KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/augusztus
POSTA
• Brüll Mária: Tűzszekerek vagy Illés szekere
VITA
• Koltai Tamás: Film akkor is van, ha nincs mese Kerekasztal-beszélgetés rendezőkkel

• Báron György: Budapesti ragadozók Dögkeselyű
• Székely Gabriella: A filmépítész Beszélgetés Szomjas Györggyel
• Pörös Géza: Szerelmi vallomás és népművelés Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Schubert Gusztáv: Láthatatlan film Kísérleti filmezés Magyarországon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Hajóval a hegyen át Cannes (2)
• Csala Károly: Mi újság a harmadik világban? Taskent

• Bereményi Géza: Kurtítás Sörgyári capriccio
• Zalán Vince: Háttér nélküli világok A nyugatnémet film A bádogdob után
• Csala Károly: „Nem vagyok ünnepélyes...” Beszélgetés Peter Lilienthallal
LÁTTUK MÉG
• Simándi Júlia: Honda-lovag
• Jakubovits Anna: Legyen a férjem!
• Farkas András: Földrengés Tokióban
• Lajta Gábor: Hogyan csináljunk svájcit?
• Loránd Gábor: A menyasszony
• Lajta Gábor: A csontok útja
• Farkas András: A seriff és az idegenek
• Ardai Zoltán: Krakatit
• Sebők László: A fekete paripa
• Simándi Júlia: Apaszerepben
• Gáti Péter: Tanú ne maradjon
• Bikácsy Gergely: A vidéki lány
TELEVÍZÓ
• Hankiss Elemér: A cselekvő és merengő tévé Jegyzetek az amerikai és a magyar televízió hatásmechanizmusáról
• Rajnai András: Az elektronikus jelenség Ellenvélemény
• Bernáth László: Én nem telefonáltam Ellenvélemény
• N. N.: A világ televíziói
KÖNYV
• Richter Rolf: Filmirodalom az NDK-ban

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csaták háború után

Felvétel indul!

Pünkösti Árpád

Filmtörténészek szerint, bár készült néhány maradandó alkotás 1945–48 között, a magyar filmgyártás csak az államosítás után kezdett erőre kapni. A „holt időszak”, e forrongó három esztendő néhány – korántsem csupán a legfontosabb – eseményét próbáljuk az itt következő beszélgetésekben felvillantani.

 

Fezőrökből üldözöttek

 

Gottesmann Ernő (1907) a nemzetközi stúdiók éléről ment nyugdíjba, 1970-ben. Nem hiába tartják számon a filmgyártás minden csínját-bínját ismerő, gondos szakemberként, pontos ismertetőt ad hajdani munkahelyéről, a Magyar Filmirodáról (MFI). A hajdani népkonyha, a későbbi pedagógiai filmgyár helyén – ma a MAFILM Közművelődési és Dokumentumfilm Stúdiója a Könyves Kálmán körúton – szervezte az MTI a gyárat híradófilmek készítésére. Mivel a Magyar Távirati Iroda Rt. urai szerették, ha vállalkozásaik – még bankjuk is volt! – haszonnal járnak, a híradó, és a kultúrfilm (ma rövidfilm)-gyártás mellett meghonosították a mozifilm-reklámot, végül 1935-ben a játékfilmgyártást. Az MFI sok kiváló szakembert adott a magyar filmgyártásnak. Itt most csak egy kevésbé ismertet említsünk közülük!

 

– Pulvári Károly, az MFI műszaki vezetője, a hangosfilm-rendszer ismert feltalálója sajátkezűleg készítette a laboratóriumi berendezéseket, és ezek hosszú ideig működtek még 1945 után is. Nemrég szinte forradalmi újításként jelentették be, hogy a használt hívóból kivonják az ezüstöt. Kérem, ez már a háború előtt is ment, Pulvári csinálta hozzá a berendezést, s megemlítem, érdemtől függően lehetett venni a fémből, így nekem is volt egy ezüsttéglám a bankban.

Milyen.színvonalú volt az MFI-nél a játékfilmgyártás?

– Amikor 1938-ban odakerültem, egyetlen Debrie-Super-Parvo kamerája és egy hangoskocsija volt a gyárnak. Mégis évi 12–13 játékfilmet forgattak itt, elsősorban a külső vállalkozók. A beszélő köntöst, az első részben színes filmet mi forgattuk 1942-ben, és a negatívot naponta repülővel küldtük a München melletti laborba, az akkor már bombázott Németországba.

