KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/szeptember
KRÓNIKA
• Dobai Péter: In aeternam memoriam amice Vayer
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Azt a berbereknek kell megcsinálni Párbeszéd Jeles Andrással
• Székely Gabriella: A belgaság dicsérete Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Stőhr Lóránt: Az ötvözet értékesebb a nemesfémnél Beszélgetés Szabó Ildikóval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Millennium mambó, kánkán, haláltánc Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Gelencsér Gábor: JLG, a játékos Korai művek
• Gelencsér Gábor: Egy lány és egy pisztoly Godard szerelmesfilmjei
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Új Éva A Tomb Raider film-játék
• Herpai Gergely: Pixeldívák Nők a számítógépes játékokban
• Herpai Gergely: Amerikai szépség Final Fantasy – A harc szelleme
FESZTIVÁL
• Vizi E. Szilveszter: Népszerű tudomány Millenniumi Tudományos Filmszemle
• Báron György: Tiszavirág-filmek Szolnok
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Elvágólag Magyar sztárok
KÖNYV
• Kömlődi Ferenc: Közelmúlt-analízis Tarantino előtt 1.
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Csak lazán Moszkva tér
• Bakács Tibor Settenkedő: Filmszeletek a pizza korából Pizzás
• Takács Ferenc: Szalmaszezon Szalmabábuk lázadása
• Turcsányi Sándor: Egy érzés béklyójában Umca, umca, macska-zaj
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Betépve
• Ádám Péter: A síró ember
• Bori Erzsébet: Rózsatövis – A francia pite
• Elek Kálmán: Jurassic Park 3.
• Harmat György: Dr. Dolittle 2.
• Köves Gábor: Yamakasi
• Hungler Tímea: Áldott a gyermek
• Ágfalvi Attila: Éjjel-nappal fiatalok
• Tamás Amaryllis: Élni tudni kell
• Pápai Zsolt: Gengszterek gengsztere
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A képernyős ember

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A filmkritika mesterei

Bolond Pierrot különös kalandja I.

Saját mozi

Schubert Gusztáv

Bikácsy Gergely „szubjektív filmtörténete” Bresson, Antonioni, Cassavetes, Rivette, Hitchcock, Godard portréval folytatódik.

 

Rendhagyó hommage-kötet a Bolond Pierrot különös kalandja I. A tisztelgő, jubileumi, születésnapi kiadványokban (Bikácsy Gergely 75 éves) rendszerint tanítványok, pályatársak méltatják tekintélyes mesterüket, kollégájukat, adomáznak, emlékeznek róla, vagy elemzik az életművét, ebben a könyvben is fellelhető ez a zsáner, de a Pentelényi László szerkesztette kötetben a laudációnak már a 30. oldalon véget vetnek az ítészek, hogy átadják a helyet a Bikácsy-írásoknak. És ez jól is van így, mert a túlzásba vitt ünneplés könnyen a visszájára fordulhat, a dicséret-áradat agyonnyomja az ünnepeltet. És különben is, Bikácsyt olvasni jobb, mint a neki címzett – még oly míves és találó – panegyricusokat. A dicshimnusz nem is illik hozzá, hiszen ő maga nem kedveli ezt a műfajt. Modelljeit – Wajdától Buñuelig, Bressontól Godard-ig –nagyra becsüli, szereti, de szentnek és sérthetetlennek aligha tartja. Az ájult csodálat nem tartozik a Bikácsy-repertoárba. A rossz filmekkel, semmitmondó jelenetekkel szemben kíméletlenül őszinte, a francia film történetéről írott tűpontos és szellemes, mára kultuszkönyvvé érett monográfiájában (Bolond Pierrot moziba megy, 1992), például a „kamera-töltőtollat” megálmodó Astruc „iskolás, fantázia nélküli” Flaubert-adaptációja éppúgy megkapja a magáét, mint Cocteau két költői túlzásokkal zsúfolt Orpheusz-filmje („hivalkodóan önmaga és álma közé tette a kamerát, a kamerából bűvészpálcát varázsolva szellemi görögtüzes bűvészmutatványokat vezényelt. „). A New York árnyai, az Arcok, a Férjek, a Minnie és Moskowitz „hatása alatt álló” Bikácsy a Premiert bravúr-stiklinek érzi. („nem, semmi nem volt olcsó, sem hamis: csak mintha újat, igazán mély emberi felismerést sem adott volna.”). Ezt a verdiktet már a friss kötetben, a szerkesztő által a szerző négy írásából egybeillesztett Cassavetes-portréban olvashatjuk.

