KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
   2018/január
TECHNIKA ÉS MÁGIA
• Borbíró András: Digitális délibábok Technokrata mágia
• Hirsch Tibor: Sejtfal kontra műszerfal Fantasztikus tudomány
• Huber Zoltán: Zsugorfóliás csomagolás Kicsinyítés
FILMEMLÉKEZET
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos – 1. rész Bánky Viktor
• Godard Jean-Luc: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe Jean-Luc Godard
• Vajda Judit: Ocsúból a tiszta búzát A filmművészet története – Egy odüsszeia
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: A hiányzó másik Új raj: YorgosLanthimos
• Varró Attila: Trójai faló A szent szarvas meggyilkolása
FILM / KÉPREGÉNY
• Ádám Péter: „Tintin – én vagyok” Hergé papírmozija
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Szerelmi ügyek Dušan Makavejev pályakezdése
• Balázs Attila: A magányos szervezet titka Makavejev, a rebellis
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az ember, akit háromszor is meg lehet ölni Beszélgetés Szász Jánossal
• Zalán Vince: Csataterek Rózsa János doku-trilógiája
• Tóth Klára: „Mért ne legyek tisztességes…?” Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek
• Kornis Anna: Élet-minta Kármentő Éva: Muszter
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Képekbe fojtva Verzió
• Baski Sándor: A nő megfizet Sitges
• Bartal Dóra: A kapitalizmus határai Jihlava
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Jóban, rosszban Better Call Saul
KRITIKA
• Kránicz Bence: A mi fiunk A Viszkis
• Vincze Teréz: A miniszter asszony félrelép A vendégek
• Huber Zoltán: Erre tovább Legjobb úton
• Beretvás Gábor: Légembólia Életem legrosszabb napja
• Barkóczi Janka: A társalgás logikája Jöjj el napfény!
MOZI
• Pethő Réka: Fortunata
• Varró Attila: Floridai álom
• Margitházi Beja: Kutyák
• Nevelős Zoltán: Lucky
• Zsubori Anna: Loving Vincent
• Vajda Judit: Szex, ex, szerelem
• Kovács Marcell: Bőrpofa
• Kránicz Bence: Szabadulószoba
• Alföldi Nóra: Szerelem tesztelve
• Roboz Gábor: 24 óra a halálig
• Sepsi László: 68 lepedő
• Tüske Zsuzsanna: Az igazi csoda
DVD
• Pápai Zsolt: A szerelem vak
• Gelencsér Gábor: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás I.)
• Kovács Patrik: Gyilkosság az Orient Expresszen
• Kránicz Bence: Batman Kétarc ellen
• Horányi Péter: A halászkirály legendája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szilágyi Lenke fotókiállítása

A fényképmoly

Dániel Ferenc

Szilágyi Lenke a magyar film jeles standfotósaként ismert, gyűjteményes kiállítása fotóművészként is megmutatja.

 

Ad analogiam: mások könyvmolyok, lexikonfalók, bélyegmániásak, filmbuzik, színházi habitüék, térképatlaszon vakoskodók – olyan kulturális szenvedélyek rabjai, akik agyonbújják szerelmetes tárgyukat. Hogy nem az ujjamból szopom Szilágyi Lenke öndefinícióját, azt az Ernst Múzeum-beli gyűjteményes kiállításával egy időben kiadott parádés fotóalbumának címe bizonyítja: Fényképmoly (2004). Maga a gyűjtemény, a két évtizedes termés még inkább igazolja. S ehhez vegyük hozzá egyéb fotós munkáit színházakban, forgatásokon, a Beszélő című folyóirat állandó munkatársaként. Mindez együtt kiadna molynál buzgóbb fotografikus termeszhangyát is.

Irigykedjek? Bánkódjak? A teremfalakról jó néhány kollégám, barátom képmása köszön vissza, elevenek és holtak. Helyszínek, viszonylatok köszönnek vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekből, nosztalgiázás nélkül állítható: „íme, hölgyeim és uraim, a múltunk!”. Egész Petri György-sorozat (volt egy színész-énje, imádott filmezni, fényképeszkedni, pózba állni) – még ereje teljében, gyengülőben, tajt részegen, fiával, P. Lukács Ádámmal édes kettesben, összeomlófélben. Egy jelentőségteljes élet teatralizálása a cenzúratilalommal sújtott Olümposzon. Groteszk viszonylat, amely igencsak smakkolt Gyurinak. S ha az ember jobban odafigyel, észreveszi, hogy ez a zárt olümposzi teatralitás igencsak közel áll Szilágyi Lenke fotós látásmódjához is.

