KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/augusztus
MAGYAR MŰHELY
• Losonczi Ágnes: Történelmi sasszék Dokumentumfilm kell, de kinek?
FORGATÓKÖNYV
• Nádas Péter: A fotográfia szép története Filmnovella 1.

• Bikácsy Gergely: Eltűnt gyarmatok nyomában Kokinkína
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A gépírólány esete a filmrendezővel Mauritz Stiller modernsége
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Jelenetek két híradóból „Váltsunk témát...”

• Király Jenő: A felébredt test Szexuálesztétikai elmélkedések
AKCIÓMOZI
• Sárközi Dezső: Sárkány-karrier Bruce Lee
• Schubert Gusztáv: Kungfuciusz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Benny és Joon
• Koltai Ágnes: Idegen közöttünk
• Turcsányi Sándor: Gyilkosság lólépésben
• Békés Pál: Apáca-show
• Mockler János: Banya csak egy van
• Bíró Péter: Nyom nélkül
• Mockler János: Cliffhanger
• Barotányi Zoltán: Kemény vonal
• Harmat György: Holdfény a csatorna felett

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

Magyar Filmhét: Generációk

Téli mesék

Kránicz Bence

A kísérletezés terepének számító kisjátékfilmek hősválasztásukban is bátrabbak lehetnek, a fiatalok problémái mellett az öregkor történetei is helyet kaphatnak.

A rövidfilm-készítés hagyományosan a fiatalok sportja. A szárnyaikat bontogató rendezők iskolai feladatai, első önálló munkái értelemszerűen nem egészestés produkciók, és megfordítva: kevés az olyan befutott, régóta a pályán lévő alkotó, aki következetesen kisfilmes formában fogalmaz. A kevés hazai kivétel közé tartozik Szirmai Márton, akinek négy filmje is szerepelt a Filmhét programján, a korábban már látható Legenda, Grimm Café és Minimál mellett a Bocs! számított friss premiernek. A kísérleti filmben viszont nem ritka, hogy egy szerző csak rövideket készítsen – a Filmhéten vetítették Szemző Tibor Kafka utolsó éveiről szóló munkáját. A Vágy, hogy indiánok lehessünk az elmúlás, a végső búcsú gondolatával foglalkozik, olyan kérdésekkel, amelyek a kisjátékfilmes mezőnyben is feltűnően sűrűn előkerültek. Vagyis a halál, a halál elfogadásának feladata, másképp közelítve az idősekkel való kommunikáció, a generációs találkozások témái a fiatal rendezőket is foglalkoztatják. Míg azonban a debütáló nagyjátékfilmekben inkább az alkotó korosztályához tartozó hősök önállósodására, felnőtté válására kerül a hangsúly (Zomborácz Virág: Utóélet; Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan; Kerékgyártó Yvonne: Free Entry), addig a kisfilmekben a kezdő rendezők is mernek öregkorú hősökkel foglalkozni. Az imént említett elsőfilmekben a szülők generációja látványosan nem érti a fiatalokat, akik a maguk módján próbálnak megbirkózni a magánnyal: egyéniségüket megőrizve szeretnék belakni apjuk örökségét (Utóélet), elmenekülnek otthonról, hogy eldöntsék, mit akarnak kezdeni magukkal (VAN), vagy a féktelen bulizástól és felszínes ismeretségektől remélnek új izgalmakat (Free Entry).

Míg ezek a filmek érthető módon az útkeresésről, a lehetséges életmódok közötti választásról, a megfelelés- és kötődésvágyról mesélnek, addig az öregség-történetek a számvetésről, lezárásról, elengedésről szólnak, vagy arról, mi a szerepe az időseknek a fiatalok világában. Szükség van-e a tudásukra, képesek-e megújulni, vannak-e önálló feladataik az életben, vagy csak az aktív generációkkal kialakított viszonyuk, a támogatásuk számít? Ezek egyszerre közérdekű, társadalmi jellegű kérdések, és az egyes alkotók személyes állásfoglalását is mutatják, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan ábrázolják a fiatalok a szülők és nagyszülők nemzedékét.

