KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Beszélgetés Jean-Marie Straubbal és Danièle Huillet-vel

Aranyborjút imádni

Fáber András

A rendezőpáros Magyarországon eddig ismeretlen filmjeiből a budapesti Francia Intézet mutatott be válogatást.

 

Jean-Marie Straub 1933-ban született Metzben. Gyermekkorának meghatározó élménye volt, amikor szülőföldjét, Lotaringiát Németországhoz csatolták, és az iskolában tilos volt franciául beszélni. Egyetemi éveiben filmklubot vezet, tanulmányai végeztével párizsi filmes körökben forgolódik, filmterveket fontolgat, filmcikkeket ír, Gance, Renoir, Rivette és Bresson mellett asszisztenskedik. 1954-ben ismerkedik meg későbbi feleségével és alkotótársával, Danièle Huillet-vel. 1958-ban, az algériai háború idején behívják katonának, de ő Németországba szökik. Távollétében a katonai bíróság a szolgálat megtagadása miatt egy év börtönre ítéli. Csak 1971-ben kap amnesztiát. Olaszországban, Róma környékén él. Feleségével együtt eddig 22 filmet forgatott.

Danièle Huillet 1936-ban született Párizsban. Gimnáziumi tanulmányai után jelentkezik az IDHEC-re, a párizsi filmfőiskolára, de a felvételi vizsgán nem hajlandó Yves Allégret – „a papa mozija” ismert képviselője – egyik filmjét elemezni. Csak néha szólal meg, amikor úgy érzi, hogy egy-egy kijelentést árnyalni kell. Tanult latinul, a francián kívül angolul, spanyolul, németül és olaszul beszél.

 

*

 

– Hogyan kell helyesen ejteni a nevét? Németesen vagy franciásan? „Straubnak” vagy „sztróbnak”?

Jean-Marie Straub: Franciásan, „sztrób”-nak. Már apám is hideglelést kapott a németes ejtéstől. Maga a szó voltaképpen flamand, illetve ófelnémet eredetű. A reneszánsz előtt még megvolt a nyelvben a „der Straub” főnév, ami rebellist, lázadót jelentett. A mai német nyelvben a szó már csak igei alakjában él: „sich sträuben” annyit jelent, felborzolódni. Mint a macska hátán a szőr.

– Az Ön pályafutásának ismeretében nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy jelképes értelmet, sorsszerűséget, elrendeltetést ne tulajdonítsunk ennek a névnek, hiszen Ön mindig is az ár ellen úszott. Olyannyira, hogy filmjeit kezdettől fogva – a szakmában merőben szokatlanul – nem egyedül, hanem felesége és alkotótársa, Danièle Huillet társaságában jegyzi. Hogyan lehet kettesben filmeket rendezni? Hogyan osztják meg egymás között a munkát?

J.-M. S.: Semmit sem határozunk meg előre. Minden úgy történik, mint az életben: magától alakul. A filmekkel is ugyanígy van az ember: a témával való találkozás dönti el, hogy milyen munkamódszer szerint dolgozzunk. Előfordul, hogy Danièle fordítja le a film alapjául szolgáló művet, de az is megesik, hogy részt vesz a forgatókönyv írásában, vagy éppen eljátszik egy szerepet a filmben. Ha már itt tartunk, ugyanígy vagyok az irodalommal. Engem az irodalom önmagában sohasem érdekelt. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom egyenesen idegesít. Keveset olvasok, és ha egy irodalmi szöveg megérint, akkor ez azért van, mert egybevág a személyes tapasztalataimmal vagy azokkal az érzésekkel, amelyeket magam is átéltem, azokkal a kérdésekkel, amelyeket magamnak feltettem, s amelyeket ki akarok fejezni

– Önök rendszerint irodalmi alkotásokat dolgoznak fel a filmjeikben. Friedrich Hölderlin, Bertolt Brecht, Franz Kafka, Heinrich Böll, Elio Vittorini vagy Marguerite Duras műveit éppúgy felhasználták egy-egy filmjükhöz forrásként, mint Johann Sebastian Bach leveleit vagy Arnold Schönberg Mózes és Áron című operáját. Bizonyára Önök is úgy gondolják, hogy minden adaptáció kockázatos vállalkozás, hiszen az eredeti műnek megvan a maga formája, formanyelve, dimenziója, s egy másik művészeti ágba való átültetés során az alapmű lényeges elemei mindenképpen sérülnek.