Mit érzett a filmgyár a háborúból?

– A németek erős nyomást gyakoroltak ránk, hogy a híradófilm-gyártást olvasszuk be az UFA megfelelő részlegébe. Ennek érdekében zsaroltak is: az Agfa nem adott elég nyersanyagot, mire kapcsolatba léptünk az olasz Ferraniával. A front közeledtével a kitelepítők mindent el akartak vinni, és a gyár a bombázások miatt kiköltözött a Vadaskerti útra, hogy a kényszer alól kibújjunk; folytattuk a munkát. Azon a címen, hogy forgatunk, ott kellett tartani a berendezéseket, és természetesen az embereket is.

Mi volt ez a „háborús” film?

– Castiglione Emil, a Sikerfilm nevű magántársaság kulturált vezetője, filmkölcsönzője részére forgatta nálunk Bibó Lajos regényéből az Anna tekintetes urat – operatőre Hegyi Barna volt. A film címe hamarosan Azért is maradunk… lett. Az utolsó felvételel nem készültek el, hogy mi lett a leforgatott anyaggal, nem tudom. A bombázások miatt repedeztek az épületek, már a harmadik szobába költöztem, amikor 1944. december 24-én hirtelen kinyílott az ajtó, beözönlött egy szakasz német katona, elvetették magukat a padlón és már aludtak is. Egy bőröndbe összeraktam a legfontosabb iratokat, s ezzel befejeztem működésemet az MFI-nél. A filmiroda ebben a formában meg is szűnt.

Széthurcolták, kifosztották?

– Amikor a felszabadulás után sebesülésemből felépültem, s kimentem, meglepetten láttam, hogy a gyárat szovjet katonák őrzik, s abban a kompárt – így mondja – filmvállalata, a MAFIRT dolgozik. Elfoglalták az MFI-t. Nem közismert, ezért említem, hogy az első államosított vállalat a Magyar Távirati Iroda volt. Az MTI egész vagyonát már a debreceni kormány állami tulajdonba vette, s egy pártközi tulajdonban levő részvénytársaságra bízta a kezelését, amiben a négy demokratikus párt mellett a szakszervezeti tanács vett részt. Ez volt a Magyar Központi Híradó Rt., a Sándor utcában működött, Ortutay Gyula elnökletével. S előállt az a különös helyzet, hogy a Központi Híradó filmirodája nem mehetett be a saját telepére, mert ott volt a MAFIRT. Félreértés ne essék, nem a kompárt ellen beszélek. Meg kell mondani, a MAFIRT-nál nagyon sok ügyes és fürge fickó volt, akik lekörözték a mit sem sejtő filmirodásokat. Mi – mivel az MTI-hez tartoztunk – beköltöztünk a Sándor utcába, ahol megtörténtek az akkor szokásos igazolási eljárások. Körünkben hatványozott figyelmet fordítottak a legapróbb részletre is, ami egy határig érthető volt, hisz a Központi Híradó emberei voltunk, újságírók, filmesek. Jóval később Jenes Nándort, az egyik legjobb kisfilmes szakembert, engem, s még egy harmadik társunkat beidézték a népbíróságra, s jóformán még meg sem született az ítélet – azt sem tudtuk, mi a vád! –, amikor az esti lapban már megjelent, hogy Jenes „vezetőállásra alkalmatlan”. Akár egy tengerikígyó, kég évig nem akart végeszakadni a vegzatúrának, idézgettek bennünket, s csak a végén derült ki, hogy korábbi igazoltatásaink alapján nem is kezdhették volna el az eljárást, de addigra Jenes már kiment külföldre. Hasonlóan alakult Cserépi László sorsa. Ő volt az első rendező a háború előtt, aki a noteszában kész forgatási tervvel jelent meg a stúdióban. Sokan estek ki indokolatlanul a szakmából, de azért maradt egy maroknyi értékes szakember, akik ugrásra készen álltak, de csak nagyon korlátozott tevékenységet tudtunk kifejteni, hisz nem volt rendes felszerelésünk, laboratóriumunk.

Es a kényszerű tétlenségben mit csináltak?

