KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
   2013/február
FEKETE AMERIKA
• Varga Dénes: Keménykalap és körszakáll Lincoln a moziban
• Sepsi László: Szoboravatás Steven Spielberg: Lincoln
• Csiger Ádám: Véres gyökerek A rabszolga-exploitation
• Nevelős Zoltán: Fekete dinamit Quentin Tarantino: Django elszabadul
KEROUAC
• Varró Attila: Az eltűnt idők nyomában Film/Regény: Úton
FILM / REGÉNY
• Gelencsér Gábor: Ugyanaz hátulról Klasszikusok filmritmusban
• Hubai Gergely: Barikádok dala A nyomorultak-musical
VINTERBERG
• Roboz Gábor: A kaméleon tragédiája Thomas Vinterberg
• Baski Sándor: Csak jót akarnak Thomas Vinterberg: Vadászat
WAKAMATSU
• Vágvölgyi B. András: A törvényen kívüli Koji Wakamatsu 1936-2012
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Éleslátó igazmondás A magyar dokumentumfilm-kánon
• Kelecsényi László: Éleslátó igazmondás A magyar dokumentumfilm-kánon
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Önismereti tréningek Tévéhősök identitásválságban – 1. rész
LATIN-AMERIKA
• Baski Sándor: Melankolikus szólamok Latin-amerikai Filmfesztivál
• Margitházi Beja: A krokodil szelleme Miguel Gomes: Tabu
KRITIKA
• Varga Zoltán: Minden sikeres férfi mögött… Sacha Gervasi: Hitchcock
MOZI
• Varró Attila: Zero Dark Thirty
• Huber Zoltán: A király látogatása
• Forgács Nóra Kinga: A lehetetlen
• Lovas Anna: Bérelj cicát!
• Roboz Gábor: Gyilkos Joe
• Sepsi László: Jack Reacher
• Alföldi Nóra: 40 és annyi
• Zalán Márk: Pasiból lett férfi
• Szabó Noémi: Violeta: köszönet az életnek
• Baski Sándor: 360
• Kovács Kata: Most jó
• Tüske Zsuzsanna: Napos oldal
DVD
• Varga Zoltán: Macskássy Gyula animációi
• Pápai Zsolt: Trükkös halál
• Sepsi László: A vizsga
• Pápai Zsolt: Szökevényvonat
• Vincze Árpád: Pixar rövidfilmek 2.
• Géczi Zoltán: Átjáró
MAGYAR MŰHELY
• Pápai Zsolt: A király koronája Király Jenő: A film szimbolikája I-IV.
• Varga Zoltán: A király koronája Király Jenő: A film szimbolikája I-IV.

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szilágyi Lenke fotókiállítása

A fényképmoly

Dániel Ferenc

Szilágyi Lenke a magyar film jeles standfotósaként ismert, gyűjteményes kiállítása fotóművészként is megmutatja.

 

Ad analogiam: mások könyvmolyok, lexikonfalók, bélyegmániásak, filmbuzik, színházi habitüék, térképatlaszon vakoskodók – olyan kulturális szenvedélyek rabjai, akik agyonbújják szerelmetes tárgyukat. Hogy nem az ujjamból szopom Szilágyi Lenke öndefinícióját, azt az Ernst Múzeum-beli gyűjteményes kiállításával egy időben kiadott parádés fotóalbumának címe bizonyítja: Fényképmoly (2004). Maga a gyűjtemény, a két évtizedes termés még inkább igazolja. S ehhez vegyük hozzá egyéb fotós munkáit színházakban, forgatásokon, a Beszélő című folyóirat állandó munkatársaként. Mindez együtt kiadna molynál buzgóbb fotografikus termeszhangyát is.

Irigykedjek? Bánkódjak? A teremfalakról jó néhány kollégám, barátom képmása köszön vissza, elevenek és holtak. Helyszínek, viszonylatok köszönnek vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekből, nosztalgiázás nélkül állítható: „íme, hölgyeim és uraim, a múltunk!”. Egész Petri György-sorozat (volt egy színész-énje, imádott filmezni, fényképeszkedni, pózba állni) – még ereje teljében, gyengülőben, tajt részegen, fiával, P. Lukács Ádámmal édes kettesben, összeomlófélben. Egy jelentőségteljes élet teatralizálása a cenzúratilalommal sújtott Olümposzon. Groteszk viszonylat, amely igencsak smakkolt Gyurinak. S ha az ember jobban odafigyel, észreveszi, hogy ez a zárt olümposzi teatralitás igencsak közel áll Szilágyi Lenke fotós látásmódjához is.