J.-M. S.: Épp ezért mi sohasem adaptálunk. Az irodalmi műveket vagy inkább szövegrészeket minden adaptálás és értelmezés nélkül emeljük át a filmjeinkbe, és a nézőre bízzuk az értelmezést. Hölderlin például azért kezdett el érdekelni bennünket, mert olyan érzelmeket fejezhettünk ki általa, amelyek különben veszendőbe mennének. Bertolt Brecht Julius Caesar úr üzletei című regényéből mindössze harminc lapnyit vettünk át: azt a részletet, amit a magunk szempontjából a legfontosabbnak tartottunk belőle.

Danièle Huillet: Az úgynevezett adaptáció során az adaptálót egyáltalán nem a szöveg érdekli, hanem – ahogy az amerikaiak mondják – a plot, vagyis a történet, cselekmény.

J.-M. S.: Az úgynevezett treatmenthez a filmesek az irodalmi műből pusztán a sztorit használják fel. Nekünk éppen az ellenkezője a fontos: a mű eszmeisége, azok a gondolatok, amelyeket a szöveg hordoz, az eredeti mű cselekmény-bonyolításához, felépítéséhez viszont általában semmi közünk. Legutóbbi filmünk, a Sicilia! alapjául Elio Vittorini Szicíliai beszélgetések című regénye szolgált. A mű terjedelme 401 oldal, és mi összesen 39 oldalnyit használtunk fel a könyv közepe tájáról. Amerika: Osztályviszonyok című filmünkhöz csak párbeszédeket „kölcsönöztünk” Franz Kafkától. Én kamaszkoromban Balzac-regényeken nevelkedtem, és már akkor halálra untam a legpompásabb leírásokat. Szerintem kárba veszett fáradság mindazt megpróbálni a vásznon megmutatni, amit az író leírt. Egy filmben a képnek nem az a dolga, hogy illusztráljon, hanem az, hogy önálló tartalmat fejezzen ki. Ebben tévedett Orson Welles, amikor A pert megfilmesítette. Persze nekünk könnyebb dolgunk volt, mert mint filmesek sohasem akartunk karriert csinálni. Minden filmünket úgy készítettük, mintha az első és egyszersmind az utolsó is volna.

– Ön Lotaringiában született, a germán és a latin kultúra határvidékén, Németországban német, Franciaországban francia, Olaszországban pedig főként olasz filmeket készített, de van olyan görög tárgyú német filmje is, ami Itáliában készült. Kozmopolitának tartja-e magát? Mennyire nemzetköziek ezek a filmek, illetve mennyire kötődnek ahhoz a kultúrához, amely ihlette őket, ahhoz az országhoz, amelyben forgatták őket?

J.-M. S.: Mi mindig mindent eredeti nyelven, direkt hanggal veszünk föl. Ha németül forgattuk a filmet, akkor úgy gondoljuk, hogy az első sorban a német anyanyelvű nézőközönséghez szól. Ha más országban, mondjuk Párizsban vagy Rómában vetítik, akkor francia vagy német nyelvű feliratokkal látjuk el. Eleve számolunk azzal, hogy így a filmjeink kisebb közönséghez jutnak el. A művészmozik közönsége minőségileg különbözik a szokványos nagyközönségtől: képes felfogni a látvány és a szöveg tartalmát, jelentését; fogalmi szinten is meg tudja ragadni a képet, a hangot meg a zenét, és nemcsak mint érzéki élményre reagál rájuk. Jean Renoir mondta, és mi is úgy gondoljuk, hogy az utószinkron – egyáltalán: a szinkronizálás – megöli a filmet. Szerintünk a képet és a hangot nem szabad különválasztani. Kazant egyszer Rómában ki kellett vezetni a moziból, annyira fel volt háborodva azon, ahogyan az egyik utolsó filmjét olaszra szinkronizálták. Egyetlen műalkotás sem függetleníthető attól a kultúrától, attól a nyelvtől, amelyben létrejött. Ha valaki nem tud németül, ne olvasson Hölderlint. A franciáknak nincs Hölderlinjük, nincs Brechtjük, de van Corneille-ük.

