KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma

A test démonai

Kubiszyn Viktor

Nagisa Oshima halálos örvényben alászálló szeretői talán a legnagyobb botrányt okozták a hetvenes évek művészmozijában.

 

„Azt akarod, hogy megöljelek?”, kérdezi a nő a szeretőjétől, miután a férfi úgy élvezett el, hogy közben szorult a hurok a nyakán. A férfi nem válaszol, csak később, a következő aktus elején mondja, hogy ha lehet, ez alkalommal a nő ne álljon meg félúton. Mert túl fájdalmas utána. Oshima Nagisa, 1978, Ai no corridaAz érzékek birodalma. Egy nő és egy férfi démonikus utazása a tiszta testiség érzéki élményei közt, mindez gyorsan égő celluloidra mentve és absztrakt film-anyaggá formálva. Példamese és tézisillusztráció, avagy sok van, mi csodálatos, de a szex, az túl van mindenen. Ha jól csinálják. „A keresztény erkölcs által befolyásolt nyugati világban a nemiséghez olykor még mindig az erkölcstelenség bélyege tapad. Elfojthatatlanul feltörő életerő formájában többnyire a nyersen állatias gyarlóság megnyilvánulása. A nemiség más kultúrkörökben, elsősorban a Távol-Keleten pozitív értékkel bír. Itt az életkedv és az életöröm etikailag elismert formája” – írja Albert Hofmann professzor (aki egyéb érdemei mellett azzal vonult be a nyugati kultúrkör hálás tudattalanjába, hogy felfedezte az LSD-t). Európában utoljára az ókori görögök ünnepelték az érzékiséget a maga teljes és démoni valójában: ha megnézzük az európai kultúrtörténetet, a művészetet, a filozófiát, netán az elmúlt kétezer év nyugati életvezetési stratégiáit, azt látjuk, hogy a szex többnyire a pokol szülötte, szégyellni és rejtegetni való sötét ösztön – az érzékiség pedig olyan defektus, amit ha már meggyógyítani nem is tudunk, legalább harcoljunk a vadhajtásai ellen.

 

 

Tokióban nő a láz

 

Ha a filmtörténeti kánon felől közelítünk, hasonló az eredmény: a szex nyílt ábrázolásától szinte mindenki ódzkodik, épp azért, mert rohadtul nincs a helyén – mint magában való öröm nem létezhet, csak a szerelem (mint lelki élmény) érzéki végpontjaként, vagy épp állatias ösztönként, ami folyton csak bajt okoz és romlásba ránt. Így születik meg, már nagyon korán a pornó, a paplan alá száműzött érzéki élmény vágykeltésre használt celluloid-viagrája – mint öncélú forma, és kézenfekvő célú mozgóképlöket. Nem a filmesek tehetnek arról, hogy ha azt a széttárt női láb közti valamit nagyközeliben mutatják, akkor tiltakozni és tiltani kezdenek a nézői (polgári, emberi) erkölcsöt védő lánglovagok. Hogy a szex-felfogás körül nagy baj van (és volt) a nyugati gondolkodásban, az nem kérdés. Mit tehet akkor a film? Ábrázol és teremt. A filmtörténetben, jóllehet az utóbbi időkben ezek száma valamelyest növekedett, igen kevés az olyan alkotás, ahol a szexuális akciók bemutatása egy gondolattal, történettel és színészi játékkal súlyosbított komplex és többrétegű mű főmotívumaként jelenne meg. Nagisa Oshima filmje, az Ai no corrida ezen kevesek közé tartozik. Oshima kozmopolita filmes – filmjei vállaltan a nemzetközi közönségnek készülnek és készültek: Az érzékek birodalma francia-japán koprodukcióban jött létre, Japánban forgatták japán színészekkel és japán nyelven, de francia pénzből, sőt, a film utómunkálatait is Franciaországban végezték. Ez a sajátos mű két címen is fut, és mindkét címnek megvan a maga rétegzettsége és értelmezési tartománya. A francia cím (L’empire des sens) egyes interpretátorok szerint Roland Barthes L’empire des signs (A jelek birodalma) című tanulmánykötetére rímel: Barthes azokat a rituálékat és „jeleket” elemzi könyvében, amelyek mára már teljesen kiüresedtek, és pusztán jel mivoltukban izgalmasak – mögöttes tartalom nincs bennük. Oshima válasza Barthes-nak: Az érzékek birodalma kizárólag a szexuális rítusokra koncentrál és az anyagi (testi) külsőségekre – de a nyugati kultúrában elvárt érzelmi és lelki mélység, a szerelem nélkül. A „sense” szó ráadásul nemcsak az érzékszervekre vonatkozik, hanem az emberek között fellobbanó vágy-kapcsolatra is. A japán cím viszont – Ai no corrida, azaz A vágy küzdőtere – az erotikáról és halálról, Eroszról és Thanatoszról szól. A Corrida egy európai rítusra, a bikaviadalra utal: ahol rituális játék játszódik le a bika és a matador között, a vég mégis igazi halál. Csak a néző van biztonságban.