– A „filmfőosztály” – ami egy elég kis csoport volt – alkalmi filmgyártással igyekezett magát fenntartani. A házban volt az MTI, a híreket kaptuk, operatőrünk volt – többek között Hegyi Barna –, megindítottuk a híradót, az első filmünk címe Újra szól a magyar rádió volt. Megegyeztünk a MAFIRT-tal, hogy hetenként váltva készítjük a híradót, de hatnál-nyolcnál nem jutottunk többre, laboratórium nélkül nem ment, a Sándor utcában nem lehetett filmgyárat játszani. Mozijainkat szétosztották a pártok között, egyre inkább ellehetetlenültünk. Hadd említsem meg azért, amire még ma is büszke vagyok, hogy Ortutay személyes kérésére mi gyártottuk Szőts István Ének a búzamezőkről című filmjét. Ez volt a legszebb dolog, amit csináltunk.

Nyersanyaggal hogy álltak?

– Már az MFI-nél láttuk, mi lesz: éveken át gyűjtöttük a nyersanyagot – ha ezt a németek megtudják, a fejünkre ütöttek volna –, amiből két éven át lehetett volna filmet gyártani. A hivatalos magyarázat szerint a budafoki barlangraktárunk kiégett. Igenám, de egyik-másik kópia egyszer csak feltűnt vidéken, olyan kópia, ami csak ott lehetett a leégett raktárban, s ez nem volt rendetlen cég. Például előkerült a Makk hetes kópiája, amit én gyártottam Csortos és Somlay főszereplésével. Azóta is törjük a fejünket, ha leégett a raktár, akkor honnan került elő ez a kópia? Mikor égett le ez a raktár? És miért égett le? De ne spekuláljunk, nem tudok erről semmi közelebbit. Az tény, hogy kiégett a raktár, és a magyar filmgyártás leírhatatlan értékei elpusztultak, és az is tény, hogy előkerült néhány kópiánk. A filmanyagokat a hűvösvölgyi raktárunkban tartottuk, ahol egyszer megjelent egy társaság, azt mondták, hogy a Tisza Kálmán térről jöttek (itt volt volt az MKP székháza – P.A.), s elvitték a nyersanyagokat. Hogy nem vitték oda, azt tudjuk. Nincs arról azó, hogy a kompárt elvitette volna az anyagokat. Ezeket nem legálisan használták fel, amit bizonyít az, hogy a háború után méterenként tíz (dollár) centért lehetett pozitív nyersanyagot kapni. Ha valaki filmet akart csinálni, elment a New York kávéházba vagy másik kávéházba, s megkapta a filmet tíz centért. Tudomásom szerint másnak nem volt anyaga az országban.

Állítólag a gyár környéki házakból háromnegyed millió méter filmet szedtek össze.

– Nem tudom. Nekünk nem volt annyi filmünk ott.

Mindez szörnyű, ugyanakkor valakire nézve meglehetősen sértő ez az egész, nem gondolja?

– Nyugodtan beszélek róla, mert akik máig – vagy nyugdíjazásukig– a filmszakmában maradtak, azok akkor nem vettek részt semmiféle inkorrekt dologban. A háború után nagyon sok „régi filmes” került elő a semmiből, közülük sokan azon a címen tolták magukat előtérbe, hogy üldözöttek voltak, de többségüket közönséges bűncselekmények miatt üldözte korábban a rendőrség! Semmiféle újat nem árulok el azzal, hogy a magán-filmszakmában rendkívül sok bizonytalan egzisztencia megfordult, spekulánsok, fezőrök, akik semmit sem értettek a szakmához. A legkomolyabb szakemberek általában a filmkölcsönzők voltak – az öreg Engel, Castiglione, Plesz Ferenc és a többiek –, akik egyben a fimgyártásra is rákényszerültek; hogy külföldi filmjeiket kölcsönözhessék. Aki olyan ügyes volt, mint Plesz, akinek szinte mindegyik filmje siker volt, annak jól ment, más az első filmbe belebukott. Hitelbe csinálta a filmet, s a százezer pengőből jó ha ötezer volt az övé vagy a családjáé. Rengeteg linkóci lebukott a hamis váltók, s hasonló manipulációk miatt, majd a háború után jelentkezett, mint üldözött… Tévedés ne essék, nem azt mondom, hogy a MAFIRT ilyenekből állt, de voltak ilyenek is, akik persze úgy eltűntek a filmszakmából, hogy senki sem emlékszik rájuk. Aki rendes filmes volt, az élete végéig filmes maradt.

Nem lett volna jobb, nem volt lehetőség, hogy bekapcsolódjanak a MAFIRT munkájába?

