KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/november
• Szilágyi Ákos: Az emberiség beavatási halála Áldozat
• Báron György: Temetetlen zsarnok Vezeklés
• Reményi József Tamás: Holt idő Hosszú búcsúzások
• N. N.: B. Nagy László-emlékek
• Ágh Attila: A demokrácia iskolája Két választás Magyarországon
• Bikácsy Gergely: Hamueső Az utolsó kézirat
• Fáber András: Deviánsok a turul határán Hol volt, hol nem volt
• Koltai Tamás: Almáskert Érzékeny búcsú a fejedelemtől
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Szitakötőn Felső-Szavojában Annecy
• Létay Vera: Súlytalansági állapot München

• Antal István: Maya királynő Potré Maya Derenről
LÁTTUK MÉG
• Gazdag Gyula: Az én kis falum
• Nagy Zsolt: A halott Ember levelei
• Schubert Gusztáv: A Pókasszony csókja
• Vida János Kvintus: Keselyűket nem temetnek naponta
• Szemadám György: A Beverly Hills-i zsaru
• Schreiber László: A Kék Lovag kalandjai
• Gáti Péter: Ász
• Nagy Zsolt: A szél harcosai
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Alternatív videózás – itthon

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Beszélgetés Szöllősi Gézával

Szerepjáték tárgyakkal

Szabó Dénes

A mai képzőművészet és a magyar film között ritka a kölcsönhatás, Szöllősi példája megerősíti a határátlépés szükségét.

 

Már három magyar filmben (Taxidermia, Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, A nagy füzet) dolgoztál mint dizájner. A filmes megbízásaid során előnyt vagy hátrányt jelent, hogy képzőművésznek tanultál?

Valójában mindkettőt. De nekem egy filmes munka inkább „kirándulás” a művészet területéről a mozi világába, és nem létszükséglet, mint más tervezőknek. Nekik minden napjuk erről szól. Az egyik forgatáson még egy tizenhatodik században játszódó olasz történelmi filmben dolgoznak, majd máskor egy kortárs történethez keresnek díszletet. Én örülök, ha adódik egy filmes lehetőség, de ha épp nincs, nem kezdek el kapálózni érte.

Mióta dolgozol együtt Szász János rendezővel és hogyan kerültél kapcsolatba vele?

Amikor János az Ópiumot készítette elő, gondolta, hogy szüksége lesz Lázár Tibor díszlettervező mellé egy olyan szakemberre is, aki máshonnan jön, és más szemmel dolgozik. Aki még a látványon alakíthat, és különös tárgyak, szerkezetek létrehozásával hozzáadhat valami pluszt a film hangulatához. Az Ópium óta Jánossal rendszeresen együtt dolgozunk, a legújabb közös munkánk, A nagy füzet már a hetedik Szász-alkotás, amelyben részt vehettem, mivel a színházi darabjaiban is segítem őt. János mindig hív és számít rám, ha az adott munkájához passzol a vizuális világom.

Dizájnerként mi volt a feladatod A nagy füzetben? Te írtad tele a lapokat?

A füzetbe nem én írtam, az Szász-Benczúr Zsuzsa kalligráfus feladata volt. Ő imitálta a filmben szereplő ikerpár írásmódját és ugyancsak ő írta tele az Ópiumban az elmebeteg főszereplőnő naplóit is. A nagy füzetben nekem a fontosabb jelenetekhez kellett a kollázsokat elkészítenem a már megírt szöveges oldalakra. Szász János ragaszkodott hozzá, hogy Agota Kristof teljes kisregényét elkészítsük. Korabeli újságokból, fotókból vágtam ki részleteket, melyekre aztán ráfestettem, belerajzoltam, de növényekkel és bogarakkal is kidekoráltam őket. Olyan hozzáállással dolgoztam, mint egy gyerek, persze a fő szempont a művészi megformálás volt.

Amikor filmekhez készítesz dizájnt, tárgyakat, akkor mi a munkamódszered?

Egy filmszereplő tárgyi környezetének megtervezésekor, belehelyezkedem a szerepbe. Ilyenkor én is olyan vagyok mint egy színész, annyi különbséggel, hogy én nem a testemmel vagy a hangommal dolgozom, hanem az elkészített tárgyakkal adok hozzá a szereplő karakteréhez. Az Ópiumban például az intézet igazgatója, Moravcsik szerepébe bújtam bele, és elképzeltem, hogy milyen mérőeszközei, orvosi szerkezetei lehettek. Így született meg például a „vizes terápia szett”, mellyel Gizellát a főorvos egy vízzel teli akváriumba meríti, méghozzá megalázó helyzetben. A tervezéskor a korabeli Houdini akváriumát és a mai japán szadomazo kötözési kultúrát ötvöztem.

Előfordult már, hogy valamelyik filmes munkád hatott a képzőművészetedre?

Persze, mivel bizonyos szempontból lusta vagyok. Ha filmes munkával bíznak meg, akkor azzal az elánnal alkotom meg a tárgyakat, mintha magamnak csinálnám őket. A nagy füzet például arra ösztönzött, hogy ne csak digitális montázsokat készítsek, hanem térjek vissza a hagyományos, manuális technikához. De előfordul az is, hogy egy filmes tárgyat kortárs installációként kiállítok. Így került az Ópium egyik egészalakos orvosi lelet-együttese egy galériába. A Taxidermiát követően pedig több groteszk állatpreparátumot is készítettem.

Utóbbiak között volt már gömb alakú tehénfej vagy egy disznó, melynek hasából kolbászok ágaztak ki. De állathúsból készítettél már emberi portrékat, szexuális témájú műveket is. Számos kritika ér?

Ha egy képzőművész a horror és a pornográfia területén lavírozik, azt azonnal a személyére vetítik. Ha ugyanezt teszi egy filmrendező, akkor senki sem gondolja róla, hogy zavart lelkivilága lehet. Nem is értem, hogy a hús-szobraim miért botránkoztatják meg a befogadót, pedig a tömegmédia még szörnyűbb képeket használ fel a híradásokhoz.

 

http://issuu.com/szollosi/docs


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 49-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11785