 

 

A szerelem íze

 

A film megtörtént eseményt dolgoz fel. 1936-ban egy bordélyházi szolgáló érzéki kapcsolatba keveredett egy magas(abb) társadalmi státusú úriemberrel – a bordélyház tulajával, majd a szenvedélyesen szexuális alapú viszony végén, a férfi beleegyezésével és inspirálására, levágta a nemiszervét. A levágott testrészből evett is, a maradékot pedig keresztülhurcolta fél Tokión, amíg egy rendőrnek fel nem tűnt a véres szájszéllel vigyorgó asszony és be nem kísérte őt. Sada vallott, a bíróságon is – hosszú börtönbüntetést szabtak ki rá, majd a börtönből szabadult, immár idős asszony a talkshow-k kedvelt vendége lett. Leggyakrabban a szerelem ízéről kérdezték. Oshima adaptációja a megismerkedéstől a nemiszerv levágásáig terjedő időszakot mutatja meg – illetve gondolja tovább. A történet érdekessége, hogy a japán közvélemény szimpatizált a szeretőjét kasztráló nővel: a női emancipáció, a kitörési vágy és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni harc hősi dominájaként ünnepelték. Oshima filmje a társadalmi szálat teljesen figyelmen kívül hagyja. Bár Az érzékek birodalmát sokan szélsőbaloldali alkotásnak tartják, a film témája és intenciója nehezen helyezhető el a politikai spektrumon, ha már eszmerendszer és attitűd, akkor anarchia a szeretők egyesült királyságában. A szereplők semmilyen hatalomnak és tekintélynek nem hódolnak – egyedül egymásnak és a perzselő eufóriának. A film témája a vegytiszta élvezet, a lelki folyamatokat az absztrakt gyönyörnek alárendelő extázis – se logika, se racionalitás, se elemző érzelmi háló, csak az orgazmus(ok) tudat átszakító kis-halálai.

A film érzékeny-érzéki témájához Oshima biztos formaérzékkel nyúlt: a film képei egyszerre brutálisan nyíltak és költőien finomak. A leíró snittek mindegyike átgondolt, festményszerű kompozíciónak tűnik (mindek beállítás sokat köszönhet a fényelosztásnak és a végiggondolt színhasználatnak), az akciósnittek pedig különleges, finom perspektíva-játékaikkal emelik meg az események brutalitását. A szexuális akciók egyáltalán nem lógnak ki a filmből, szervesen illeszkednek a képi és történeti struktúrába, és a mesélés és megmutatás logikájából következik, hogy amit látunk, azt látnunk is kell. A film tárgya a szenvedély és a megszállottság, a szexuális és birtoklási vágy végletekig vitt – de nem stilizált! – bemutatása. A férfi itt alárendelt szerepet játszik, mert bár státusa és társadalmi elhelyezkedése (és az akár nyugati, akár keleti fősodorbeli nemi tradíciók szerint is) ő dominálna, evidens, hogy itt nem: Az érzékek birodalmában a női vágy uralkodik, ami egy darabig kellemes és izgató, aztán agresszív és emésztő – de a férfi megadja magát. „A testem a tiéd. Azt csinálsz vele amit akarsz”, mondja a férfi. A nő meg azt csinál.