– Először érthető viták, majd veszekedések következtek, ami később elfajult, s övön aluli ütések sem voltak ritkák, amikről nem akarok beszélni. Végül 47-ben a Kommunista Párt odaküldte a Dunavölgyi Bank – a párt bankjának – az igazgatóját, hogy számolja fel ezt a vállalkozást. Egyébként az első vezérigazgatójuk tudtommal Kovács István volt, aztán került oda a fiatal Engel György.

Bocsásson meg, nekem többen, s maga Popper Imre is azt mondta, ő volt az első igazgató.

– Lehet, hogy így volt, s ha Popper mondja, biztos úgy van. Imrét becsülöm, semmi ellentét nincs közöttünk, akkor ismertem meg, amikor átkerült a filmhivatalba. Behívatott és biztatott, nem tart már sokáig ez az állapot. Hogy folytassam: 1947 végén fuzionált a két vállalat, bő két év után látszólag megszűnt az áldatlan állapot, de tudható volt, hogy az Új Magyar Filmiroda, az UMFI, nem lesz hesszú életű. A két cégtől szervezték az embereket, mivel én magánjogon nyugdíjba mehettem, ezt tettem, így 48 áprilisától kezdve kimaradtam a szakmából, pedig akkor történtek a jelentős dolgok, többek között az államosítás. Két éven át harisnyát kötöttünk a feleségemmel, ami akkor nem volt rossz üzlet.

A saját elhatározásából hagyta ott a szakmát?

– Engem csak forma szerint vettek volna át az UMFI-ba – nem mondhatták, hogy nem értek a szakmához –, de rövid idő alatt kikészítettek volna, amire akadt próbálkozás épp elég, azt hiszem, én vagyok egyike a legtöbbször igazolt embereknek, de normális úton nem tudtak kikezdeni. Úgy láttam, hogy nem szakemberekből álló, nem életképes vállalathoz nem adhatom a nevem. Az államosítás után három-négy alkalommal hívtak vissza, de ezek a tárgyalások abbamaradtak. 1950-ben kerültem vissza mint gyártásfőirányító.

Vegzálták, mellőzték, nyelveket tudott, nem gondolt rá, hogy ön is elmegy külföldre?

– Soha nem gondoltam rá. Elviseltem a szurkálásokat, kiböjtöltem, amíg letisztult a szakma, amíg szükség lesz rám. Tudatában voltam, hogy a történelmi fordulat káosszal jár.

 

 

Rákosi helyett Bárdy

 

Popper Imre (1915) vitrinnyi díjjal megrakottan, kisfilmrendezőként vonult nyugdíjba 1977-ben, s azóta is rendez. A filmszakma első és sokáig egyetlen vegyészmérnöke, a Kovács és Faludi filmlaboratórium vezetője volt a háború előtt.

 

Hogy lesz valakiből 1945 januárjában filmgyári igazgató?

– Pest – nem Budapest! – felszabadulásának másnapján bementem a Tisza Kálmán térre, a Kommunista Párthoz, javasoltam, hogy indítsuk meg a filmgyártást a hajdani Filmirodában, mert ott van labor, van feliratozó üzem, műterem, tulajdonképpen minden – egy kis kombinát. Csak ennek volt értelme. A Gyarmat utcában, a Hunniában külön volt a műterem, külön a laboratórium, túl nagy volt, nem volt életképes abban az időben.

Miért épp a Kommunista Párthoz ment?

– Részben azért, mert az egyetlen aktív, cselekvő társaság volt, részben, mert egy jó barátom, Csont Ferenc, nemzeti banki főtanácsos, illegális kommunista ezt javasolta. Másutt nem volt élet.

Mi maradt a gyárban, a gyárból háború után?

– Már a háború alatt sok vegyszert, anyagot gyűjtöttem össze – ez kötelességem is volt. Elvitték a lámpákat, a gépeket, de szerencsénkre valahol ottragadtak. A lámpák egy része például a HÉV-állomáson, Óbudán. Egy mentőautóból, egy Buick-ból csináltattam híradókocsit. Mindenki csinált mindent, a lelkesedés magával ragadta az embert, benn a filmgyárban egy-két öreg még emlékszik rá. A vegyszer az akkori Hollywood kávéház pincéjében volt. A filmiroda Vadaskerti úti telepén megtaláltuk a hangos felszerelést a trágyában. Az autót a németek elvitték, a berendezést kidobták belőle. Szegény Kereszty Ervin, a főmérnök, a hangfelvevő szívét, az oszcillográfot – Kerr-cella –, az Optikai Művekben csináltatta meg. A cella töltéséhez nitrobenzol kellett, ezt én desztilláltam. Az ezzel a berendezéssel készített magyar filmek érthetőbbek voltak, mint a maiak.

