KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/május
• Kovács István: Shakespeare-i kamera A hetvenes évek lengyel történelmi filmjeről
• Gazdag Gyula: Félek Ewald Schormról
• Tamás Gáspár Miklós: Bukarest, 1942 Bevezető egy filmsorozathoz
• Székely Gabriella: Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről
• Schlett István: És mégis – a szociáldemokrácia? Komor ég alatt
• Mohay Tamás: A „gyűjtő” Balladák filmje
• Horgas Béla: Ki húzza a rövidebbet? Lenullázott légió
• Reményi József Tamás: A szánalom horrorja Mielőtt befejezi röptét a denevér
• György Péter: Német hétköznapok A bádogdob
• Fáber András: Lényünk gólem-arca Mai gondolatok egy régi filmről
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: A bűn szépsége
• Bikácsy Gergely: Angyalpor
• Schubert Gusztáv: Az eastwicki boszorkányok
• Nagy Zsolt: Az embervadász
• Nóvé Béla: Törvényszéki héják
• Szemadám György: Barabás
• Zsenits Györgyi: Vili, a veréb
• Marton László Távolodó: A fehér sárkány
POSTA
• Fenyvesi Róbert: Diszkrét észrevétel
• N. N.: Válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tokiói tortúra

Kis Anna

 

Sylvie Testud Karlovy Varyban a legjobb színésznő díját kapta az életrajzi ihletésű könyvadaptációban nyújtott alakításáért. Kár, hogy számomra a film két problémás pontja épp a főhősnő megformálása, illetve a történet hitelessége volt.

A mágikus Kiotóban nevelkedett, francia lány felnőttkorában a gyermekkori varázs nyomába ered, visszatér Japánba, és tolmácsnak szerződik egy felhőkarcoló negyvennegyedik emeletén található, embertelen céghez. Mindjárt ezen a ponton érthetetlen, hogy miért gondolja szegény, hogy bármiféle párhuzamra is bukkanhat a paradicsomi gyermekkort idéző, valóban csodás nyitókép, és a sivár, rideg irodai világ között. A néző erősen hajlik afelé, hogy azonmód elmefogyatékosnak titulálja a főhősnőt, ahogy „tévesen, és nyilvánvalóan igazságtalanul” teszik japán főnökei is a továbbiakban.

A kortárs francia filmek mostanság imádják „imádnivalóan dilis” fiatal lányok köré építeni édeskés történeteiket. Ezért lehet tán, hogy a miénknek is első dolga rögvest „kiugrani az ablakon” és ábrándozva körözni egyet a felhőkarcolók felett. Amelie-utánérzés, jut rögtön eszembe, mire a filmben először kimondják főszereplőnk nevét: Miss Amelie. Utánérzés ide vagy oda, az adaptált mű íróját valóban Amelie-nek hívják, ettől azonban a mi főszereplőnk még erőltetetten bohókás, a színésznő alakítása pedig jóllehet szórakoztató, helyenként mégis idegesítően túlzó.

Ami a történetet és a levonható tanulságokat illeti: a vécépucoláshoz túlkvalifikált mazochista leányzó egy évig tűri rabtartói igáját, szélsőséges megaláztatásait (tragikomikus keretek között), miközben a nézőnek alkalma nyílik összevetni az európai és a japán munkahelyi kultúra döbbenetes különbözőségeit (vajon ez volt a feladat?), és ha lassacskán is, de talán Amelie-nek is leesik végre, hogy ez a Japán bizony nem az a Japán. Eközben azért álmában még köröz egy picit. Mármint a felhőkarcolók felett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/12 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2021