Halász Péter kinagyított tar gömbfeje, fekete-fehérben (itt minden fénykép ilyen) a szerepre való készség esszenciája. „Olümposzin” pedig azt értem, hogy fel sem merülhet a tehetség, a nyomatékos lét hiánya. S ezt bátran kiterjeszthetjük a teljes bemutatott képanyagra. (láss hétköznapi csodát kettős kompiban: 1. mindenórás, várandós asszony kiterülkezve + a leendő apa gyöngéd pozitúrában. 2. a kompozíció triásszá egészülve, centrumában „művészi termékként” az újszülöttel. No comment.)

Női fényképmolyunktól idegen(nek tűnik), hogy korunk dokumentaristáinak tömegéhez felzárkózva, az „embermélyét, a személyiség titkos énjét” próbálná elcsípni, napvilágra hozni. Föltételezve ilymódon a lencsevégre kapott felületi emberképmás és a rejtekező valaki közti diszkrepanciát avagy tükröződést. Amely csak negatív értelemben definiálható, miszerint e vélt különbözés miatt utáljuk sokan, ha vakuval ránk kattintanak. Szilágyi Lenke „beállít, komponál, sorozatba rendez, performance-helyzeteket kreál” s mindeközben bámulatos készséggel kerüli el a manipuláció csapdáit. Egyszerűen szeme van az individualitás megragadásához. Az egyéni jellegzetesség kiemeléséhez. Valamirevaló kreativitáshoz.

Nála az emberi tekintetek nagyon beszédesek, mondhatni sugárzóak. A gesztusok karakteresek. Kompozícióiban a testtartásoknak, ha úgy tetszik, jellemábrázoló funkciójuk van. Például, budapesti hajléktalan-sorozatában, kopár szállás-díszletben valóságos sztárként emel ki egy-egy alkoholista bentlakót, mintha az rontott múltjával vagy annak ellenére, nézősereget (kvázi rajongókat) vonzana. Szánalom, leleplezés kizárva. Mintha a bomlott elméjű Swiftet idézné: „vagyok, aki vagyok!”. Vagyis alap-egzisztencia maradtam. Ekként értékeljetek. 

Állatfelvételein is, függetlenül attól, hogy tyúk, kutya, bárány, macska az „illető” – a világ bármely tájékáról származván a maga természetes közegében – mindegyik: önálló teremtmény. Szánakozás, misztifikáció, példázatosság kizárva. Szilágyi Lenke vagy eleve tudta, vagy szakmai gyakorlatai során elsajátította, történetesen a színpad működéséből, hogy valakinek, egy helyzetnek, egy szituáció szereplőjének, beleértve domesztikált társainkat is, nem a példázat-mivolta érdekes, hanem az, hogy a Foucault-i értelemben vett „többszólamú diskurzusa" miről árulkodik nekünk, kívülállóknak. A tyúk kapirgálni vagy repdesni akar. A kutya felzárkózni, oldalogni vagy szimatolni. A macska meleg emberi ölben dorombolni. Előjogával élni. Nos, fotón egy-egy ilyen alkalmi, épphogy tetten ért „fázis" majdnem csuda.

A művésznő önmagáról készített alakfotói is leginkább folyamatokból, heppeningre való készülődésekből kimetszett mozzanatok, olyasvalakiről, aki „fotobrancsbelinek” (ez másik albumának címe) gondolja magát, s expozíció, előhívás, laborálás közben, után csatlakozni is fog a többiekhez (övéihez?), hogy szemtanúja, részese legyen baráti találkozóiknak. Művészi hitvallás két esemény között?

Szilágyi Lenke eltökélt vándor és utazó. Különböző földrészek tájain kóborol, mintegy ugyanazt kutatva, mint az itthoni hajléktalan szállókban, hogy a nekirendelt idegen világ kivágatai, vagy animált változatai miként alakíthatók az ő sajátos performanszaivá. Néha lurkókat aggat tar faágak közé. Néha orosz nyugdíjasok méla hajlongásából teremt Teatrum Mundit. Néha beéri fagyott tájjal, amelyen tévedhetetlenül átrajzolódik az ő személyes vízjele. „Itt jártam. Szilágyi Lenke fotós”.

 

Ernst Múzeum. 2004. május 6-30.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1991