KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/október
• Csantavéri Júlia: „Álom valamiről” Pasolini filmköltészete
• Kovács András Bálint: Vonyakszanak Beszélgetés Jeles Andrással
• Lengyel László: Ország-világ legyen hazánk Sír az út előttem
• Bikácsy Gergely: Holott Kárhozat
• Báron György: A harmadik Hanussen
• Schubert Gusztáv: Dzsungelmozi Civilizációk között
• Ágh Attila: Jövőképek és képtelen jövők A modern világ torzképe a 80-as évek filmjeiben
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A falurosszák Karlovy Vary

• Koltai Ágnes: A szerelem mártírja A papa szolgálati útra ment
• Barna Imre: Régi Új Undokak Rocky Horror Picture Show
• Hirsch Tibor: Pasztellszínek fesztiválja A Kecskeméti Animációs Filmszemléről
• Eszéki Erzsébet: Fából vaskarika? Kovásznai György furcsa világa
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 2.
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A kis szemtanú
• Hegyi Gyula: Jó reggelt, Babilónia!
• Nagy Zsolt: Camorra
• Sajóhelyi Gábor: Sztrájktól megbénítva
• Torma Tamás: Tuti dolog
• Torma Tamás: Légy bátor és erős!
• Gelencsér Gábor: Kamaszok a háborúban
• Gáti Péter: A rekord
• Zsenits Györgyi: A buharai festő
KRÓNIKA
• N. N.: Filmévkönyv
• Ábrán : Aleksander Jackiewicz

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dokumentumok

Ruttmann Berlinje

Fáber András

A nyugatnémet filmhéten mutatták be Wim Wenders filmjét, Az ég Berlin felettet. Ehhez kapcsolódik az alábbi dokumentum összeállítás, amely Walter Ruttmann híres, 1927-ben forgatott filmjéről, a Berlin, egy nagyváros szimfóniájáról szól.

Ruttmann eredetileg festőnek készült, majd a húszas években rövidfilmeket kezdett forgatni. Legismertebb filmje, amely máig is az avantgarde egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája. Ezt követően Walter Ruttmann – egy rövid franciaországi és Szovjetunióbeli utazás után – a nemzetiszocializmust propagáló filmeket forgatott, s együtt dolgozott Leni Riefenstahllal is, bár erről az UFA kétes hírű sztárja és a filmtörténetek is ellentmondóan nyilatkoznak. Ruttmann tevékenysége, a filmnyelvet megújító kísérletei Viking Eggeling, Oskar Fischinger és Man Ray ma már klasszikus munkáival állíthatók egy sorba.

 

1. Az egész filmben következetesen érvényesül a zene és a ritmus elsődlegessége, miután a film maga nem más, mint az idő ritmikus megszervezése optikai eszközökkel.

2. Következetesen kerüljük a lefilmezett színház filmstílusát.

3. Kerüljük a megrendezett, beállított jeleneteket. Az emberek mozgását, de egyáltalán magukat az embereket is „elkapott” képekkel vesszük filmre. A szereplők játékának mesterkéletlensége csak úgy érhető el, ha nem is sejtik, hogy kamera előtt állnak.

4. A történések önmagukért beszélnek, ami szükségtelenné teszi a feliratkozást.

(Walter Ruttmann a Berlin, egy nagyváros szimfóniája alapelveiről)

 

„A vágás során derült ki, mennyire nehéz a film szimfonikus szerkezetét láthatóvá tenni, ami pedig a legfőbb szándékom volt. Gyakran a legsikerültebb felvételek estek áldozatul, már csak azért is, mert nem valamiféle festői képeskönyvet akartunk csinálni, hanem olyasmit, ami egy bonyolult gép szerkezetére emlékeztet, melynek működése során a legapróbb elemek is nagy pontossággal illeszkednek az egészbe.”

(Ruttmann a film vágásáról)

 

„Micsoda ötlet! Filmet csinálni cselekmény, szerelmi konfliktusok és happy end nélkül! Kész lehetetlenség! (Gondolhatják mások.) Mi sülhet ki ebből, hacsak nem tudákosság, zavarosság és unalom? Úgyhogy mindjárt az elején tisztáznom kellett magamban, hogy a legeslegnagyobb baj, aminek az elkerülésére mindent meg kell tennem, az éppen az unalom, és hogy szíves-örömest lemondok a klasszikus művészet-felfogás megkövetelte megközelítésről, ha ennek ára az, hogy a néző illedelmesen el-elnyomja az ásítását.”

(Walter Ruttmann Berlin, egy nagyváros szimfóniájáról, idézi Eberhard Spiess, Filmblätter Nr. 11.)

