KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/április
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Kozák András (1943–2005)
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: A kecske szeme Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: A rövidfilm-rítus Kísérleti és kisjátékfilmek
• Bori Erzsébet: Ez van Dokumentumfilmek
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Beszélgetés Gazdag Gyulával
• N. N.: A 36. Magyar Filmszemle díjai

• Ardai Zoltán: Örök szobaszámok 2046
• Kriston László: Hongkongi tangó Beszélgetés Christopher Doyle-lal
• Varró Attila: Azonosítatlan holttestek Johnnie To
• N. N.: Johnnie To és a MilkyWay
• Ádám Péter: A Vichy-szindróma Francia amnézia
• Sándor Tibor: A kultúrfölény fogságában Trianon-dramaturgia
• Pápai Zsolt: Nagymagyar retro Velünk élő Trianon
• Hirsch Tibor: Nem oda Buda Budapest-szocio
• Erdélyi Eszter: Executio praecox Vertigo, férfi, nő
TELEVÍZÓ
• Tóth Dezső: Truman felett az ég A média és teremtményei
KRITIKA
• Kolozsi László: A szemétdomb Dallas Pashamende
• Stőhr Lóránt: Szerintük a világ Le a fejjel!
• Kubiszyn Viktor: Női kesztyű Millió dolláros bébi
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Intim vallomások
• Takács Ferenc: Kényszerszünet
• Vízer Balázs: Az operaház fantomja
• Kovács Marcell: A gépész
• Turcsányi Sándor: Schizo
• Köves Gábor: Csak lazán!
• Csillag Márton: Szürke, Merci
• Vajda Judit: Bonbon, a kutya
• Csillag Márton: A balszerencse áradása

• N. N.: KALAUZ

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tíz perc

Rövidfilmek az időről

Békés Pál

Hét rendező – hét világ. A Tíz perc nem csupán a szkeccsfilmek új virágkorának egyik tünete, hanem egyben óda a sokféleséghez.

 

Hét rendező. Egy finn, egy spanyol, egy kínai, két német, két amerikai. Hét „mozi-tízperces”. Kerekre cizellált történet, áttetsző metafora, kurta dokumentumfilm, „találomra” kiválasztott létszeletke, szürrealisztikus geg, kamerával abszolvált tényfeltáró újságírás. Hét világ, melyek csak annyira hasonlítanak egymásra, amennyire a hét filmes: jószerivel semennyire.

A rendezőket összerendező elv valójában csupán egy ötlet: mindenki kap tíz percet, hogy elbeszélje, mit gondol az időről, mi érinti leginkább. A mű elején egy Marcus Aurelius-idézet teremti meg a közös szellemi teret, a filozófus-császár szavai azonban csupán mottóul szolgálnak, nem köteleznek semmire, szabad folyást engednek a szabad gondolatnak.

Az idő a legbonyolultabb, az ember által legnehezebben kezelhető, köznapi szinten is csak korlátozottan felfogható dimenzió; a cseperedő gyerek már réges-régen otthonosan mozog a térben, amikor – meghökkentően későn – kialakul az időérzék, és az elöregedő, lebomló elme elsőként ezt veszíti el: az időben való tájékozódás képességét. Az időt ábrázolni, megragadni, felmutatni a legóvatosabb fogalmazással is problematikus vállalkozás, tulajdonképpen istenkísértés. Ám a művészet arra való, hogy istent kísértsen.

És ha az idő megérzékítésének kísérlete egy időben kiteljesedő műfajban ölt testet, jelen esetben a filmvásznon, a feladat csak annál bonyolultabb, végső soron reménytelen.

A történetek többségében kiemelt szerepet kap az óra, a szerkezet – a tárgyiasult idő. A legközelebb talán Victor Erice jut ahhoz, hogy megragadja a megragadhatatlant: szavak nélküli filmjének egyik szereplője egy kisfiú, aki órát rajzol a csuklójára, majd meghallgatja, rendben ketyeg-e, s a film végén benyálazott ujjával letörli karjáról a számlapot, a mutatókat.

Werner Herzog a lehető legszélesebbre nyitja saját tíz perces történetének kereteit. Tízezer évről beszél. A dokumentarista eszközökkel rögzített esemény egy amazóniai expedícióról szól. 1981-ben egy brazil kutatócsoport a modern civilizáció által addig érintetlen törzsre bukkant a folyam mentén – a néhány nagycsaládból álló csoport háborítatlanul élte kőkorszaki életét. A felfedeztetés és az azzal járó új eszközök, új betegségek – minden jószándék és elővigyázatosság ellenére – a szétszórattatást, végső soron a pusztulást jelentették a törzs számára. Tízezer évet ugrottak át egyetlen rájuk kényszerített, halálos szökkenéssel. A húsz év múlva visszatérő kamera néhány baseball-sapkában lézengő túlélőt rögzít, amint elbeszélik történetüket és vágyaikat: portugálul akarnak beszélni és rendes brazilok akarnak lenni, nem pedig „vademberek”. Az idő törvényei nem hághatók át büntetlenül.

Ugyanerről beszél más hangfekvésben, szikár dokumentumok helyett áttetszően lebegő jelképeket alkalmazva Csen Kaige, a rendezői hetesfogat kínai tagja, akinek hőse, az öregember, szeretne elköltözni a felfoghatatlan tempóban modernizálódó Peking egyik már lebontott negyedéből. A teherkocsival érkező fiatal, lendületes költöztetők csupán eldózerolt romokat találnak, egy utca és egy ház hűlt helyét, ám a megfelelő fizetség ellenében precízen koreografált mozgással felrakják a nemlétező bútorokat a furgonra. Csen Kaige filmjében a szemünk láttára szűnik meg a múlt – testetlen maradékát nyílegyenes világvárosi főutcán viszi sehonnan sehová egy üres kisteherautó.

Az időben létező ember figyelme csak akkor irányul az időre magára, ha e természetes és felfoghatatlan múlásban valami zavar áll be – ahogy a levegő létéről is csak akkor veszünk tudomást, ha elfogy. A hét film többsége tehát természetszerűleg az idő egy-egy bicsaklását állítja a középpontba. Herzog és Kaige változata történelmi-társadalmi méretű zavarokról beszél, Wim Wenders narkó-túladagolásról szóló története az egyén időutazásáról, míg Kaurismaki fekete humoros bravúr-sztorija egy kívül-belül, térben-időben egyaránt bizonytalanul bóklászó férfiról, korunk korrekt antihőséről, akinek elszánt, emelkedett balfácánságában nyugodt szívvel ismerhetünk magunkra.

A hét történet jólesően esetleges mozaikja felszabadítóan hat a nézőre. A Tíz perc nem csupán a szkeccsfilmek új virágkorának egyik tünete, hanem egyben óda a sokféleséghez: lám, az idő valóban megfoghatatlan, amiként Marcus Aurelius már a mottóban jelezte, de hányféle úton juthatunk ugyanarra a következtetésre! Varietas delectat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2260