Én azt hittem, süketülök!

– Én is… Kitűnő embereink voltak. A zsibpiacon vettünk optikákat, és Pártos József ezekhez csodálatosan precíz műtermi foglalatokat csinált.

Kik rabolták ki a gyárat?

Leginkább a nyilasok. Az emberek is szétlopkodták a nyersanyagot. Mindegy, hogy a pozitív nyersanyaggal, vagy a hang-negatívval semmit sem kezdhettek, azért elvitték. Egy katona segítségével a környező házakból háromnegyed millió méter nyersanyagot gyűjtöttünk össze. Szerencsére nem nyitották ki a dobozt.

Ki nevezte ki? Ki segítette?

– Vas Zoltántól kaptam a megbízást. Ő beszélt a szovjet parancsnoksággal, tőlük kaptunk egy kétnyelvű táblát, miszerint ez a szovjet filmvállalat gyára, de nem dolgozott itt egy fia orosz sem, csak a tábla volt kinn, ami azt is jelentette, hogy ide nem lehetett akárkinek bejönnie, nem lehetett zebrálni. Vas Zoltán rengeteg segítséget adott. Amikor vegyszer kellett, kivitt az IG Farben raktárába, a Duna-partra. Egy szovjet ezredes el akarta venni tőle az autót, mire Vas Zoltán revolverével kilőtte a gumikat. Uszta Gyula segített még sokat, aki a párt gazdasági embere volt és ugyancsak egy óriás colttal közlekedett. Ilyen erővel – kocsi, élelmiszer – csak a párt rendelkezett. Bevallom, az első autógumit a pártközpont udvaráról loptuk. Lekötöttem Uszta Gyula figyelmét, közben a sofőr az udvaron levő gumikból berakott négyet a kocsiba.

Mivel kezdték a munkát?

– Kevesen tudják, hogy a háború előtt az összes amerikai cég filmjeit a Kovács–Faludi cég kópiázta… Behoztak rendeteg szovjet filmet. Oroszul tudók még akadtak. A szinkronfelirat-benyomó magyar világszabadalom volt – fellazították az emulziót, s klisével benyomták a szöveget –, ami sokkal olvashatóbb volt, mint a bekopírozott szöveg. A kisiparos, aki a kliséket csinálta, eltűnt. Rávettem az Athenaeum nyomdászait, hogy csinálják meg a kliséket. Nekik is köszönhető, hogy 1945 február másodikán vagy negyedikén már mozielőadás volt az Urániában, s amikor jöttünk kifelé, a németek Budáról még lőtték a Rákóczi utat. A filmnek (Oreli csata) rettenetes nagy propagandaereje volt, mert németeket eddig csak győzni láttunk – a vásznon. A kísérőfilm – 56 ezer német hadifogoly Moszkvában – legfrappánsabb jelenete az volt, hogy az elvonuló hadifoglyok után megjelentek a locsolókocsik és felmosták Moszkva utcáit. Újpest korábban felszabadult, ott már ez előtt vetítették a Tovaris P.-t. A kerület vezetője, Földes László nem akarta ideadni a filmet, pedig Pesten fontosabb volt a vetítés, végül ideadta, s cserébe megkapták az Oreli csatát. Elkezdtük a mozik rendbehozatalát, csőstől jöttek be a szovjet filmek. Akkor még itt volt a Mopex amerikai filmvállalat is. A háború alatt és után készült első filmeket – például a Waterloo bridget – ők forgalmazták. Ők felirattal hozták be a filmjeiket, a többi külföldi filmet mi feliratoztuk.

Ennivaló? Pénz? Forgatás?

– Azonnal megcsináltuk az üzemi konyhát. Vidékre küldtem egy ócska kis háromkerekű Tempót, úgy hívták Papagáj, s rátettem egy sofőrt, meg egy élelmes embert, és hozott élelmiszert.

Mivel fizettek? Mit adtak cserébe?

– Mindenki mindent vitt, amit talált. Az is lehet, hogy a vegyszer-raktárból vitt valamit. Rögtön elkezdtem fotografáltatni – például a földosztást –, ma ezek pótolhatatlan forrásai minden dokumentaristának. A meglevő vegyszerekből csináltam meg a recepteket. Jolly Jokernek kellett lenni. Híradót kezdtünk csinálni, annak volt értelme, az emberek ki voltak éhezve hírekre, a képekre.