– Hisz-e a haladásban, a fejlődésben?

J.-M. S.: Luis Buñuel írja Utolsó leheletem című memoárjában, hogy egyszer Nicholas Ray amerikai filmrendezővel vacsorázott, és Ray elmondta neki, hogy az amerikai filmgyártásban úgyszólván alapszabály, ha valaki egyszer már tízmillió dollárért készített filmet, akkor a következő filmjének legalább tizenegymillióba kell kerülnie, de inkább húsz- vagy harmincmillióba. Teirésziász mondja az Antigonéban, Szophoklész drámájában, amelyet Hölderlin fordított németre, és Brecht alkalmazott modern színpadra: Und mehr braucht mehr und wird am End zu nichts.” „A többnek többre van szüksége, végül semmire.” A mi Antigoné-filmünk erről szól. Arról, hogy a haladás mindig relatív. Majdnem ugyanannyit vesztünk a vámon, mint nyerünk a réven. Néha még többet is. A modern társadalom a teljesítmény bűvöletében él: mindenből mindig többet, nagyobbat, gyorsabban. De a gazdagodásnak, a haladásnak megadjuk az árát ózonlyukban, olajszennyezésben, üvegház-hatásban, klimatikus felmelegedésben. Egyszer majd be kell vallani az embereknek, hogy ez az egész így végül is csalás. A növekedésnek megvannak a maga határai. Nos, a mai amerikai filmiparnak már semmi köze a kultúrához. A filmművészetnek befellegzett. Hollywood is halott, már vagy harminc éve jobblétre szenderült, csak még senki nem vette észre. A régi filmcézárok, még ha cinikusak voltak is, szerették és tisztelték a kultúrát. Ma a filmeket számítógépek készítik építőipari vállalatok és kőolajtársaságok megrendelésére. A design a fontos, a tömegtermelés a tömegfogyasztók számára. Minden futószalagon készül. Színtiszta üzlet az egész, semmi köze a művészethez.

– Önök független filmesek. Kezdettől fogva a filmipar bástyáin kívül alkotnak. Filmet csinálni meglehetősen költséges „szórakozás”. Sajátos ellentmondás, hogy Önök elutasítják a tőke mindenható hatalmát, de e felfogás művészi kifejezéséhez is pénzre van szükség. Hogyan teremtik elő a szükséges összegeket?

D. H.: Amolyan „oszd meg és uralkodj” alapon. Vagyis több forrásból.

J.-M. S.: Ma már a producerek nem igen fektetnek be pénzt olyan kétes anyagi sikerrel kecsegtető vállalkozásokba, mint a mi filmjeink, úgyhogy hol a francia Canal +, hol a német harmadik csatorna ad némi pénzt. Nem kötelező mindenkinek az aranyborjút imádni, de némi hátrányt jelent, ha nem imádjuk. Gyakran hosszú évekbe telik, mire egy-egy témánkból film lesz. Néha öt-hat forrásból kell összeszedni a szükséges összeget. A producer legfeljebb a nyersanyagot vásárolja meg, azt is a saját nevére, hogy aztán az áfát visszaigényelhesse. De egyébként nemcsak a pénzhez való viszony ellentmondásos a mai művészetben. Filmszalagra forgatunk. Nem köztudott, hogy már magának a nyersanyagnak az előállítása is nagymértékben környezetszennyező. Rochesterben a Kodak gyár mellett már a tó vize is mérgezett.

– A múlt, az emberiség múltja – a Biblia világa, a görögség, Róma – erőteljesen jelen van filmjeikben. Hogyan látja a jövőt?

J.-M. S.: Sötéten. Magának a Földnek sincs jövője. Sem az emberi kapcsolatoknak, sem az érzelmeknek nincs jövőjük. „Újat / szomjaztok régóta, és Agrigentum, / mint beteg testből, vágyik ki a régi / kerékvágásból. Menjetek! Amit / örököltetek, s mit szereztetek, / atyáitok szavát, törvényt, szokást, / régi isteneket feledjetek / bátran, s tekintsetek, mint újszülöttek, / a szent természetre!” (Hajnal Gábor fordítása). Hölderlin, a költő, ezt már kétszáz évvel ezelőtt tudta. Csak az emberek nem figyeltek rá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3300