 

 

Erotika és halálspirál

 

Az Oshima teremtette érzéki birodalomban a szexuális aktusban a legfőbb cél a nő kielégülése (és kielégítése), és a film ezt az alapvetést viszi ad absurdum, a végső, ön(-társ-)felfaló aktusig. A szeretője húsát, nemi szervét elfogyasztó nő nem perverz sárkány, netán önmagából kivetkőzött démon, hanem a pőre vágy kontrollálatlan energiáját önmagában feloldó emberi lény. A cél az egyesülés, az eggyé olvadás, a minél totálisabb önfeladás és önkiteljesedés – a másikban. A szado-mazochisztikus aktusok ebből az irányból is értelmezhetőek – egyenrangú partnerek döntése a totális extázis elérése érdekében, a nemi szervek gerjesztette önemésztő vonzás továbbvitele, a test megkínzása a halálközeli élmény eléréséhez. Halál és erotika, a halál, mint orgazmus – „Ahhoz, hogy elérd a végső-totális kielégülést, el kell menned a végsőkig” – hangzik el a filmben. Agresszív játékok, fojtogatás, hurok és ütés, kés és haláltánc – a fájdalom kitapasztalása, amely mélyíti a gyönyört. „Az európaiak számára a halál abszolút. Az ember meghal és nincs újjászületés. Mi, japánok úgy véljük, hogy nincs olyan nagy szakadék élet és halál között, mindkettő ugyanazon a finoman ívelő spirálon helyezkedik el” – mondja Oshima.

A kísérletezés során a két ember végig egyenrangú – bár a dominancia a nőé, ez inkább a módszerből adódik, mintsem valamiféle nemi hierarchiából. Ez a kiegyensúlyozottság elsősorban a színészi játékból fakad, a szereplők gesztusaiból és jelenlétéből, amely során egy magasabb, szinte absztrakt energia idéződik meg. Ez az energia természetesen legegyértelműbb formájában a „pornográf” jelenetek során jelenik meg a vásznon, amikor nemcsak a szerveket látjuk, hanem a szereplőket, tetőtől talpig, akció közben. Filmképen ritka kuriózum a nő szexuális élvezetének hiteles ábrázolása, de az érzékek birodalmában nincs lehetetlen – egyrészt tudjuk, hogy filmet látunk, tehát elvileg a színészek játszanak, másrészt viszont elvész a különbség a konstruált, a teremtett és a megidézett között. Színész, szerep és akció – démoni örvényben egyesül az egyesülés közben, a vásznon. Itt érhetők tetten leginkább Oshima színészvezetési kvalitásai: olyan helyzeteket, szituációkat teremt és úgy instruál, hogy kihozza a színészből azt az állapotot, amikor nem a kamerának – és a nézőnek játszik, hanem a megidézett mélységekre összpontosít. A színészek előtt le a kalappal – átfolyatják magukon az orgazmus extázisának esztétikai szépségét, amely tiszta ragyogás celluloidra mentése szinte lehetetlen feladatnak tűnik. A nemi fogalomkészlet persze távolról sem ennyire éteri: itt a szereplőknek nem nemiszerve, netán aranykelyhe és gyémántjogara van. Az érzelemtől átitatott, extatikus szerelmeskedések helyett a puszta vágytól átitatott, extatikus szeretkezéseket látunk, amelyből teljesen hiányzik a harmónia. Nincs szerelem, de van valami más.

Az érzelmek nélküli, letisztult érzékiség a misztikus tapasztalat egyik – nyugaton érthető módon – ritkán reklámozott lehetősége. Az európai kultúrkör (Oshima filmje kapcsán is) sokszor idézett erotikus gondolkodói, mint Marquis De Sade és Georges Bataille filozófiai-erotikus lázadáson alapuló gondolatai igen eredetiek, technikái viszont megmosolyogtatóak: e fantáziálások jó része fizikailag kivitelezhetetlen. Az érzékek birodalmában a szereplők végig a testi lehetőségek határain innen maradnak, állandó erekció egyrészről, nimfomániás kielégíthetetlenség másrészt, de ez csak a keleti szexuális technikák ismerete nélkül tűnik szürrealisztikusnak. „A nemiség túl van jón és rosszon, túl a szerelmen, túl az ép elmén, a próbatétel eszköze, mely lehetővé teszi a tudat határainak áttörését”, idézi Bikácsy Gergely Susan Sontagot Az érzékek birodalma kapcsán (Filmvilág 1986/3.). A szerelem nélküli szex, mint tudattágítási módszer – ahol a nemi szervek nem egy „magasabbrendű” érzés alárendeltjei, hanem magábanvaló, a transzcendencia felé vivő szimulakrumok. Ez már tényleg sok a jóból a tradicionális ízlésnek.