Hogy bírta, bírták ezt az eszeveszett tempót?

– Sokszor nem tudtam hazajönni, kinn aludtam a gyárban. Nagyon sok munkát, nagyon sok örömet adott ez az időszak. Én akkor szeretek dolgozni, amikor valami nem megy, baj van, nehézség. Amikor minden rendben van, nem izgat különösebben a dolog. Ilyen a természetem. Megint kiderült, hogy minden felszerelésnél fontosabbak a jó szakemberek, hogy egyszerű módszerekkel is lehet filmet csinálni. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a legkiválóbb embereket vehettem fel, válogathattam. Egy-két embertől eltekintve tulajdonképp az egész szakma megmaradt.

Párttag volt?

– Egész ötvenhatig. Egyébként a MAFIRT az MKP tulajdona volt.

Úgy tudom, május elsejére hozták rendbe a gyárat.

– Igen. Az első május elseje felvételeit négy operatőrrel szerveztem. Lebegyev, a szovjet állami filmvállalat budapesti megbízottja – angolul, franciául, németül beszélő, nagyon kulturált ember –, miután több alkalommal dicsérte a mi laboratóriumi munkánkat, megkérdezte: „Hány operatőrrel csinálták ezt a május elsejét, tizenkettővel?” Nem akarta elhinni, hogy néggyel. Letettem elé a tervet, hogy Csepelről hány óra hány perckor kell az operatőrnek a Nagykörúton lennie, és melyik ház, melyik ablakából forgat, utána az Oktogonon ugyanígy. Legelső közlekedési eszközünk a gyár ócska Mérai oldalkocsis motorkerékpárja volt, majd az én háború előtti kis Fordom, aztán jött az átalakított mentőautó, a Buick, amit már említettem. Egyszer defekt miatt lekéstünk egy vidéki rendezvényről, ezért megkértem Bebritset, hogy a politikusok szalonkocsija után kapcsoljanak egy platós kocsit a híradóautónak.

És miért nem gumit kért az államtitkártól?

– Mert azt ő sem tudott volna szerezni.

A pártok mozikat kaptak, hogy bevételhez jussanak, de volt majd’ mindegyiknek saját filmes csoportja is, aztán a volt filmirodások. Versengtek velük?

– A többiek is próbáltak híradót csinálni, de nem tudtak, mert csak egy laboratórium volt, a miénk. Vállaltuk mi az előhívást, de megelőzni nem tudtak bennünket semmiben, mert láttuk, hogy mi van a filmjükön. Nekünk különben is sokkal jobb garnitúránk volt, mint bárkinek. Csináltunk úgy híradót a Kossuth-hídról, hogy végig forgattuk az építést, majd a pénteki teherpróbát fotografáltuk úgy, mint avatást és vasárnap, az ünnepség után a hídépítők megtekintették az Urániában a róluk készült híradót. Megcsináltuk, hogy egy tengerjáró szerdai avatása – Gerő avatta – benne volt a csütörtök reggeli híradóban. Előre megcsináltuk a hangszalagot, előre bemondtuk a kísérő szöveget, a negatívot megvágtuk, a pótlást megcsináltuk, kihordtuk a mozikba, és hozzáragasztottuk a híradóhoz. Régen ez így ment.

Hány példányban készült a híradó?

– Hét-nyolc, vagy tíz példányban, ahány bemutató mozi volt Pesten. Először a Híradó mozi kapta meg, az reggeltől játszotta, a többi délutántól. S a régi forgalmazási rend szerint a filmekkel ment lefele a híradó, a kis vidéki moziba esetleg egy hónap múlva jutott csak el. Amikor a nyersanyag beszerzési gondja rendeződött, akkor már több példányban készítettük. A filmet a Szovjetuniótól kaptuk, Agfát, tudtommal Németországban készült.

Mennyire volt irányított a híradó, és ki irányította?

– A párt propagandaosztálya. Akkor még nem nézték meg előre, semmilyen cenzúra nem volt még, hanem csak be kellett számolni a tartalomról. Előfordult, hogy április 4-e után leszúrtak, hogy mondjam meg az operatőrnek, az amerikai katonai temetőben túl szépen lengett az amerikai zászló. Vagy később például azért szóltak, hogy sokszor szerepelt Gerő. (Gerő Ernő akkor közlekedésügyi miniszter is volt, nemcsak a legfelső pártvezetés tagja, s ő irányitotta többek között a közlekedés helyreállítását. – P.Á.)

