KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
           
            
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/május
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Premier Plan
• Kézdi-Kovács Zsolt: Két barátját vesztette el...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A józanság reménye Nyugat-Berlin

• Szilágyi Ákos: A félreértés fokozatai Vérszerződés
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 1.
• Lajta Gábor: Célpont: az ember 1982 animációs filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Közönyös felnőttek, tévelygő fiatalok Sanremo

• Trosin Alekszandr: A montázzsal megsemmisített montázs Pelesjan mozija
• Györffy Miklós: Elektromantikus melodráma Az oberwaldi titok
• Bereményi Géza: A legutolsó snitt Villanás a víz felett
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Képek egy halott világból Stanley Kubrick
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Ciment Michel: Anti-Rousseau Beszélgetések Stanley Kubrickkal

• Hegedűs Zoltán: Renoir-filmek – papíron
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Szerelmi gondok
• Zsilka László: Keresztapa II.
• Zsilka László: A nagy kitüntetés
• Deli Bálint Attila: Bolond pénz
• Ardai Zoltán: Viadal
• Deli Bálint Attila: Dutyi dili
• Harmat György: Az a perc, az a pillanat
• Barna Imre: Kaszálás a Kánya-réten
• Kovács András Bálint: A hatodik halálraítélt
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Ez a pici mind megette A márciusi műsorokról
• Csepeli György: Az ellentmondás és a konfliktus A televízió valóságlátásáról
• Lukácsy Sándor: Képeskönyv és tört varázs Mint oldott kéve
KÖNYV
• Bíró Gyula: Esztétika és jel-elmélet Lengyel tanulmánykötet a filmszemiotikáról
• Csala Károly: Házi színháztól a tévéjátékig A szovjet „televíziós előadás”

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Fiatal filmesek: a második hullám

Diploma után

Libor Anita

A magyar film folyamatosan fiatalodik, máris új raj áll a startvonalon, első filmjére készül Jánossy Natália, Krasznahorkai Balázs, Mátyássy Áron és Szabó Réka.

 

A fiatal magyar film áttörése Simó Sándor nevéhez köthető, ő volt annak az osztálynak a vezetője, ahonnan Török Ferenc (Moszkva tér, Szezon, Overnight), Pálfi György (Hukkle, Taxidermia), Groó Diana (Csoda Krakkóban), Erdélyi Dániel (Előre!), Fischer Gábor (Montecarlo!), Fazekas Csaba (Boldog születésnapot!) és félig-meddig Hajdu Szabolcs is (Macerás ügyek, Tamara, Fehér tenyér, Off Hollywood) kikerült. Hét (nyolc) rendező veszítette el mesterét, amikor Simó Sándor meghalt. Simó közben egy új csapatot is felvételiztetett a főiskolán, akiket végül Grunwalsky Ferenc vezetett végig a Főiskolán. Kocsis Ágnest (Friss levegő), Faur Annát (Lányok) és Gigor Attilát (A nyomozó) már nem kell bemutatni, de négy további név is szerepel az osztálynévsorban: Jánossy Natália, Krasznahorkai Balázs, Mátyássy Áron és Szabó Réka, akik idén vagy jövőre készítik első nagyjátékfilmjüket.

Simó Sándor egy egészen egyszerű ötlettel forradalmasította a kilencvenes években légüres térbe ért magyar filmet: kiharcolta diákjainak, hogy nagyjátékfilmmel diplomázhassanak, így mindenki számára megadatott a bemutatkozás lehetősége. A Grunwalsky Ferenc vezette osztály (Kocsis Ágnes és Faur Anna kivételével) azonban kisfilmekkel diplomázott. A Színház- és Filmművészeti Egyetem ugyanis a rendelkezésére álló állami támogatásból nem volt képes fedezni a diplomafilmek gyártási költségeit, így az Egyetem által biztosított karcsúbb kereteket külső források segítségével kellett egy rövidfilm elkészítésére elegendő összegre feltornászni.

