KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szilágyi Lenke fotókiállítása

A fényképmoly

Dániel Ferenc

Szilágyi Lenke a magyar film jeles standfotósaként ismert, gyűjteményes kiállítása fotóművészként is megmutatja.

 

Ad analogiam: mások könyvmolyok, lexikonfalók, bélyegmániásak, filmbuzik, színházi habitüék, térképatlaszon vakoskodók – olyan kulturális szenvedélyek rabjai, akik agyonbújják szerelmetes tárgyukat. Hogy nem az ujjamból szopom Szilágyi Lenke öndefinícióját, azt az Ernst Múzeum-beli gyűjteményes kiállításával egy időben kiadott parádés fotóalbumának címe bizonyítja: Fényképmoly (2004). Maga a gyűjtemény, a két évtizedes termés még inkább igazolja. S ehhez vegyük hozzá egyéb fotós munkáit színházakban, forgatásokon, a Beszélő című folyóirat állandó munkatársaként. Mindez együtt kiadna molynál buzgóbb fotografikus termeszhangyát is.

Irigykedjek? Bánkódjak? A teremfalakról jó néhány kollégám, barátom képmása köszön vissza, elevenek és holtak. Helyszínek, viszonylatok köszönnek vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekből, nosztalgiázás nélkül állítható: „íme, hölgyeim és uraim, a múltunk!”. Egész Petri György-sorozat (volt egy színész-énje, imádott filmezni, fényképeszkedni, pózba állni) – még ereje teljében, gyengülőben, tajt részegen, fiával, P. Lukács Ádámmal édes kettesben, összeomlófélben. Egy jelentőségteljes élet teatralizálása a cenzúratilalommal sújtott Olümposzon. Groteszk viszonylat, amely igencsak smakkolt Gyurinak. S ha az ember jobban odafigyel, észreveszi, hogy ez a zárt olümposzi teatralitás igencsak közel áll Szilágyi Lenke fotós látásmódjához is.

Halász Péter kinagyított tar gömbfeje, fekete-fehérben (itt minden fénykép ilyen) a szerepre való készség esszenciája. „Olümposzin” pedig azt értem, hogy fel sem merülhet a tehetség, a nyomatékos lét hiánya. S ezt bátran kiterjeszthetjük a teljes bemutatott képanyagra. (láss hétköznapi csodát kettős kompiban: 1. mindenórás, várandós asszony kiterülkezve + a leendő apa gyöngéd pozitúrában. 2. a kompozíció triásszá egészülve, centrumában „művészi termékként” az újszülöttel. No comment.)

Női fényképmolyunktól idegen(nek tűnik), hogy korunk dokumentaristáinak tömegéhez felzárkózva, az „embermélyét, a személyiség titkos énjét” próbálná elcsípni, napvilágra hozni. Föltételezve ilymódon a lencsevégre kapott felületi emberképmás és a rejtekező valaki közti diszkrepanciát avagy tükröződést. Amely csak negatív értelemben definiálható, miszerint e vélt különbözés miatt utáljuk sokan, ha vakuval ránk kattintanak. Szilágyi Lenke „beállít, komponál, sorozatba rendez, performance-helyzeteket kreál” s mindeközben bámulatos készséggel kerüli el a manipuláció csapdáit. Egyszerűen szeme van az individualitás megragadásához. Az egyéni jellegzetesség kiemeléséhez. Valamirevaló kreativitáshoz.

Nála az emberi tekintetek nagyon beszédesek, mondhatni sugárzóak. A gesztusok karakteresek. Kompozícióiban a testtartásoknak, ha úgy tetszik, jellemábrázoló funkciójuk van. Például, budapesti hajléktalan-sorozatában, kopár szállás-díszletben valóságos sztárként emel ki egy-egy alkoholista bentlakót, mintha az rontott múltjával vagy annak ellenére, nézősereget (kvázi rajongókat) vonzana. Szánalom, leleplezés kizárva. Mintha a bomlott elméjű Swiftet idézné: „vagyok, aki vagyok!”. Vagyis alap-egzisztencia maradtam. Ekként értékeljetek. 

Állatfelvételein is, függetlenül attól, hogy tyúk, kutya, bárány, macska az „illető” – a világ bármely tájékáról származván a maga természetes közegében – mindegyik: önálló teremtmény. Szánakozás, misztifikáció, példázatosság kizárva. Szilágyi Lenke vagy eleve tudta, vagy szakmai gyakorlatai során elsajátította, történetesen a színpad működéséből, hogy valakinek, egy helyzetnek, egy szituáció szereplőjének, beleértve domesztikált társainkat is, nem a példázat-mivolta érdekes, hanem az, hogy a Foucault-i értelemben vett „többszólamú diskurzusa" miről árulkodik nekünk, kívülállóknak. A tyúk kapirgálni vagy repdesni akar. A kutya felzárkózni, oldalogni vagy szimatolni. A macska meleg emberi ölben dorombolni. Előjogával élni. Nos, fotón egy-egy ilyen alkalmi, épphogy tetten ért „fázis" majdnem csuda.

A művésznő önmagáról készített alakfotói is leginkább folyamatokból, heppeningre való készülődésekből kimetszett mozzanatok, olyasvalakiről, aki „fotobrancsbelinek” (ez másik albumának címe) gondolja magát, s expozíció, előhívás, laborálás közben, után csatlakozni is fog a többiekhez (övéihez?), hogy szemtanúja, részese legyen baráti találkozóiknak. Művészi hitvallás két esemény között?

Szilágyi Lenke eltökélt vándor és utazó. Különböző földrészek tájain kóborol, mintegy ugyanazt kutatva, mint az itthoni hajléktalan szállókban, hogy a nekirendelt idegen világ kivágatai, vagy animált változatai miként alakíthatók az ő sajátos performanszaivá. Néha lurkókat aggat tar faágak közé. Néha orosz nyugdíjasok méla hajlongásából teremt Teatrum Mundit. Néha beéri fagyott tájjal, amelyen tévedhetetlenül átrajzolódik az ő személyes vízjele. „Itt jártam. Szilágyi Lenke fotós”.

 

Ernst Múzeum. 2004. május 6-30.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1991