KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozipest

Nekem Budapest

Nekünk legyen mondva

Kolozsi László

Párizs, New York, Havanna, Jeruzsálem személyes gyorsportrékból összerakott városanziksza után végre Budapestről is készült szkeccsfilm.

A Paris je t’aime és a New York I Love You városrajongói szkeccsfilmek alkotói mind elragadtatással beszélnek a megjelenített városról. Kétség nem férhet hozzá, hogy a neves rendezők összeállásának első számú oka az volt, hogy a címzettet mély megbecsülésükről akarták biztosítani. Olyan filmet szerettek volna, ami egy-egy történettel, képpel, vagy egy bohóc jelenettel felidézi a város atmoszféráját. Amiből kihallható a hely szívverése, lüktetése.

A jobban sikerültek mindegyike egyébként alig köthető a helyhez, a város maga nem díszlet lett, hanem sima, a történet mögé simuló háttér.

Mit is jelent az, egy várost szeretni? Szereti-e az, aki a nagyvárosból falut hasít ki magának, és e falu pár négyzetkilométerén belülre korlátozza az életét? Szereti-e, akit nem érdekelnek az új helyek, aki nem lesz kíváncsi, ha azt hallja, egy olyan tuti hely nyitott ki a IX. kerület szinte lakatlan fertályain, amit nem szabad kihagyni? Akit nem hat meg a városlakók együttműködése egy, az Allée előtt fonnyadt kis csokrokat áruló kilencven éves nyugdíjas néni neten keringő története. Aki nem kíváncsi a buszon bóbiskoló hajléktalan lecsúszásának históriájára?

Enyedi Ildikó osztályának rendező és operatőr szakos hallgatói mintha megelégelték volna azokat az alkotásokat, amelyekben a székesfőváros csak lomha díszlet, ahol csak azért kering egy autó éppen a Hősök tere körül, mert az egész olyan megejtően szép alkonyatkor (és nem azért, mert a helynek az alkotók számára mondanivalója van).

A Nekem Budapest eltervezői tudják és merik tudatosan használni és felhasználni ezt a várost. És a város ezt azzal fizeti meg, hogy nem pózol nekik, nem pipiskedik, hanem csak simán adja magát.

Azok szeretnek egy várost, akik felkerekednek, hogy abban új helyeket fedezzenek fel, akiket nem rettent el, mondjuk a Szúnyogsziget elnevezése, hanem igenis kíváncsiak arra, hogy igazolja-e a hely a rosszhírét, akik nem csak a Kertem miatt járnak a Városligetbe, nem csak a közeli játszóterek vagy a Pecsa, hanem a fura alakok, az ott megforduló kutyások és egy különös kolónia miatt is. Akik fel akarják térképezni a helyet, ahol élnek, akik betéve akarják ismerni nem csak a romkocsmák utcáinak térképeit, de a jellegzetes flasztertöltelékek arcát is, tehát nem csak utcatérképet rajzolnak maguknak, de szociológia, kocsma és élmény-térképet is.

A Nekem Budapest nem jött volna létre a romkocsma kultúra nélkül. Még az olyan ritka furcsa darabja is, mint Szimler Bálint felelete, a te miért szereted Budapestet kérdésre (a válasz körülbelül így hangzik: mert mindenhonnan látszik a Parlament), a romkocsma világ, a romkocsmás fiatalság apoteózisa. Mert pimasz, szabad, kötöttség nélküli és befolyásoktól mentes.

Ezen szavak majd mindegyike illik a szkeccsfilm majd minden darabjára: és ez a legfőbb erénye ennek az ingadozó színvonalú, de összességben nagyon lelkesítő összeállításnak. Mind a tizenkét szerző – nyolc alkotásból áll össze a Nekem Budapest, de Kapronczai Erikának volt két alkotótársa, Csuha László és Muhi András Pires – szereti ezt a várost. Rendesen bejárta, ismeri a benne élőket, tudja milyen a gangos lépcsőházak belvilága (nem olyan, mint egyes nagy öregek nem is oly régi filmjeiben), miben mutatkozik meg a fiatalok világvége hangulata, hova érdemes járni, kire és mire érdemes figyelni.