A kialakult patthelyzetről tudósított a Kultúrház is, a műsor után javult valamit a helyzet: Bodzsár István, az Uniofilm vezetője is megkereste az osztályt, és Pusztai Ferenccel, a KMH Film vezetőjével is felvették a kapcsolatot. Az első Simó-osztály mintájára ez a második Simó-osztály is egyesületbe tömörült. A Madzag Egylet Simó Sándor híres óravégi mondásáról kapta a nevét (Itt van a madzag vége!), így hát ők is ez alapján nevezték el magukat Végegyletnek. „De mi ezt az egyletesdit nem vettük annyira komolyan. Nemrég kaptam is egy hivatalos levelet: Mátyássy Áronnak volt címezve az én lakásomra.” – nevet Jánossy Natália. „Ettől függetlenül összetartó osztály voltunk: amikor meghalt Simó Sándor, elég nagy bizonytalanságba kerültünk, és sokáig tartott, mire az új tanárainkat megszoktuk. De még most is sokszor összejövünk, megnézzük egymás demóit, meghallgatjuk a másik véleményét, erre is Simó szoktatott rá minket a heti négy rendezés-óra keretében.”

A Grunwalsky Ferenc vezette osztály az őket ért csapások ellenére mégsem lett bedőlt évfolyam, pedig megvolt rá a lehetőség. „Másodévben nagyon jól összekovácsolódott a csapat, de aztán eléggé szétestünk. Csak negyedév környékére lett megint jobb a hangulat. Közben osztályfőnökünk, Grunwalsky Ferenc az MMK elnöke lett, rengeteget dolgozott a Filmtörvényen.” – emlékszik vissza Krasznahorkai Balázs. „Neki sem lehetett könnyű: hiszen nem ő választott ki minket a közös munkára, hanem adódtunk egymás számára. Együtt kerestük a közös hangot. Véleményem szerint az Egyetem oktatási struktúráját újra kellene gondolni, mert nincsenek kidolgozott szabályok arra nézve, hogy a frissen végzettek hogyan tudnának dolgozni vagy a pályán elhelyezkedni. Így viszont tényleg kimaradó évfolyamok és egyéni tragédiák keletkezhetnek.” – folytatja Szabó Réka.

Diplomafilm híján mindenki a saját ügyeivel kezdett foglalkozni: Mátyássy Áron Gigor Attilával nyolc hónapon át készítette elő Szász Jánosnak a Tavasz ébredését. „Sajnos végül nem sikerült megvalósítani, de Szász nagyon elégedett volt velünk, és későbbi munkáihoz is hívott minket. Mindketten nagyon sokat tanultunk tőle, holott a hivatalos struktúrán kívül dolgoztunk vele. Éppen ezért gondolom, hogy legalább egy nagyjátékfilmet mindenkinek kötelezően végig kellene csinálni asszisztensként, mert nagyon fontos tapasztalat.”

Az új filmes generáció nem témák, hangok vagy látásmódok mentén határozza meg magát. „Mindenki a maga útját járja. Nincs egységes tematika, különböző dolgok érdekelnek minket. Magától értetődő, hogy más típusú problémák foglalkoztatnak minket, mint a múlt rendszerben dolgozó idősebb alkotókat. Egyelőre mindannyian mai történetekkel próbálkoztunk, erről a reménybeli filmek előre kalkulálható költségvetése is tehet. Nem moralizálunk, inkább valamiféle analitikus megközelítés jellemzi az osztály tagjait. A 60-as, 70-es évekhez képest az a legnagyobb változás, hogy a mozifilmeknek gyakorlatilag nincs már közönsége. Ma Magyarországon körülbelül 6-8 ezer ember várja el a filmtől azt, amire minket kiképeztek az Egyetemen. A nagy többség nem azokat a filmeket akarja nézni, amelyeket a nagy generáció örökségül hagyott intellektuális presztízsfilmjeivel. A mi feladatunk az, hogy valahogyan utat találjunk a filmjeinkkel a többséghez is. Ehhez a kitartó melón kívül sok szerencse és külső jóindulat is kell.”