S ki merte ezt szóvátenni?

Székely Endre zeneszerző, karnagy, aki akkor az agit. prop. osztályon dolgozott. Mivel hozzá tartoztunk, nyilván ő kapta erre az utasítást.

Révai József, a párt ideológusa nem szólt bele a filmügyekbe?

Az én időmben nem. Egyszer ugyan leszúrt azért, hogy elfoglaltam a filmgyárat, mert ő ezt népfrontalapon Ortutayéknak ígérte. Akkor még lehetett visszabeszélni, s megmondtam, esztelen hülye lettem volna, ha engedem, hogy kiessen a kezünkből!

És Rákosit nem „futtatták”?

– Egy nagyon jó operatőrt adtam mellé, Berendik Istvánt, mert hihetetlenül megbízható volt. Ő „rendezte” Rákosit. Kecskeméten, a kenyér ünnepén mondta neki: „Ott a kisgyerek, tessék felemelni, megcsókolni – közben filmezett. – Balról nyújtsák a kenyeret, tessék átvenni, megszelni…” A hangos kocsink a kis Opel-furgon volt, amiben a két budapesti nyilas keretlegényt vitték felakasztani, utána kaptuk meg mi. Budapesten, az első szabad május elsején aztán bedöglött ez a masina, s akkor még nem volt magnetofon. Mit csináljunk? Összeállítottuk a híradót, bementem Rákosihoz és megkértem, jöjjön ki a gyárba, és az előzőleg felépített tribünön – ég háttérrel – csináljuk meg a szájszinkronban a felvételeket, a többit meg hozzáillesztjük. Ki is jött, de egyszerűen nem tudta elmondani a beszédet, tömeg nélkül képtelen volt szónokolni. Akkor kihívtam Bárdy Gyurit, aki kitűnően utánozta Rákosit, s vele szinkronizáltuk a felvételeket. Ezt kevesen tudják.

Rákosi szerette az efféle szereplést?

A rádión, a sajtón kívül ez volt az egyetlen politikai kapcsolatteremtési lehetőség az emberekkel. Az olyan volt akkor, mint most a tévé. A vezetőkkel közvetlen kapcsolatban voltunk, akkor még nem volt az a nagy bürokrácia, ami most.

Hogy kezdtek játékfilmet forgatni, és mit?

– Ráthonyi Ákos rendezte az Aranyórát. Ő hozta össze rá a pénzt, tőlünk csak a műtermet, a díszletet, a lehetőséget kapta.

Meddig vezette ezt a kisebbik filmgyárat?

Negyvenhétig, akkor egy személyi konfliktus miatt bejelentettem a pártnál lemondásomat – Kertész Pál kinevezte magát rendezőnek, s támogatója is akadt a pártvezetésben –, aztán három textilgyár laboratóriumának lettem a vezetője, és csak az államosításkor hívtak vissza a filmszakmába.

 

 

A valósághoz közeledés kora

 

Illés György (1914) operatőr annyi mindennel tisztelt meg bennünket, és a minap – hetvenedik születésnapján – annyi mindenfélével tiszteltük meg őt, hogy bántó lenne bemutatni.

 

1946-ban forgatni kezdték az Aranyórát, Illés György jővilágosító pedig, mint volt filmirodás, ha csurrant-cseppent, akkor dokumentum-filmek készítésében vett részt…

– Icsey Rezső volt a film operatőre, és Popperék megkértek, legyek a fővilágosítója, akkor utána operatőri státuszba vesznek. Ekkor kértem át magam a MAFIRT-hoz, ahol majdnem két évig dolgoztam a híradónál. Az első önálló kisfilmemet olyan felvevőgéppel csináltam, amelynek összesen egyetlen objektívje volt – ötvenes –, mégis meg kellett és lehetett csinálni a filmet. Abban az időben nemcsak leforgattuk a híradó-eseményt, hanem többnyire mi írtuk a szöveget is.