 

 

Az extázis politikája

 

Csak azt lehet provokálni, aki hagyja magát provokálni (mert a szekrényében porosodnak az eldugott csontvázak) – Nagisa Oshima filmje sikeresen felháborított majdnem mindenkit, napnyugattól napkeletig. Japánban obszcenitás vádjával állították bíróság elé a rendezőt, aki önmagát védte a perben,és folyamatosan provokálta a cenzorokat. Tehette: mielőtt átállt volna a filmre, a kyotói egyetemen tanult jogot. A bíróságból és a vádból – jó anarchista módjára – majmot csinált, amikor azzal utasította el az obszcenitás vádját, hogy obszcén az, ami nem látszik – amint megmutatásra kerül, már nem lehet obszcén. Hasonló módon védekezett a pornográfia vádja ellen: Az érzékek birodalma nem pornográf, mert nem izgatja fel a nézőt – nem ez a célja.) A film nemcsak azzal háborítja fel azt, akit fel lehet, hogy nemiszerveket és extrém szerelmi rítusokat mutat premier plánban, hanem azzal is, hogy mindezeket a rítusokat úgy mutatja be, mint amelyek az emberi létezés csodái közé tartoznak. A pornónak kétes célja van – felizgatni a társadalmi elfojtások pókhálójába zavarodott nyugati nézőt, ösztönszinten tartani és akként kezelni a szexuális vágyat. Az injekciótól duzzadó farkakban és szerencsétlen, extázist imitáló nők pornó-szenvedésében több a perverzitás, mint az érzékek ragacsos birodalmában – a nyugati pornó az elfojtás terméke, izgatószer, a távol-keleti, pornográfnak tartott ábrázolások viszont egyértelmű hozsannák a testiség felé. Ebből a nézőpontból érthető igazán az Ai no corrida – a helyén kezeli azt, ami nincs a helyén. Emellett mindazt a fájdalmat és ijesztő energiát is szabadjára engedi, ami, ha a dualizmus felől nézzük, akkor a negatív oldalt jelenti. De itt nincs negatív és pozitív pólus, csak az örvény – ami bizonyos nézőpontból persze határozottan démonikusnak tűnik. Oshima hősei elmennek a végpontig, sőt, még azon is túl – a szex és a halál összefonódik, a minden határon túli, ebből a világból nehezen értelmezhető örvényben. Az egyetlen hatalom, aminek hódolnak, az a szexus, az erotika, a vágy és a beteljesülés. Aminek a végletekig vitt formája a halál (az orgazmusok kis halálai után). És Oshima hősei azt mondják, hogy legyen, jöjjön, ha már elkezdtük, fejezzük is be. Radikális közelítési mód, de nem a sade-i, és bataille-i nyomvonalon (akik ünneplik a moráltól megfosztott érzékiséget, de harcolnak a morállal és az előítéletekkel), mert Oshima nem harcol, nincs mivel, csak ünnepli a démonikus extázist, és ha már, akkor a végső, gigantikus halál-orgazmust is. Nem életvezetési tanácsod ad – ha a szereplők példáját követnénk, az emberiség néhány orgazmus után kipusztulna -, hanem egy extrém határhelyzetet mutat be. A totalitás tapasztalatának sajátos, érzékiségen keresztüli módszerét. Az Ai no corrida határsértő és tabudöntő mű a szex hatalmáról, és arról, hogy amiről nehéz beszélni, arról nem hallgatni kell. Hanem megmutatni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8342