Kocsis Ágnes és Gigor Attila Pusztai Ferenc és a KMH Film segítségével készítették el bemutatkozó nagyjátékfilmjüket: a Magyar Filmunió adatai szerint bemutatásának évében a Friss levegő szerepelt a legtöbb külföldi fesztiválon, A nyomozó öt díjat nyert a 39. Magyar Filmszemlén és elismerő oklevélben részesült a Karlovy Vary Filmfesztiválon. Faur Anna a Sándor Pál vezette Hunniában találta meg a helyét, itt készült első nagyjátékfilmje, a Lányok. A producereket ki-ki kedvére választotta: Mátyássy Áron az Uniofilmben készíti az Utolsó időket, Krasznahorkai Balázs és Szabó Réka a KMH Filmet választotta, Jánossy Natália pedig mindkét stúdióban jelen van egy-egy filmtervvel.

 

 

Jánossy Natália: Eurocity 907, Kötéltánc

 

Jánossy Natália jelenleg két nagyjátékfilmterven dolgozik párhuzamosan, de még nem döntötte el, melyik lesz a bemutatkozó nagyjátékfilmje. A diplomafilmként készült Csendélet hallal és más tragikus momentumokkal már felvillantotta az atmoszférateremtési képességet, egy különös, képzeletbeli világhoz való vonzódást, ám a készülő film éppen ennek szöges ellentéte lesz. „Az Eurocity 907 alapötlete még a szürrealitás jegyében született, de most már ott tartok, hogy szeretnék elszakadni az abszurdtól. Beleástam magam a forgatókönyvírás elméletébe, és inkább egy reális, hétköznapi történetet szeretnék elmesélni az elejétől a végéig.” – vázolja Jánossy a hátteret.

A rejtélyes Eurocity 907 egy modern, tiszta, Európán áthaladó vonat. „Iván ezen a vonaton menekül, utazás közben megismerkedik néhány emberrel, és visszaemlékezik múltja részleteire, szökésének okára – némileg szürreális epizódokban… Valóságos egyáltalán mindaz, ami történik vele, vagy amit mond? Tényleg Koppenhágába megy? Tényleg ott van azon a vonaton? Vagy csak köddé vált, ahogyan a legjobb barátja mondja az utolsó jelenetben?” – olvasható a készülő film szinopszisában.

„Az Eurocityben egy férfi felszáll a vonatra, és elmegy innen. Rá kell rájönnie, hogy hova megy és miért. Ebből a szempontból hasonlít leginkább az új, Kötéltánc címet viselő tervemre, ebben a főszereplő lány ugyan nem utazik sehová, mégis a nulláról kell kezdenie mindent. Mindkét filmem alaptémája a harc a világ ellen, szereplőim azért küzdenek, hogy önállóan meg tudjanak állni a saját lábukon.”

„Többek között azért is áll az Eurocity, mert a forgatáshoz kellene szerezni egy vonatot, és ez külföldi koproducer nélkül sajnos nem fog menni. De a Kötéltánc sem készülhet el külső segítség nélkül, fontos szerepet kap benne egy külföldi film magyarországi forgatása.” A tárgyalás a külföldi gyártókkal azonban már a producerek, az Eurocity esetében Bodzsár István, a Kötéltáncnál pedig Pusztai Ferenc feladata. Jánossynak nem jelent problémát, ha a külföldi tőke esetleg alkotói kérdéseket is érint majd, hiszen filmjeiben eddig is megszokott volt, hogy több náció, több nyelv jelenik meg. „A másodéves vizsgafilmem, Az első száz oldal vetítése után azt vetették szememre a tanáraim, hogy a magyar lánynak és az angol fiúnak nincsenek kommunikációs problémái. Miközben én egy soknemzetiségű, többnyelvű közegben élek, barátaim külföldiek, nekem ez a természetes. Szerintem ezen túl kellene lépni, és ezt szeretném megmutatni a filmjeimben is. A forgatókönyvet is angolul írom, mert egy norvég rendezőfiúval konzultálok rendszeresen, és nagyon hasznos visszajelzéseket ad.”

De egyik film sincsen még forgatásra kész állapotban: „Az Eurocityt pihentetem, aztán darabjaira szétverem, hogy újraírhassam. Nem akarok addig belevágni a forgatásba, ameddig nincs egy legalább 90%-os készültségű forgatókönyvem. És azt is el kell döntenem, hogy mit akarok mondani a világnak magamról az első alkalommal. Még az is lehet, hogy beelőz a Kötéltánc.”

