KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jakuza-mozi

Jakuzák tabuk nélkül

Veszett kutyák

Géczi Zoltán

A kortárs jakuzafilmben a gonosznak sincs kegyelem.

 

Egy olyan országban, ahol a normakövetés, a kodifikált jog feltétlen tisztelete a legfontosabb társadalmi értékek között is kiemelt jelentőséggel bír, a szervezett bűnözés romanticizálása a mozgóképes fikció műfajában sem dívik. Kinji Fukasaku realista, kíméletlenül nyílt hangvételű filmjei úgy rajzolták át a törvényen kívüli fegyverforgatók public image-ét, miként a neo-western mozgalom írta felül a mainstream amerikai filmek revolverhőseinek arculatát. Zatoichi, bár kétségkívül véres kezű mészáros, erkölcsi szempontból felülemelkedik ellenfelein, kardvágásai félreérthetetlen morális állásfoglalások; az igazságosztó vak masszőr kívül áll a törvényeken, de része a társadalomnak. A kortárs japán jakuzafilmek legnagyobb mesterei, Takashi Miike és Takeshi Kitano homlokegyenest eltérő álláspontot képviselnek, az urbánus gengszterdrámák nem idomulnak a folklór hagyományos mintáihoz. Miike kárhozattörténeteiben a jakuzák hiperagresszív szociopaták, gyakorta veszett vadállatok, akik nem tudnak és nem is akarnak együttműködni a társadalom normális tagjaival; a civilekkel sem bánnak különbül, mint a rivális gang tagjaival, és ha az érdekük úgy kívánja, a legaljasabb gaztetteket is elkövetik embertársaik terhére. A legfontosabb kortárs rendezők közé sorolt géniusz vajmi csekély szimpátiát mutat saját szereplői iránt, és keményen ítélkezik felettük: Kikuta, a Becsületvesztő (Graveyard of Honor, 2002) központi alakja egy bomlott elméjű bestia, a Fudoh (1996) gyermekkorú maffiózói pedig a szadizmus felkent apostolaiként tombolnak. Miike nyilvánvalóan vonzódik a sötétséghez, a vérhez és a tébolyhoz, de a betyárromantika népszerűsítése a legkevésbé sem áll szándékában; brutális ítéleteket szab ki szereplőire, amelyekkel szemben nincs helye a fellebbezésnek (remek példa erre a botránykőként emlegetett Ichi the Killer showdown-jelenete). Filmjeiben nincs helye az empátiának, a cselekmény során minden bűn könyörtelenül megtoroltatik. Takeshi Kitano jakuzái összetettebb motivációkkal rendelkező, árnyaltabb figurák, akik gyalázatos tetteik ellenére is emberi kvalitásokkal bírnak: a Fivér (Brother, 2000) főszereplője a maga sajátos modorában kifejezetten jó humorérzékű figura, a véres gyilkosságok között gyerekes csínytevéseket követ el, társaihoz pedig végtelenül lojális. Kitano jakuzái az adott rendszeren belül erős erkölcsi normákkal rendelkeznek, és a szamurájokat megidéző módon képesek méltósággal szembenézni saját végzetükkel, midőn üt az óra. A megváltás azonban nem adatik meg számukra, bűneik alól felmentést nem kaphatnak: a prédává vált Yamamoto (Fivér) bevárja a nyomába eredő embervadászokat, s nyilvánvalóan elhullik a túlerővel szemben vívott harcban, Murakawa (Szonatina) pedig öngyilkosság által vezekel bűneiért.

A jakuza-mozi a hongkongi filmiparban is masszív hagyományokkal rendelkezik. A zsáner legnagyobb mesterei, John Woo, Ringo Lam és Johnnie To hasonlóképpen ábrázolják a szervezett bűnözés nagymenőit, mint japán kortársaik: a társadalomtól teljesen elkülönült, a normális világtól menthetetlenül elszakadt figurák ők, szociális rehabilitációjuk teljességgel elképzelhetetlen. Ha elvétve meg is próbálkoznak a beilleszkedéssel (Better Tomorrow, Száműzöttek), rendre kudarcot vallanak; John Woo és Johnnie To ábrázolásában a kárhozat egyirányú utca, s bár a szereplők méltóságát Miike habitusától eltérően mindvégig tiszteletben tartják a hongkongi direktorok, a becstelenséget következetesen megtorolják. Alkalmanként még a jók is rajtaveszhetnek: a Szigorúan piszkos ügyek deep coverben dolgozó rendőrtisztje számára sosem adatik meg a visszatérés, és becsületét is csak halála után nyerheti vissza. A kortárs jakuza-filmek származhatnak Japánból, Hongkongból, avagy Dél-Koreából (Nowhere to Run, Tazza, Bittersweet Life), üzenetük azonban közös: az alvilágnak nincs semmiféle romantikája, s bizony menthetetlenül kard által vész, aki kardot ragad.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9774