Bikácsy szigorú ítész, de magával szemben is az, istenkísértés nélkül nincs művészet, az üresség, a klisé éppoly megbocsáthatatlan, mint a bűvészkedés. Ugyanakkor sohasem akart megmondóember lenni: sohasem hitt az „örök igazságokban”. Világunk látszatokra épül, a descartes-i kétely, az éles szkepszis nélkül nem igazodhatunk el benne, nem láthatunk tisztán. Bikácsy semmit sem fogad el kétkedés és vizsgálat nélkül, önmagát sem. A kötet G.T. szignóval jelzett (Glauziusz Tamás a kritikus szépírói álneve) ironikus, parodisztikus önelemzése (Én.Én.Én.Én.) szerint a filmkritikus Bikácsy esetlegesebb és másodlagosabb identitás, mint a benne rejlő írói én, a „profi kritikus” csak avatárja a vallomás-írónak, Bikácsy kritikáit tehát igazából Glauziusz diktálja.

Ez ugyan nincs így kimondva, csak én látom előcsillanni e villámtréfából, de ez az aranykulcsocska tényleg nyitja a Bikácsy-féle kritika és filmtörténetírás bonyolult zárját. B.G. sorsdöntő ráismerése írásainak aranyfedezete lett, miszerint a filmkritikát nem lehet, vagy ha lehet is, nem szabad szikár szakzsargonnal, tisztán tudományos alapon művelni, éppen mert a személyiségünk nem adható le a mozi ruhatárában. Tehát ahhoz, hogy pontosan („objektíven”) ítélhessünk, a személyességünk is nélkülözhetetlen. Ez nem valamiféle szeszélyes szubjektivitást jelent, hanem azt, hogy a kritikus személyisége (és stiláris ereje) egészét kell, hogy belevigye az írásba. Bikácsy kritikája „új hullámos” filmkritika. Nem pusztán, abban az értelemben, hogy a francia új hullámot elméletileg előkészítő André Bazintől, vagy tanítványaitól, a Cahiers du Cinéma kritikusaként indult Truffaut-tól, Godard-tól, Rohmer-től sok mindent tanult. Ez csak „fordítás” lenne, de Bikácsy nem az újhullámos filmkritikát fordította le magyarra, hanem a „nouvelle vague” filmjeinek szellemiségét – filmkritikára. Bikácsy filmtörténete egyszerre pontos összegzés és a személyiségén átszűrt privát útikönyv, a Saját Róma mintájára – „saját mozi”. Ezért is lehet kalandregényként olvasni.

Az „új hullám” azért lázadt fel az akadémikus szellemű francia film, a „papa mozija” ellen, mert az az 50-es évek közepére tökéletesen személytelenné, klisékből összerakott, futószalagon összerakható nagyipari termékké változott. A „nouvelle vague” nem egyszerűen új stílust hozott, hanem a személyességet vitte be a moziba. Az újhullám stilárisan rendkívül sokszínű volt, Truffaut és Godard, Rohmer és Chabrol stílusa igencsak különbözik, a legerősebb kapocs köztük a személyes jelenlétük a filmjeikben. Amikor ez a személyesség idővel átadta a helyét a rutinnak, a „nouvelle vague” is partot ért.

Bikácsytól nem a stílusát lehet és kell eltanulni, hanem ezt az objektív személyességet. Ha a stílus – az ember, akkor a fordítottja is igaz.

 

Francia Új Hullám Kiadó, 2017.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 47-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13701