De mégsem lesz ez a film az említett két város-szerelmes filmhez hasonló vallomás.

Ugyanis kevésbé mesterkélt és kevésbé egyenetlen. Az is joggal feltételezhető lenne, hogy tulajdonképpen egyetlen (nyolc részre hasadt) alkotó formálta.

Az sem vitatható hogy komor, kiábrándultságról tanúskodó film.

Aminek talán csak az eleje, az első darabja egyedül vidám. Ferenczik Áron a HÉV aluljáróban arra keresi a választ, hogy miért vannak egymástól két és fél méterre a székek. A négy egymás melletti széken fellép balettkar, mongol torokkórus, ott vannak a mosógépesek, a szatírok (szinte egy Belga-dal klipje az egész). A székekből lesz uszodai startkő, szerelmesek enyelgő helye. Ez a négy szék egy teljes világ. A róla feltett kérdések tehát evidens, hogy arra a kérdésre futnak ki: mi van, ha ez így jó? Ami érthető úgyis: mi van, ha minden jó. Úgy jó, ahogy van.

Ám egy pillanat alatt, ezt a tökéletes idillt, ezeket a felhabzó, nagyszerű, olykor szinte látomásszerű képeket, elsöpri az engedélyt követelő közterület-felügyelők hada. Akár egy Abbas Kiorastami film is lehetne.

Kárpáti György Mór története, szemben mások – az utána következők – történetével, kerek, lezárt, értelmezhető (és soványka): a Montreálból hazatérő építész unalmában betéved abba a parkba, amelyet szétroncsol majd egy épülete, és révedezéséből a magukat fához láncoló zöldek csoportja ébreszti föl. Mintegy fellázadva maga ellen – bár értelmezhetjük úgy is, ha már ott volt – segít a bénázó zöld fiataloknak felállítani a sátrat. A film egyik legjobb jelenete, amikor a taxiból kitekintő, frissen érkezett építész, unottan válaszolgatva a taxis kérdéseire, építész szemmel nézi a feldúlt, feltúrt várost. Nem szép, amit lát, hanem szakmailag érdekes.

Az ezt követő filmek majd mindegyikének éppen abban áll a nagysága, hogy az alkotók, a várost filmezők számára a város nem csupán szakmailag lesz érdekes, nem elsősorban úgy.

Hanem mintha a benne-élés természetes folyománya lenne, hogy a film, ez a pimasz szkeccsfilm, éppen itt, Budapesten játszódik.

Pluhár Attila szerelmi sokszöge – mely egy Picur nevű leányzó körül forog – a pesti bérházas világban játszódik, s az enyhe Szomjas György-érzés kifejezetten jót tesz neki. A színészi munka ellenben mintha ki lenne belőle spórolva.

Szeiler Péter filmjében a legfontosabb szereplő nem is a csini Kerekes Vica, hanem a tolakodóan hangos, kísérteties Keleti Pályaudvar. Melynek olyan sokan köszönhetik a tartós első benyomásukat a városról.

Bálint Dániel vicces (ám kissé idegesítően attraktív) casting filmjében – melynek egyre zavarosabb a története, minél több lányt hallgat meg a rendező Lorelei és Dóra szerepére – a háttér egy társasházas külvárosi rész, jelentéktelen parkokkal, színtelen játszóterekkel. Nem a casting a fontos, nem is a város, hanem a lányok. Akik olykor értetlenül, olykor kicsit buta megadással vesznek részt ebben a komoly játékban.