 

 

Szabó Réka: Team building

 

Szabó Réka nevét Szelei Rékaként és Almási Rékaként is megtalálhatjuk a filmes adatbázisokban és filmévkönyekben. A nyomozó rendezője is Galambosról váltott Gigorra, amikor másodéves korában egy egész csapatnyi színészt tereltek be hozzá stúdiózni. Galambos Attilával, a Madách Színház társulatának fordítójával, színészével keverték össze, ahogyan Szabó Rékának is folyamatosan gratulálnak táncos-karrierjéhez. „Ő volt előbb a szakmában, nekem illene felvennem egy másik nevet, de soha nem éreztem azt, hogy én G. Szabó Réka, Szelei Réka vagy Almási Réka lennék. Ezt Attilához hasonlóan nekem is hamarosan el kell döntenem.”

Szabó Réka első nagyjátékfilmjét, a Team Buildinget egy egészen torz esemény ihlette: „Részt vettem egy karácsonyi tréningen, ahol a cég megajándékozta a dolgozókat egy új kávégéppel, és a régi automatát kellett szétverni. Olyan erővel, olyan átéléssel verték azt a gépet még a kontyos nénik is, hogy nekem az egészről a Tűz van babám! ugrott be. Már a diplomafilm írásakor is felmerült bennem ez az ötlet, de éreztem, hogy túl nagy falat lenne. Most eljött az ideje.”

A diplomafilm, a Más-világ a történelem és a politikai rendszerek váltógazdálkodását az alvilági révész, Kháron alakjában mutatta be. „Nem tudom hogy jó szó-e a politikusság, de azt gondolom, hogy a filmrendezőnek feladata van. Hogy ezt hogyan teszi, milyen eszközökkel, az már teljesen egyéni.” – magyarázza Szabó Réka. A Team Building is társadalmi problémákkal foglalkozó film lesz, de az egyéni drámákra kihegyezve: „Ebben az országban élünk, csak körbe kellene nézni, mi minden történik velünk, miközben elég ritkán látok olyan hazai filmeket, amelyek a mai Magyarországgal foglalkoznának.” A csapatépítő-tréningek, a brainstormingok, a meetingek, az öltönyök és a kiskosztümök világa, az irodai élet különös szabályai azonban nagyon erősen jelen vannak a köztudatban, hiszen tréningek a világon mindenütt jelen vannak, de nálunk talán élesebben jelentkeznek a kulturális különbségekől adódó problémák.

„Mindenkinek van egy döbbenetes sztorija: olyat is hallottam, hogy ha valaki elront valamit, egy nagy körbe kell beállni, ahol azt kiabálja az illető: „Én hibáztam! Én hibáztam!”, és akkor a többieknek is önkritikát gyakorolva kell kikiáltani a saját hibájukat. Tehát nem az vezette a kezemet, hogy „Én most hú de rosszul érzem magamat a nagyvállalatok térnyerése és a kisemberek kizsigerelése miatt”. Nem, itt többről van szó. Úgy gondolom, hogy a csapatépítésen keresztül nagyobb, átfogó képet tudok nyújtani a mai magyar viszonyokról, miközben a filmem szórakoztató marad, arról nem is beszélve, hogy a rendezőnek is rengeteg lehetőséget kínál ez a téma, hiszen nagyon sok váratlan, kínos szituáció adódik egy ilyen rendezvényen, amelyekre nem tudnak reagálni az emberek.” Mennyire képes egy volt kommunista ország embere elsajátítani a „szép új világ” diktálta értékrendet? Mennyire képes egy külföldről importált tréner megérteni az olykor túlságosan is kelet-európai viszonyokat? Felépül ugyan a team, de csorbul-e ettől a személyiség?