 

„Walter Ruttmann filmje, a Berlin, más. Képeiben nem a valóságosan létező és saját életet élő alakzatok jelennek meg, hanem csak az alakzatok impressziói: a képek képei. Lebegve, áttűnve és egymásba folyva elmosódnak a kontúrok, és a képalakzat konkrétsága is megszűnik. Villamosok és dzsessz-zenekarok, tejeskocsik és női lábak, utcai tolongás és gépek – mindez szinte félálomban suhan tova, mintha a tudatalattiból varázsolták volna elő. Egyetlen képnek sincs különös jelentősége, különös mélysége, külön titka. Nem a sok egyes képről van itt szó, sem a sok egyes alakzatról, hanem az egészről, erről az egyetlen benyomásról, amely a montázsban jelenik meg.

A kamera szinte befelé fordul, és nem a külvilág jelenségeit ragadja meg, hanem azok tükröződését a tudatban. Nem magát a dolgot, hanem annak lelki képét vette fel itt a kamera.”

(Balázs Béla: A film szelleme, Gondolat, 1984. Ford.: Berkes Ildikó)

 

„Amikor Mayer a Berlin-film vágásának felületességét bírálta, voltaképpen Ruttmann módszerének lényegével helyezkedett szembe. A módszer ugyanis csak annyiban nevezhető felületinek – vagyis felületesnek –, amennyiben Ruttmann inkább a tárgyak felületi megjelenési formáira, semmint jelentésükre helyezi a hangsúlyt. A Ruttmann által felvett és megvágott tiszta mozgás, a gépelemek mozgása végül is a maga dinamizmusával csaknem absztrakt jelleget ölt. Talán azt van hivatva jelképezni, amit „Berlin ritmusának” szokás nevezni, de valóban nem áll kapcsolatban magukkal a gépekkel és eredeti funkciójukkal. A vágás analógiát teremt az egymással egyébként kapcsolatban nem álló, különböző mozgások és formák között.”

(Siegfried Kracauer: Caligaritól Hitlerig.)

 

„Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1927) című filmjében Ruttmann kevésbé hódol a festőiség és a dekorativitás iránti hajlamának: itt a valószerűség a tét. Úgy zakatol benne a metró, mint a híres Abel Gance-filmben, A kerék-ben: impresszionisztikusan felnagyított kerekek surrannak, csillogó karikák forognak, minden csupa fény, levegő és mozgás. Ám Berlin utcáinak hangulatát csaknem dokumentum-szerű hűséggel adja vissza a rendező: itt minden ólomszürke, józanul száraz, mint minden, ami a nagyvárosi életet működteti. A hideg, szürke reggeli fényben gyári munkások igyekeznek munkahelyükre, táskájukban ott lapul az uzsonnára vitt vajas kenyér. Ez egészen más felfogás, mint amilyennel majd később De Sica Biciklitolvajok című alkotásában találkozhatunk. Előkép ez, de másmilyen.

A berlini utca utálatos, nyomorúságos a maga munkásnegyedbeli sörözőivel és suszterműhelyeivel, de épp ebben a szürke, dolgos névtelenségben, a gyárakban zakatoló gépek felfokozott ritmusában mutatkozik meg Ruttmann felfogásának kompromisszum-mentes költőisége, amelyhez hasonlót legfeljebb Franju korai rövidfilmjeiben tapasztalhattunk.”

(Lotte H. Eisner: Az oberhauseni filmfesztivál Ruttmann-retrospektívje)

 

„Mihelyt Ruttmann gépeket pillant meg, vagy lángokat lát, azonnal működni kezd teremtő képzelete, s az anyag hatalmát költőként mutatja be.”

(Lotte H. Eisner)

 

„Az igazat megvallva, nekem sohasem volt olyan munkatársam, akire rá lehetett volna sütni, hogy társrendezőként, vagy művészeti munkatársként dolgozott volna a filmjeimben. Igaz, egyesek azt állítják, hogy Walter Ruttmann valami efféle feladatot látott volna el két filmemben is, Az akarat diadala címűben, illetve a berlini olimpiáról forgatott produkciómban. Erről mindössze annyit mondhatok, hogy egy méter nem sok, annyit sem forgatott soha az én megbízásomból. Ott sem volt.”

(Leni Riefenstahl nyilatkozata a Cahiers du Cinéma 1965 szeptemberi számában)

 

„Ez a művészet is a szemnek szól, akárcsak a festészet, ám azzal a különbséggel, hogy időben zajlik. Időbeli lefolyása inkább a zenéhez teszi hasonlatossá. A művészi ábrázolás nehézsége itt nem abból fakad, hogy egyetlen pillanatba kellene sűrítenünk mindent, ami bármely – valóságos vagy formális – történésből fontos a számunkra, hanem épp abból, hogy a formai változások időbeliségét kell megpróbálnunk rögzíteni. Ez a művészet az időben történik, így egyik legfontosabb eleme az, hogy milyen ritmusban követik egymást a látható események. Ez egyszersmind azt is szükségessé teszi, hogy megszülessen az alkotóművész új típusa, olyasvalakié, aki mintegy félúton áll a festészet és a zene világa között.”

(Walter Ruttmann kiadatlan írásaiból, a Film als Film c. kötetben, Suhrkamp, 1964)

 

Fáber András fordítása


 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5004