Szimler Bálint a Parlamentről indít, majd besvenkel egy tanterembe, ahol Soma felel, Afrika kontinens kialakulásából. Nagy jó indulattal háromnegyedet kap. Ez az epizód tulajdonképpen éppen azért annyira érdekes, mert filmként értelmezhetetlen. Ha azt mondom, semmi értelme, már azzal is besétáltam Szimler csapdájába. Hiszen olyan szkeccs, ami mintha éppen a kritikusokat hívnák ki maga ellene. Aki értelmezi, meglát benne valamit, elkezdi magyarázni mélyebb mondanivalóját, az tulajdonképpen először is az alkotót piszkálja fel (másodsorban a józanabb nézőket).

Ugyanakkor kétségtelen, ha valami miatt, emiatt a szösszenet miatt fogunk erre a szkeccsfilmre emlékezni (meg persze – úgy vélem – az első és az utolsó két darabja miatt).

Kapronczai Erika romkocsmás munkájában fura kapcsolatban ténfereg három ember: hol egymásra borulnak, hol a helyzet bizarrsága miatt kihátrálnak a viszonyból. Már a nyitójelenet is, ahol a romkocsma homályában a lány nyakába borul az ittas udvarló, egyszerre hót-realista és szatirikus. Ez az eldöntetlenség, hogy nem tudjuk, szatírát vagy melodrámát látunk, a film egyik legnagyobb erénye. A másik, hogy a budapesti éjszakát ritkán látjuk filmen ennyire közelinek. Pontosabban ez az éjszaka a huszonévesek éjszakája, azoké, akik a hetedik kerület uralják, akik a városnak ezen részét érdekessé, izgalmassá teszik, azoké, akik mindemellett örököltek valamit a szülők frusztráltságából, indulataiból. Azoké, akik nem tudnak innen elszakadni.

Reisz Gábor – az osztály azon tagja ő, akinek eddigi munkássága is már a legszebb reményekre jogosít – a Margitszigetet találta meg. A tétova fiatal felnőtt fiú szigetkörét érkezik leróni a hajnali órán, és különös kalandba keveredik. Ez a kissé lezáratlan és furcsa kis-eposz is felvillant valamit abból, hogy lehet ebben a városban boldognak lenni, akárcsak az első munka, Ferenczik Ároné. A csuklós busz csuklójában szörfölő fiú mintha élvezné, hogy szabad. Hogy mindent szabad. Hogy végre nem érdekes, kik szólnak be, mit szólnak be neki. Hogyan néznek rá az utasok.

A párás, ködös reggeli szigeten vele történtek mintha felszabadították volna a város és a kötelezettségek – suli, egyebek – nyűgei alól.

Ez az, ami ezektől a fiataloktól eltanulható: hogyan növeljük, szép lassan, először csak tapogatózva, a belakott terek méretét. Hogyan szeressük meg a helyet, a már-már semmibe vett Margitszigetet, a belvárost, a várost.

A teret, ahol élünk. És benne magunkat.

 

Nekem Budapest – magyar, 2013. Rendezte: Bálint Dániel, Csuja László, Ferenczik Áron, Kapronczai Erika, Kárpáti György Mór, Muhi András Pires, Reisz Gábor, Szeiler Péter, Szimler Bálint, W. Pluhár Attila. Kép: Becsey Kristóf, Hartung Dávid, Nagy Zágon, Pamuki Krisztián, Rév Marcell, Tausz Gábor. Vágó: Csabai Attila, Divinyi Gábor, Duszka Péter Gábor, Klára Levente, Mezei Áron, Tálas Zsófia. Producer: Berkes Júlia, Schneider Ákos. Koproducer: Sipos Gábor, Rajna Gábor. Szereplők: Becsey Kristóf, Édes Anna, Gulácsi Tamás, Gyabronka József, Hajduk Károly, Ivicsics „Wotan” Bálint, Jakab Juli, Kerekes Vica, Konrád József, Amy Madeley, Mészáros Piroska, Páll Zsolt Ákos, Pethő Áron, Simics Soma, Szűcs Gábor, Tarr Judit, Vati Tamás. Gyártó: SZFE. Forgalmazó: Cirko Film. 95 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11352