Takarékosságból a pozitív helyett a negatívot kellett vágnunk, bár nagyon fontos politikai eseményekről volt szó, ahol a baklövések alig elviselhetők. Aztán jött a Valahol Európában, operatőre Hegyi Barna volt, s rettentő nehéz állapotok között dolgoztunk. Két gépet kellett kiszolgálnom Várgesztesen, s más vidéki helyszíneken. Filmrollnizó akkor nem létezett. A háziaktól szereztem egy ruháskosarat, egy lepedőt, faragtam egy kis fadarabot, a filmet arra ráfűztem, és lerollniztam a ruháskosárba, és kézzel vissza, mivel az egyik géphez belül kellett lennie az emulziónak, a másikon kívül. Mindezt sötétben, s közben az aznapi anyagok próbáját is előhívtam, hogy tudjuk, rendben lement-e. Ezek szenzációs jó gyakorlatok voltak szakmailag, az operatőri mesterséghez, másféle gyakorlat, mint amit háború előtt csináltam. Fontos időszak volt.

Konfliktusa ezekben a lassan komorabbá váló években sem volt?

– Szerencsére nem. Egyetlen kellemetlenségre emlékszem, ami nem is atrocitás, talán inkább valami túlbuzgóságból adódott. Én vettem fel a meccset, amikor a Fradi-pálya tribünje leszakadt. Mivel a kezemben volt a kamera, természetesen rohantam, s lefilmeztem a sebesülteket, a gerendákon lógó embereket, a tragikus pillanatokat. Mire átmentem az út túloldalán levő gyárba, már civil ruhás urak vártak, s elkobozták az anyagot. Ezt azóta sem láttam.

Főoperatőrként mikor forgatta az első játékfilmjét?

– 1950-ben Máriássy Félix rendezésében a Szabónét. Ezt megelőzően a VIT-filmnek én voltam magyar részről a főoperatőre, s a film állítólag annyira megtetszett Sztálinnak, hogy megkaptuk érte a Nemzetközi Békedíjat nagy ünnepség keretében, de erről nem akarok többet mondani.

Tudja, az újságírót, de az olvasót is mindig az érdekli legjobban, amit el akarnak előle hallgatni.

– Azért ez nem olyan fontos dolog! A békedíj tizenkétezer forinttal járt, ami abban az időben irtózatosan nagy pénz volt. Az ünnepség előtt odajött hozzám egy úr, hogy arra szeretne animálni – buzdítani –, ajánljak fel valamit a háborút viselő koreai népnek. Mondtam, hogy ennek semmi akadálya, mennyit gondol? Úgy gondolja, hogy kétezer forintot. Jó, kétezer! Másnap nagy vezércikként jelent meg, hogy felajánlottam kétezer forintot. Nekem ez biztos nem jutott volna eszembe, de úgy látszik, ott hasznos volt, ahová ez a pénz jutott.

Az akkori és a mai filmforgatás természetesen nem technikailag eltér valamiben?

– Színházban teljesen természetes dolog az asztali próba, a színpadbejárás, de a filmkészítésben ezt nálunk még nem igen alkalmazták. Máriássy, aki korábban kitűnő vágó volt, első filmjében, a Szabónéban már próbákat tartott. Hihetetlen jól ismerte a szakma összefüggéseit. A háború előtti magyar filmgyártásban igazán maradandó filmek nemigen adódtak, vígjátékok, komédiák, karriertörténetek mentek. Bejáratott dramaturgiával készülő, túldíszített, kizárólag szórakoztató filmek. Ebben nőttünk fel. Ezután szokatlan volt egy öntöde életéről filmet készíteni, annak ellenére, hogy ezt megelőzően már elkészült a Valahol Európában, a Talpalatnyi föld, s még sok más film. Máriássy lépését céltudatosnak, okosnak éreztem. A forgatókönyv, a karakterek elemzése nagy segítséget adhatott a rendezőnek, a szereplőknek és nekünk is. Ez az egész időszak a valósághoz közeledés kora volt. Háború előtt az operatőrnek kizárólag díszítenie kellett, elegánssá tennie a képet. Ekkor teljesen másképp kellett gondolkodni, és végül is ezek a realitáshoz közelítő forgatókönyvek ráébresztették az operatőrt is, hogy forma és tartalom nem választható el, hogy azt az egyetlen formát kell megtalálnom, amit az adott forgatókönyv tartalma képvisel, és ez próbálgatásra, gondolkodásra késztette az embert.

Nem gondolja, hogy „csak operatőr” tanítványai – akik nem járják végig a művésszé, szakemberré válásnak az ön, és önök által megtett útját – szegényebbek művészileg?

– Nem. Sőt, az az érzésem, amíg olyan hallatlanul tapasztalt tanári kara van a főiskolának, amilyen van, ha a tanárok tiszta, őszinte gondolataira akad „vevő”, aki azt befogadja, ebből csak győztes ember kerülhet ki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 21-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6143