal is él, sőt egy alkalommal nyelvet ölt. Az alkotók pedig olyan szinten közel visznek hozzá, hogy egyszer még az álmát is láthatjuk. Az Amazónia történetet akar elmesélni (egy repülőgép-szerencsétlenség okán visszakerül az őserdőbe egy megszelídített majomkölyök, aki a dzsungelben ellenségekre, sorstársakra és párra is lel), így sokkal kevésbé informatív, mint a másik mű – cserébe azonban magas izgalom- és cukiságfaktorral dolgozik. Nem tudjuk meg ugyan, hogy pontosan milyen állatokat és növényeket látunk a képen, viszont drukkolhatunk a főhősnek, és marad továbbá a rácsodálkozás élménye is. Ami azonban itt is ugyanúgy működik, mint a másik alkotásban, az a természetfilmek csodája maga: általuk meghallhatjuk, hogy ami csendes, az valójában, ha jobban odafigyelünk, zajos, és ahol először semmit vagy legalábbis semmi különöset nem látunk, ott igazából nagyon is sok minden él.

 

Amazónia – francia, 2013. Rendezte: Thierry Ragobert. Írta: Johanne Bernard. Kép: Gustavo Hadba, Manuel Teran. Zene: Bruno Coulais. Forgalmazó: Anjou Lafayette. 83 perc.

Volt egyszer egy erdőfrancia, 2013. Rendezte és írta: Luc Jacquet. Kép: Antoine Marteau. Zene: Éric Neveux. Forgalmazó: ADS Service. 78 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 55-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11786