 

 

Búcsúzások

 

A kisjátékfilmek között két olyan munka akadt, amelyet harminc körüli filmesek rendeztek, de saját generációjuknak nincs szerepe a történetben. Az Agapé kamaradrámájában nem sikerül igazán hitelesen megteremteni az idős házaspár saját, intim közegét. Bánovits Ottó hiába mozgat két csodás színészt Lukáts Andor és Lázár Kati személyében, kisviláguk túlságosan mesterkélt, díszletszerű. Annál is inkább feltűnő ez, mert a cél éppen az évtizedes együttélés rutinjának bemutatása, ahol már félszavakra sincs szükség a kommunikációhoz – legalábbis a férj szerint. Felesége viszont igenis igényelné a párbeszédet, ami egyben valamiféle érzelem jele is lenne, ennek hiányában viszont nincs ereje a túléléshez. Ott marad a kínzó feltételezés, hogy a férj szótlansága végzett az asszonnyal. Ezt az értelmezést Bánovits a kisrealista tanyasi hétköznapok jeleneteivel túlságosan direkt módon erősíti, ellenben a férfi gyász-lázálmának bemutatásával képes újat mutatni, a keresztfa-árus jelenése az Agapé legjobb pillanata. A feleség halála és a gyászmunka a témája az Újratervezésnek is, itt azonban nincs szükség víziókra a lelkiállapot precíz megrajzolásához. A nagyszerűen megválasztott hétköznapi tevékenység – az autóvezetés – közben minden kiderül férj és feleség (Kovács Zsolt és Pogány Judit) viszonyáról, a felvillantott szituációk ráadásul úgy fejezik ki az összetartozást, hogy érezhető bennük az alkotó, Tóth Barnabás játékos tiszteletlensége és feltétlen szeretete, amivel alakjaihoz közelít. A GPS-készülék finom humorral használt motívumán keresztül pedig a film arra is választ ad, hogyan lehet egyszerre feldolgozni a társ elvesztését, és megőrizni valamit a lényéből – a csattanó egyszerre megható és bölcs.

Ebben a két filmben a hősöknek volt kivel megosztaniuk az életüket – bár az Agapé szereplőinek inkább a társas magány jutott –, A győztes egykori úszóbajnokának viszont csak az emlékei maradtak. Az uszoda megtisztító, színvallásra késztető mágikus terében a megint csak Lukáts Andor által megformált edző kénytelen szembenézni elrontott életével, azzal, hogy mindent alárendelt a versenyzésnek, míg végül nem maradt semmije, csak az eredményei. Géczy Dávid a sportfilm műfaji miliőjében marad, de a versenyúszó jellemrajzával az öregkori megfáradtság, kiábrándultság általános élményéről mesél. Filmjének helyenként patetikus manírjait ellensúlyozza az edzeni járó gyerekek viszonyainak ábrázolása, amivel a keserűség, az agresszió és a teljesítménykényszer újratermelődéséről, áthagyományozódásáról is sokat elárul.

A győztesben szimbolikusan veszi át az elhunyt mester helyét a tanítvány, ennél többször láthattuk azt a történetsémát, amelyben a fiatal főhősnek valóban át kell kísérnie a haldoklót a túlvilágra. Vékes Csaba Ál(l)omásában nincsen rokoni viszony a halott asszony és az őt ápoló nővérke között, a törődés miatt – a lánynak abszurd módon igazolnia kell, hogy gondozottja valóban elhunyt – bizonyos értelemben mégis anya-lánya kapcsolat alakul ki a két szereplő között. A groteszk humorú jelenetek talajközelben tartják a könnyen érzelgőssé vagy szentimentálissá hangolható történetet, ahogy az a két film is tartózkodott a heves érzelmektől, amelyekben valóban családtagok, anyák és fiúk vettek búcsút egymástól. Visky Ábel Maflicsekjében inkább az elengedés, a Csukás Sándor jegyezte Szívradírban a továbblépés kapott nagyobb hangsúlyt. Ez utóbbi film másik nagy témája révén a cikk elején említett nagyjátékfilmekkel, főként a VAN-nal is rokonítható, amennyiben a szüleiről leválni képtelen felnőtt férfi panaszait, egy önállósulni képtelen generáció jellegzetes képviselőjét állítja a középpontba.

