KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Doug Liman: A holnap határa

Továbbélők

Kránicz Bence

Tom Cruise háborús sci-fije sokat elárul a hollywooodi élethalálharc természetéről.

 

A vezető brit mozimagazin, az Empire idén májusban ünnepelte alapításának 25. évfordulóját, az ünnepi lapszámban Tom Cruise-zal készítettek nagyinterjút. A szerkesztők álláspontja szerint a címlapfotón is látható színész lehetne az emblémája Hollywood utóbbi negyed századának, ezért mindenképp vele akarták ünnepelni a jubileumot – noha a kritika sosem szerette igazán, ma pedig már a pénztáraknál sem az ő filmjei termelik a legnagyobb bevételt, Cruise mégis maga a nagybetűs Sztár. Tehetségéről ugyan megoszlanak a vélemények, de azt nem lehet mondani, hogy Cruise filmjein keresztül ne reflektálna tudatosan a hírnév és a rá irányuló figyelem árnyoldalaira, saját sztárszemélyiségére vagy a stúdiórendszerben betöltött szerepére. A ’90-es évek közepének óriási sikerei (Mission: Impossible, Jerry Maguire – A nagy hátraarc) után a színész eljátszott a gondolattal, hogy maszk mögé rejtse vagy csúffá tegye saját húszmillió dolláros arcát (Tágra zárt szemek, Vanília égbolt), ellenszenves figurák bőrébe bújt elismert szerzők munkáiban (Magnólia, Collateral – A halál záloga), és alkalomadtán bohócot csinált magából (Trópusi vihar, Mindörökké rock). A legutóbbi évek termésében a mindig sajátos jelentést hordozó Cruise-hősalak egyre többször fogalmazódik meg átláthatatlan, hideg, technokrata intézmények alárendeltjeként, akit feljebbvalói lelkiismeret-furdalás nélkül iktatnának ki, ha nem tudja vagy akarja ellátni feladatát, legyen szó bűnüldözésről (Különvélemény), kémkedésről (Kéjjel-nappal) vagy a lakatlanná vált Föld felügyeletéről (Feledés).

A holnap határa precízen illeszkedik ebbe a sorba, alaphelyzetével a sztárrendszer megingására is utalva: a megszálló idegen faj elleni döntő csatában a földiek hadserege a frontra küldi évek óta a kamerák kereszttüzében szónokoló poszterfiúját, aki mindenféle harctéri tapasztalatnak híján van. A Sakurazaka-alapregény hőse szinte még gyerek, Cage őrnagy viszont elvileg már nem kezdő, valójában viszont eddig nem kellett szembesülnie azzal, hogy a tiszti egyenruha semmire sem jogosítja fel: ő is csak szem a láncban, feláldozható sakkfigura (akárcsak a klón-mivoltára rádöbbenő Jack a Feledésben). A fémpolipokra emlékeztető mimic-ek percek alatt el is pusztítják hősünket, ő azonban lehetőséget kap arra, hogy megint csatába induljon: rejtélyes oknál fogva élete utolsó napja újra és újra megismétlődik. Az Idétlen időkig (1993) mára klasszikussá vált romkomjában elhíresült narratív trükk hitelesítésével és logikus magyarázatával nem sokat bíbelődik a forgatókönyv, és az egyedül lehetségesnek tűnő befejezést is csodaszerű happy enddel írják felül az alkotók, hasonlóan a műfaji és cselekményvezetési szempontból is A holnap határa ikerfilmjét jelentő Forráskódhoz (2012). Doug Liman rendezése nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy az aktuális trendeknek megfelelően katalógusba gyűjtse a tudományos-fantasztikus alzsánereket, egyszerre merítve az időhurok-történetek, inváziós sci-fik és robotfilmek kelléktárából. Az enciklopédikus jelleg a műfaji sémák pontos ismeretét igényli, Liman és népes írócsapata számára éppúgy létfontosságú ez a tudás, mint Cage őrnagynak a harctér minden részletre kiterjedő feltérképezése és a győzelem esélyét ígérő hadművelet gondos megtervezése. Az alienhordák elleni ütközethez hasonlóan az olajozottan működő tömegfilmben is minden másodpercnek jelentősége van, ezzel pedig a készítők is tisztában vannak: A holnap határa egyetlen eleme sem tekinthető eredetinek, de az ismerős klisék újrakeverése a kortárs megapic-mezőnyben kifejezetten invenciózusnak mondható.

 Liman jó tempó- és arányérzékkel hozza közös nevezőre a sodró lendületű akciószekvenciákat az ismétlődő halálélmények fekete humorát kiaknázó, karakterközpontú jelenetekkel. Szerencsés, hogy az érzelmi szál nem szerelmi kapcsolatként, hanem a bajtársak közt kialakuló érzelmi kötelékként válik a történet részévé, ezzel együtt Cage és a Verduni Angyal viszonya mégis kissé erőltetett, részben éppen azért, mert a légből kapott végkifejlet is a hősök románcának ad újabb esélyt. Ez azonban alig von le A holnap határa érdemeiből, amely nemcsak szórakoztató, látványorientált produkcióként működőképes, de a hollywoodi harcmezők térképeként és a főszereplő sztár újabb öndefiníciós kísérleteként is értelmezhető – alighanem mindez elégnek bizonyul ahhoz, hogy az alkotók következő filmtervükkel újra csatasorba állhassanak majd a mozinézők kegyeiért vívott, soha véget nem érő háborúban.

 

A holnap határa (Edge of Tomorrow) – amerikai, 2014. Rendezte: Doug Liman. Írta: Hiroshi Sakurazaka regényéből Christopher McQuarrie, Jez és John-Henry Butterworth. Kép: Dion Beebe. Zene: Christophe Beck. Szereplők: Tom Cruise (Cage), Emily Blunt (Rita), Bill Paxton (Farrell). Gyártó: Warner Bros. Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 113 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 47-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11791