KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
   2/december
MAGYAR MŰHELY
• Kolozsi László: „Zászlómon a magyar színészek” Beszélgetés Fazekas Csabával

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tájkép, bútorokkal

Biczó Dezső

A pácban mindenki benne van. Zdenek is, aki alkalmi postáskodással egybekötött vakációzása közben erről mit sem sejt. De hogyan is sejthetne, amikor legszebb kamaszkorát éli. Másra sincs gondja, csak a zenére, méghozzá a dzsesszre, és a nőkre. A dzsesszre, amit konzervatóriumi tanulmányai mellett, vagy inkább ellenében játszik. A nőkre, az unatkozó kismamákra és a táborozó lányokra, akiknél még suta próbálkozásai is sikerrel járnak. Őszre fordul, mire kiderül: ő ragadt oda a légyfogóra. Férj és apa lett. Csak éppen valaki más gyerekének az apja. Amikor ezt fölpanaszolja, a méltatlankodó anya egyszerűen odébb áll, „hősünk” nyakán felejtve a kisdedet. így lesz a nőcsábász Zdenekből hátrányos helyzetű apa. A vígjátékból keserű szociológiai látlelet.

Smyczek kamasz szereplői soha nem nőnek fel. Még mielőtt felnőtté érhetnének, megvénülnek valamennyien. Ki így, ki úgy, de már fiatalon kényszerpályákra kerülnek, aztán már csak sodródnak az életben, miként a Zdenek postástáskájából egy óvatlan pillanatban patakba hullott levelek.

Nem is annyira a sztori lényeges Smyczek filmjeiben (a Libuskák, a Szenvedünk a kamaszkortól, a Hóhányók és hóvirágok nálunk is látható volt), mint inkább a szociográfiai pontossággal megrajzolt háttér. Amely nyugtalanító, akárcsak Zdenek festőbarátjának képein. Azok a festmények: tájképek, bútorokkal. Embert nem látni rajtuk. A bútorokat valahonnét kihajították. Jelenlétük a tájban nyugtalanító, mert arra a hiányra, űrre is utal, amit egy házban, egy lakásban, egy szobában maguk után hagytak. Sivár képek. Aki ilyennek látja a világot, az akár fel is akaszthatja magát, mondja Zdenek a festőnek kedveszegetten. De akkor mit tegyenek azok, akiknek az életük van odafestve?

A válasz hiányzik, mert a rendező céljavesztett, vergődő hősét váratlanul a „boldogság révébe’„ kormányozza. Karel Smyczek előző filmjeiben a keserűséggel valami titkos eredetű életöröm dacolt. Mostanra mintha felvizeződtek volna a mérgek, és megfáradt volna az örömzene.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5015