Halász Péter kinagyított tar gömbfeje, fekete-fehérben (itt minden fénykép ilyen) a szerepre való készség esszenciája. „Olümposzin” pedig azt értem, hogy fel sem merülhet a tehetség, a nyomatékos lét hiánya. S ezt bátran kiterjeszthetjük a teljes bemutatott képanyagra. (láss hétköznapi csodát kettős kompiban: 1. mindenórás, várandós asszony kiterülkezve + a leendő apa gyöngéd pozitúrában. 2. a kompozíció triásszá egészülve, centrumában „művészi termékként” az újszülöttel. No comment.)

Női fényképmolyunktól idegen(nek tűnik), hogy korunk dokumentaristáinak tömegéhez felzárkózva, az „embermélyét, a személyiség titkos énjét” próbálná elcsípni, napvilágra hozni. Föltételezve ilymódon a lencsevégre kapott felületi emberképmás és a rejtekező valaki közti diszkrepanciát avagy tükröződést. Amely csak negatív értelemben definiálható, miszerint e vélt különbözés miatt utáljuk sokan, ha vakuval ránk kattintanak. Szilágyi Lenke „beállít, komponál, sorozatba rendez, performance-helyzeteket kreál” s mindeközben bámulatos készséggel kerüli el a manipuláció csapdáit. Egyszerűen szeme van az individualitás megragadásához. Az egyéni jellegzetesség kiemeléséhez. Valamirevaló kreativitáshoz.

Nála az emberi tekintetek nagyon beszédesek, mondhatni sugárzóak. A gesztusok karakteresek. Kompozícióiban a testtartásoknak, ha úgy tetszik, jellemábrázoló funkciójuk van. Például, budapesti hajléktalan-sorozatában, kopár szállás-díszletben valóságos sztárként emel ki egy-egy alkoholista bentlakót, mintha az rontott múltjával vagy annak ellenére, nézősereget (kvázi rajongókat) vonzana. Szánalom, leleplezés kizárva. Mintha a bomlott elméjű Swiftet idézné: „vagyok, aki vagyok!”. Vagyis alap-egzisztencia maradtam. Ekként értékeljetek. 

Állatfelvételein is, függetlenül attól, hogy tyúk, kutya, bárány, macska az „illető” – a világ bármely tájékáról származván a maga természetes közegében – mindegyik: önálló teremtmény. Szánakozás, misztifikáció, példázatosság kizárva. Szilágyi Lenke vagy eleve tudta, vagy szakmai gyakorlatai során elsajátította, történetesen a színpad működéséből, hogy valakinek, egy helyzetnek, egy szituáció szereplőjének, beleértve domesztikált társainkat is, nem a példázat-mivolta érdekes, hanem az, hogy a Foucault-i értelemben vett „többszólamú diskurzusa" miről árulkodik nekünk, kívülállóknak. A tyúk kapirgálni vagy repdesni akar. A kutya felzárkózni, oldalogni vagy szimatolni. A macska meleg emberi ölben dorombolni. Előjogával élni. Nos, fotón egy-egy ilyen alkalmi, épphogy tetten ért „fázis" majdnem csuda.

A művésznő önmagáról készített alakfotói is leginkább folyamatokból, heppeningre való készülődésekből kimetszett mozzanatok, olyasvalakiről, aki „fotobrancsbelinek” (ez másik albumának címe) gondolja magát, s expozíció, előhívás, laborálás közben, után csatlakozni is fog a többiekhez (övéihez?), hogy szemtanúja, részese legyen baráti találkozóiknak. Művészi hitvallás két esemény között?

Szilágyi Lenke eltökélt vándor és utazó. Különböző földrészek tájain kóborol, mintegy ugyanazt kutatva, mint az itthoni hajléktalan szállókban, hogy a nekirendelt idegen világ kivágatai, vagy animált változatai miként alakíthatók az ő sajátos performanszaivá. Néha lurkókat aggat tar faágak közé. Néha orosz nyugdíjasok méla hajlongásából teremt Teatrum Mundit. Néha beéri fagyott tájjal, amelyen tévedhetetlenül átrajzolódik az ő személyes vízjele. „Itt jártam. Szilágyi Lenke fotós”.

 

Ernst Múzeum. 2004. május 6-30.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1991