KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Olvasói levél

Hogy mi a televízió...

Kas Ilona

 

Hogy mi a televízió mint művészet – a szónak nem abban az értelmében persze, ahogy szakácsművészetről is beszélünk – a kérdésre nem tudom a feleletet. Egyben azonban biztos vagyok: valami más, egészen más, mint a filmművészet, a vászon, a mozi művészete. Tény, hogy a filmművészet klasszikusai, s mai nagyjai többnyire úgy hatnak a képernyőről, mint önmaguk száraz és sovány kivonatai, megítélésem szerint, mint az egykori érettségi „puskák”, amelyekből az ember megtudhatta, hogy valamelyik klasszikus alkotás miről szól, hogyan hívják a hősét, kik a szereplői, hol zajlik le az esemény. Hogy hol rejlik benne a művészet – nem a konyhaművészet, amely receptekben közölhető – az a „puskákból” sosem derült ki; végül is az ember tudata mélyére az a tapasztalat szűrődött le – legalábbis azoknál (s ez gyaníthatóan a többség), akik megelégedtek a kivonatokkal –, hogy a szóban forgó művek azért tartatnak klasszikusnak, mert az iskola odasorolta; hogy talán éppen fordítva van, erre a gondolatra a „puskákból” semmilyen ösztönzést nem kaptak. Sajnos, így van ez a képernyőre sugárzott művészi filmalkotásokkal is. A tévének nagy a tekintélye, az emberek általában elfogadják, amit a tévé mond, s amit a filmművészet nagy alkotásai közé sorol be, pláne, egy ilyen sorozatban sugároz, azt annak is tekintik, anélkül, hogy a mű értékeit, mélyét, szellemét a képernyő képes volna egy átlag futballmeccs plaszticitásával, érzelmi teljességével, hatásával közvetíteni.

Kivéve néhány kivételes esetet. S mert van, ha kevés számban is, ilyen eset, érthető, ha az ember izgatottan ül a tévé elé: filmtörténeti adatgyűjtésre, lexikális tudása bővítésére kerül-e sor, vagy megközelítőleg abban az élményben, élvezetben is része lesz, amit a filmből csak a vetítőgép fénylő, meleg sugarai, a fehér vetítővászon álomvilága tud előcsalni. A benső átélést. Az Aranypolgárt, ha többször is, eddig mindig csak vásznon láttam, jobb-rosszabb körülmények közt, mit remélhetek a képernyőre zanzásított bámulatos filmképektől, melyeket negyven éve elemeznek, tanítanak főiskolákon, bámulnak és lebecsülnek kritikákban, ma már a modern filmtörténet határkövének tartják, de felróják barokkos zsúfoltságát, szertelenségeit, melyekről annak idején azt állították, hogy a filmtechnika lomtárából szedte elő – mint a tér enyhe torzulását előidéző nagylátószögű lencsét is – a mindig szívesen botrányt kavaró (éppen az időben híres-hírhedt, szerte az országban pánikot keltő rádiórendezésével is) a fenegyerek Orson Welles. De ő tudta, hogy mit mire alkalmaz, s úgy látszik, azt is előre megsejtette, hogy mozgóképeinek egyszer majd zanzásított formában is élnie és hatnia kell a tévé képernyőjén.

Különben megvetette a filmrendezést. Ami a filmszakmából igazán izgatta és érdekelte, az a montázs volt; szerinte a film a vágóasztalon születik, ott kezd „lélegzeni” a rendező-vágó keze alatt, ha ennek sikerül kitapintania még alig mozduló érverését. „A képek maguk nem elégségesek – mondotta egyszer – nagyon fontosak, de csak képek. Lényeg a képek időtartama, az, ami minden egyes képet kísér”. Persze, ezt csak az mondhatja nyugodtan utána, aki olyan erős költői képeket varázsol a filmszalagra, mint Orson Welles.

Elnézésüket kérem a zavarásért.

Olvasójuk

Kas Ilona

tanárnő, Budapest


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7147