KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szilágyi Lenke fotókiállítása

A fényképmoly

Dániel Ferenc

Szilágyi Lenke a magyar film jeles standfotósaként ismert, gyűjteményes kiállítása fotóművészként is megmutatja.

 

Ad analogiam: mások könyvmolyok, lexikonfalók, bélyegmániásak, filmbuzik, színházi habitüék, térképatlaszon vakoskodók – olyan kulturális szenvedélyek rabjai, akik agyonbújják szerelmetes tárgyukat. Hogy nem az ujjamból szopom Szilágyi Lenke öndefinícióját, azt az Ernst Múzeum-beli gyűjteményes kiállításával egy időben kiadott parádés fotóalbumának címe bizonyítja: Fényképmoly (2004). Maga a gyűjtemény, a két évtizedes termés még inkább igazolja. S ehhez vegyük hozzá egyéb fotós munkáit színházakban, forgatásokon, a Beszélő című folyóirat állandó munkatársaként. Mindez együtt kiadna molynál buzgóbb fotografikus termeszhangyát is.

Irigykedjek? Bánkódjak? A teremfalakról jó néhány kollégám, barátom képmása köszön vissza, elevenek és holtak. Helyszínek, viszonylatok köszönnek vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekből, nosztalgiázás nélkül állítható: „íme, hölgyeim és uraim, a múltunk!”. Egész Petri György-sorozat (volt egy színész-énje, imádott filmezni, fényképeszkedni, pózba állni) – még ereje teljében, gyengülőben, tajt részegen, fiával, P. Lukács Ádámmal édes kettesben, összeomlófélben. Egy jelentőségteljes élet teatralizálása a cenzúratilalommal sújtott Olümposzon. Groteszk viszonylat, amely igencsak smakkolt Gyurinak. S ha az ember jobban odafigyel, észreveszi, hogy ez a zárt olümposzi teatralitás igencsak közel áll Szilágyi Lenke fotós látásmódjához is.

Halász Péter kinagyított tar gömbfeje, fekete-fehérben (itt minden fénykép ilyen) a szerepre való készség esszenciája. „Olümposzin” pedig azt értem, hogy fel sem merülhet a tehetség, a nyomatékos lét hiánya. S ezt bátran kiterjeszthetjük a teljes bemutatott képanyagra. (láss hétköznapi csodát kettős kompiban: 1. mindenórás, várandós asszony kiterülkezve + a leendő apa gyöngéd pozitúrában. 2. a kompozíció triásszá egészülve, centrumában „művészi termékként” az újszülöttel. No comment.)

Női fényképmolyunktól idegen(nek tűnik), hogy korunk dokumentaristáinak tömegéhez felzárkózva, az „embermélyét, a személyiség titkos énjét” próbálná elcsípni, napvilágra hozni. Föltételezve ilymódon a lencsevégre kapott felületi emberképmás és a rejtekező valaki közti diszkrepanciát avagy tükröződést. Amely csak negatív értelemben definiálható, miszerint e vélt különbözés miatt utáljuk sokan, ha vakuval ránk kattintanak. Szilágyi Lenke „beállít, komponál, sorozatba rendez, performance-helyzeteket kreál” s mindeközben bámulatos készséggel kerüli el a manipuláció csapdáit. Egyszerűen szeme van az individualitás megragadásához. Az egyéni jellegzetesség kiemeléséhez. Valamirevaló kreativitáshoz.

Nála az emberi tekintetek nagyon beszédesek, mondhatni sugárzóak. A gesztusok karakteresek. Kompozícióiban a testtartásoknak, ha úgy tetszik, jellemábrázoló funkciójuk van. Például, budapesti hajléktalan-sorozatában, kopár szállás-díszletben valóságos sztárként emel ki egy-egy alkoholista bentlakót, mintha az rontott múltjával vagy annak ellenére, nézősereget (kvázi rajongókat) vonzana. Szánalom, leleplezés kizárva. Mintha a bomlott elméjű Swiftet idézné: „vagyok, aki vagyok!”. Vagyis alap-egzisztencia maradtam. Ekként értékeljetek. 

Állatfelvételein is, függetlenül attól, hogy tyúk, kutya, bárány, macska az „illető” – a világ bármely tájékáról származván a maga természetes közegében – mindegyik: önálló teremtmény. Szánakozás, misztifikáció, példázatosság kizárva. Szilágyi Lenke vagy eleve tudta, vagy szakmai gyakorlatai során elsajátította, történetesen a színpad működéséből, hogy valakinek, egy helyzetnek, egy szituáció szereplőjének, beleértve domesztikált társainkat is, nem a példázat-mivolta érdekes, hanem az, hogy a Foucault-i értelemben vett „többszólamú diskurzusa" miről árulkodik nekünk, kívülállóknak. A tyúk kapirgálni vagy repdesni akar. A kutya felzárkózni, oldalogni vagy szimatolni. A macska meleg emberi ölben dorombolni. Előjogával élni. Nos, fotón egy-egy ilyen alkalmi, épphogy tetten ért „fázis" majdnem csuda.

A művésznő önmagáról készített alakfotói is leginkább folyamatokból, heppeningre való készülődésekből kimetszett mozzanatok, olyasvalakiről, aki „fotobrancsbelinek” (ez másik albumának címe) gondolja magát, s expozíció, előhívás, laborálás közben, után csatlakozni is fog a többiekhez (övéihez?), hogy szemtanúja, részese legyen baráti találkozóiknak. Művészi hitvallás két esemény között?

Szilágyi Lenke eltökélt vándor és utazó. Különböző földrészek tájain kóborol, mintegy ugyanazt kutatva, mint az itthoni hajléktalan szállókban, hogy a nekirendelt idegen világ kivágatai, vagy animált változatai miként alakíthatók az ő sajátos performanszaivá. Néha lurkókat aggat tar faágak közé. Néha orosz nyugdíjasok méla hajlongásából teremt Teatrum Mundit. Néha beéri fagyott tájjal, amelyen tévedhetetlenül átrajzolódik az ő személyes vízjele. „Itt jártam. Szilágyi Lenke fotós”.

 

Ernst Múzeum. 2004. május 6-30.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1991