 

 

Nevelő szándék

 

Ha az előbb néhány, a pátosz és a giccs vonzását sikeresen elkerülő filmről esett szó, ne maradjon említés nélkül az ellenpélda sem. Gárdonyi Edit első ránézésre öntudatosan, a művészek öregkori problémáira reflektálva közelít a generációs párbeszéd témájához, legalábbis ezt várnánk a színészotthoni önkéntes gondozó történetét elmesélő Szeretetotthontól. Sajnos nagyon hamar az imádnivaló bácsik és nénik falvédő-bölcsességeire redukálódik a film gondolatvilága, miközben az útját kereső hősnő problémái is rémesen leegyszerűsítve, egy gyengébben sikerült szappanopera-epizód finomságával fogalmazódnak meg. Ebben a filmben az idős korú szereplők feladata az, hogy életre szóló tanácsokkal lássák el az arrajárót, segítsék megoldani az ifjak életét, és méltósággal szenderüljenek jobblétre. Szerencsére voltak olyan filmek, amelyek a Szeretetotthonnál nagyságrendekkel árnyaltabban közelítettek ahhoz a kérdéshez, hogy hol van az öregek helye abban a társadalomban, amelyben minden a fiatalság kultuszáról szól. A Tízezerben fájdalmasan összeegyeztethetetlennek bizonyul a kép, ami a korosodó hősről kialakult – környezete azt hiszi, elismert színészként sem anyagi, sem szakmai gondjai nincsenek – és a valóság, hogy a férfi egy szörnyű pillanatban koldulni kényszerül. Bendó Zsuzsanna filmjében is jelen van rendezői alteregóként egy szintén művészi pályára készülő lány, aki végül megsejti, hogy milyen méltatlan körülmények között él valójában az apja.

Feszültség támad a kifelé mutatott kép és a realitás között Szirmai Márton két éve készült, de a filmheti programba bekerült Legendájában is. Az idős tanárnőre immár nem oktatóként, hanem aktmodellként van szükség, a növendékek nevelőjéből tekintetük passzív tárgya lesz. Ám a fizikai és egzisztenciális értelemben is kiszolgáltatott asszonynak igenis megmarad a méltósága, új feladatát derűvel és öniróniával kezeli, férjével való kapcsolatát pedig a rendező olyan értékesnek és bensőségesnek láttatja, mint Tóth Barnabás az Újratervezés házaspárjának viszonyát – vagyis a fájdalmas kompromisszum ellenére a Legenda címszereplője győztesként áll előttünk. Bármit is várnának tőle a fiatalok, ő nem akarja átadni magát az elmúlásnak, ahogy az öregkorral foglalkozó filmek legkíméletlenebb darabja, a Hetvenes hőse sem. Ezúttal is hangsúlyos műfaji keretet kapunk, kettős értelemben: a Hetvenes egyszerre ál-riportfilm és kegyetlen disztópia, amely megfosztja a nézőt a távolságtartás lehetőségétől, miközben könyörtelen logikával fejti ki egy súlyos kérdésre adott barbár válaszát. A magyar társadalom egyre inkább elöregszik, az idősek száma nő, a munkaképes fiatalok és a középkorúk hányada egyre kisebb. A filmbeli közösség a növekvő nyugdíjköltség problémájára embertelen megoldást eszel ki, aki betölti a hetvenedik életévét, wellness-lágerbe kerül, ahol luxuskörülmények között altatják el a gondozók – „munkalehetőség”, dobja be az adut a létesítménynek területet biztosító falu polgármestere. Dombrovszky Linda nehezen feledhető filmje már akkor húsba vágó élmény lenne, ha csak felvázolná brutális alaphelyzetét (a forgatókönyv szerzője Somogyi György), de ennél tovább jutunk: azokat az embereket, akik nem kívánnak engedelmesen elpusztulni, a falubeliek jó pénzért rejtegetik, hogy végül maguk a bujkálók kergessék el az újonnan érkezőket a helyhiány és a lelepleződés veszélye miatt. A generációk viszonyát illetően ennél sötétebb jóslatot senki sem festett a vászonra: ha a fiatalok véletlenül élni hagynák az időseket, leszámolnak ők egymással.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12047