Szabó Réka is forgatott pilotot a filmtervhez: elsősorban a különböző technikák, nyersanyagok és nézőpontok váltakozását szerette volna benne kipróbálni. A dolgozók ugyanis egyrészt beszélő fejes bemutatkozó filmet készítenek magukról, valamint a tréninget is filmre veszik, így a színes és a fekete-fehér, a videó és a film, valamint a beállítások is folyamatosan változnak. A projekt egyelőre a pénzgyűjtésnél tart, a filmet szintén Pusztai Ferenc, a KMH vezetője gyártja, az ő ötlete volt például, hogy a vezető tréner legyen külföldi (a pilot esetében konkrétan egy ötvenes ír úriember), hogy könnyebben lehessen eljutni a nem-hazai forrásokhoz. (A gyártók jelenleg ír és német partnerekkel tárgyalnak – L. A.) „Nagyon jól jelzi ez a javaslat a producer munkamódszerét is, hiszen ez igazából kreatív alkotói ötlet, amely természetesen gyártási kérdéseket is érint.”

 

 

Krasznahorkai Balázs: Egykéthá

 

A KMH szép lassan fontos filmes műhellyé növi ki magát, Krasznahorkai Balázs is ehhez a stúdióhoz tartozik. Első dokumentumfilmes munkája, a Feketeszél még elsős vizsgafeladatként készült, ám akkor még nem gondolta volna, hogy ennyire elkötelezettje lesz a műfajnak. „A Feketeszél forgatása során jöttem rá, mennyire közel áll hozzám a dokumentumfilm. A második, immár nem főiskolás keretből készített dokumentumfilmemet Ambrus Vilmos etnográfussal közösen készítettük, akit Mátyássy Áronon keresztül ismertem meg. Ez a film volt a Maradék, melyet egy azonos nevű, Újvidéktől nem messze lévő szerb faluban forgattunk, az ott szórványban élő magyarokról. Majd két éve dolgozunk együtt azóta is. Ha nem is közvetlenül, de mindenképpen a Maradékból következett egy újabb, folyamatkövető dokumentumfilm, amelyhez újra és újra hozzáforgatunk, valamint egy harmadik film, az Omori asszonyok című lírai portréfüzér, amelynek vágását most fejeztem be, és remélem, ott lesz már a Filmszemlén is.”

A bemutatkozó nagyjátékfilm azonban egészen biztosan nem lesz még ott a következő Filmszemlén, hiszen Krasznahorkaiban egy havas kisvárosban játszódó történetként született meg az Egykéthá, így mindenképpen télen akar forgatni. Ebben a kisvárosban találkozik újra négy egykori barát, az egyikük harmincharmadik születésnapján. „Ketten már Pestről térnek haza, ketten az érettségi óta odahaza maradtak. Egy nap alatt játszódik a történet: érzed, hogy ezekkel az emberekkel valami történni fog, aztán a legvége előtt beléjük is csap a villám. Végül aztán az egész visszasimul a hétköznapokba: de semmi sem ugyanaz már, mint ami volt, fény derült egy titokra, ami miatt a barátok már soha nem tudnak majd ugyanúgy egymás szemébe nézni.”

Hagyományos vonalvezetésű, realista történetre számíthatunk, miközben Krasznahorkai egy dialógokat nélkülöző, különös hangulatú alkotással, a Hegyek közt-tel diplomázott. „A diplomafilmem egy másik nagyjátékfilmtervem előtanulmánya volt, amit most egy második filmnek tartalékolok, költségvetési okokból is. Alapvetően azt látom a fejemben lévő filmek kapcsán, hogy két, egymástól nagyon különböző vonal mentén sorakoznak fel.” – magyarázza Krasznahorkai. „A főiskola alatt hamar rájöttem, hogy nem tudok elég jó dialógokat írni, többek között ezért is kértem fel Rácz Attila barátomat, aki dramaturg szakon végzett, és ugyanolyan pontosan ismeri ezt a kisvárosi közeget, mint én, hogy írjuk együtt a forgatókönyvet.”

A forgatás már ezen a télen el is indulhatna: a helyszínek (kisváros, gimnázium, utcák, lakások) megvannak, a film elég nagy részének helyszínéül szolgáló kertes ház akár még külföldön is lehet, hiszen még egy alacsony költségvetésű elsőfilmet is nehéz külföldi tőke nélkül leforgatni. A főszereplők nagy része megvan. „Először arra gondoltam, hogy amatőrök is lesznek köztük, hiszen az nagyon fontos volt számomra, hogy a négy srác az életben is baráti viszonyban legyen egymással, de aztán szerencsére találtam olyan színészeket, akikre ez igaz. A forgatás előtt mindenképp lesz egy hosszú próbafolyamat, mert nagyon hangsúlyosan építek a színészek személyiségére, valódi jelenlétükre. A női főszereplő még nincs meg, az ő megtalálása lesz talán a legnehezebb feladat, ugyanis meglehetősen összetett karakter. Még nincs harmincéves, de van egy óvodás gyereke, és mind a négy fiú körülötte legyeskedik, okkal.”

 

 

Mátyássy Áron: Utolsó idők

 

Mátyássy Áron filmje már dobozban is van: júliusban indult az Utolsó idők forgatása. „A főiskolán elsősorban tehetséggondozás folyik, folyamatosan olyan feladatokat csinálsz, amelyekre eleve fogékony vagy. Ezért az ember hajlamos magáról beszélni a filmjeiben is. A Nővérek, a Mínusz és az Utolsó idők már olyan történetek, amelyek nem rólam szólnak: rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekes az, amit magamról mondhatok.” – vázolja a helyzetét a rendező.

Első nagyjátékfilmje 1997-ben játszódik Kelet-Magyarországon. „Itt él Iván, az autószerelő, fogyatékos nővérével, Eszterrel. Iván azzal keres egy kis mellékest, hogy gázolajat hoz át a határon. Egy napon Esztert ismeretlenek megerőszakolják a közeli erdőben. A rendőrségi nyomozás nem sok eredménnyel jár, a lány pedig némaságba zárkózik. Amikor Iván egy véletlen folytán rájön, kik erőszakolták meg a nővérét, már esze ágában sincs, hogy a hivatalos szervekhez menjen. Ő maga tesz igazságot.” – olvasható a bosszútörténet rövid összefoglalója a gyártó Uniofilm honlapján. „Engem mindig is a hétköznapok érdekeltek, folyton leragadok ott, hogy egy lábat feltörő szandál mögött hogyan sejlik fel egy egész sors. A figuráim mindig nagyon magányosak: a hétköznapi rezdülések, a kis tragédiák és azok mögött lappangó sorsok – ezekről szeretnék beszélni.”

Mátyássy diplomafilmje, a Mínusz a Hunniában készült, akárcsak Faur Anna Lányok című dolgozata. Sándor Pál producer mindkettejüknek folyamatosan mondogatta: „Gyerekek, ti mennyire utáltok élni!” Mátyássy szerint humoros filmet csinálni ma Magyarországon elképesztően nehéz feladat: „A derűhöz el kell jutni egy másik szintre, ahol én még nem tartok. Talán van egy különös elvárás külföldről is, a fesztiválok és a kritika részéről, hogy ilyen szomorkás filmeket csináljon a magyar. De eleve így válogatnak be minket be a Főiskolára: akik vígjátékokat készítenének, azokat a főiskolás rendszer kitolja magából.”

Mátyássy vizsgafilmjei (Rohatt dolog, Nővérek, Mínusz) stílusukban, mondanivalójukban, végiggondoltságukban, következetességükben is hasonlítanak, a nagyfilm azonban új kihívásokat támaszt. „Szeretnék bátor lenni abban, hogy lehet egy film akár érzelmes, viharos, szenvedélyes is. Akkora volt bennem a félelem, hogy a filmjeim nyálasak lesznek, hogy végül minden színészem annyira lefojtottan játszott, hogy sok minden bennük is maradt, nem tudott kibontakozni. Rájöttem, hogy nem ezen múlik, hanem hogy önmagán belül hiteles-e, elfogadja-e a néző a film világát. Ez az első öt percben kiderül. Az Utolsó idők kapcsán már igyekeztem így dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy vígjátéki elemek lesznek a filmben, csak épp szeretném, ha kiderülne, hogy ezek az emberek a hétköznapi életben azért néha vidámak is. Így szerintem a nézőnek is könnyebb lesz.”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 42-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9509