KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
   2018/május
'68 LÁZADÓI
• Vágvölgyi B. András: Rebellis tekintet Cinéma ‘68
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 2. rész
• Ádám Péter: Godard, a rettenetes
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múlt-fogyatkozás Kádár-kori álmok
• Csákvári Géza: Szemben a gonoszsággal Beszélgetés Bogdán Árpáddal
• Bokor Ágnes: Modernkori rabszolgaság Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett-tel
• Kolozsi László: Magyar forgatókönyvírók I. Nem sablonos válaszok
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Az apai árnyék kiradírozása Sebastián Lelio
JÁTÉKSZENVEDÉLY
• Borbíró András: Kockamesék Társasjátéktól a filmig
• Sepsi László: A programozó neve Ready Player One
• Herpai Gergely: Dávid Góliátban Mecha játékok és filmek
FILMTÖRTÉNET
• Gervai András: Könyvek a Mesterről Fellini – négyszer
FESZTIVÁL
• Szalkai Réka: Veszedelmes mobilok Rotterdam
• Buglya Zsófia: Látásjavító gyakorlatok Graz – Diagonale
KRITIKA
• Margitházi Beja: Szemüveg nélkül Arcélek, útszélek
• Soós Tamás Dénes: Nincs újjászületés Genezis
• Tóth Péter Pál: Sós kútba tesznek Kifutás
• Baski Sándor: A sztratoszférába és tovább Lajkó – Cigány az űrben
• Gelencsér Gábor: A tizenharmadik apostol Mária Magdolna
MOZI
• Zalán Márk: Veszett vidék
• Benke Attila: Téli fivérek
DVD
• Pápai Zsolt: Megmaradt Alice-nek
• Kránicz Bence: Marston professzor és a két Wonder Woman
• Kovács Patrik: Marshall – Állj ki az igazságért!
• Benke Attila: Gyilkolj vagy meghalsz
• Géczi Zoltán: Az idegen
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brecht és a film

Narancszabálók, briliánsevők és proletárok

Ungár Júlia

 

Brecht filmhez fűződő kapcsolatait filmforgatókönyvek, tervek, vázlatok, naplójegyzetek, levélrészletek, visszaemlékezések, kritikák dokumentálják. A brechtológusok többsége Brecht filmes törekvéseit mellékes dolognak tekinti, pénzkereseti forrásként kezeli, mások „beteljesületlen szerelemről” beszélnek. Tény, hogy filmes elképzeléseit sem a 20-as– 30-as évek Németországában, sem Hollywoodban, sem az NDK-ban nem tudta megvalósítani.

Csak két olyan filmje van, melynek munkálataiban végig részt vett, és amelyek az általa elképzelt esztétikai elvek és munkamódszer szerint készültek. Az egyik, az Egy fodrászszalon rejtelmei cimű, 1923-as némafilm, amely csak nemrégiben került elő, a másik, a Kuhle Wampe (1931–32).

 

 

Forgatókönyvek

 

A 20-as évek elejéről három részletesen kidolgozott filmforgatókönyve maradt ránk. Keletkezésük időpontját csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani. A naplójegyzetek nyújtanak némi támpontot:

„1921. február 25.: Filmtervek kísértenek.

1921. február 28.: Orge nem akar együtt dolgozni velem a filmen, amit Stuart Webbs számára kell csinálnom, mert szerepet akarok adni benne Marianne-nak.

1921. március 1.: Ha összejönnek a dolgok, még két vagy három film Webbs számára.

1921. március 8.: Délben München, Klettének A Jamaica-bár rejtélye, az első felvonás, lediktálva.

1921. március 21.: Egész nap a Narancszabálók felett ültem, kész lett. Most mélyen elmerülök A Jamaicabár rejtélyében.

1921. április 12.: A Jamaica-bár rejtélye befejezve Kletténél. A briliánsevő ugyancsak.

1921. július: Három nap alatt egy nagy filmet csináltunk Cas-szal, sok oldal, másfélszáz kép... A címe: Hárman a toronyban, vagy ilyesmi...”

Brecht ezeket a forgatókönyveket a Stuart Webbs Film Company számára készítette. Igen jellemző módon nem a 20-as években még divatos, a moziban uralkodó szokásos műfajt, a kosztümös, tömegeket mozgató történelmi filmet vette mintának, hanem a kevés szereplős, kamara jellegű játékfilmet – a ganef-filmet, a szalonkrimit –, azt a mintát, amely részletekben gazdag történéseken, stilizálatlan környezetben, mindennapi, de valamiképp reálisabb figurák cselekvési módján nyugszik. Nem egyszerűen csak kommersz filmeket „ütött össze”, hanem a kommersz mintáját használta föl pontos magatartásleírásokra, miközben nekiment a filmkliséknek, s az expresszionista „lelkigyakorlatoknak”.

A Jamaica-bár rejtélyének középpontjában Stuart Webbs, a detektív áll. Brecht láthatóan igazodott a müncheni Stuart Webbs Film Company filmjeihez és sokáig dolgozott a bonyodalmakon, amelyek „disznómód” nehezére estek. A korai filmszövegek közül Brecht a Jamaicabárral foglalkozott a legtöbbet, valószínűleg épp ezért nem éri el azt a fölényes könnyedséget, amely a többi forgatókönyvnél lehetővé tette az iróniát. A szöveg ugyan némi élvezettel túloz el extenzív technikai részleteket, sablonokat (elegáns leány-kereskedők, nőnek öltözött detektív, a fél világiságig különös környezet), de az egészet mégis a detektívtörté-netek hatásos konstrukciója uralja. Nem jött létre új, a mintán túlmutató minőség. (Eredetileg, a kéziratban Werner Klette neve társszerzőként szerepel.)

A briliánsevő kezdetben a Narancs-zabálók címet viselte, s ganef- és a kalandfilmek kliséire utal. Az ezekben szokásos egzotikus miliőt Brecht egy kikötőváros csatornájánál levő magányos csehóra redukálta, a drágakőnek tisztán materiális értéke van. Egy lopott briliánst, melynek gazdáját megölték, a rendőrség elől egy narancsba rejtenek. A csehóban a ganefek minden mennyiségben narancsot rágcsálnak, keresik a briliánst. Az egyik lenyeli a követ. Orangenlatte (Léc, a narancsárus) a legerősebb és legdörzsöltebb a fickók között, megöli és felhasítja. Brecht egy nagy, groteszkbrutális jelenetben mutatja meg a hasfelmetszés morbid aktusát. Ezzel egyidejűleg a banda tréfából kikészít egy finom fiatalembert, aki a szerelmesével szökni akar, és a csehóban vár a hajójegyekre. Ezalatt a rendőrség a város összes szállodájában keresi a szökevényeket, és minden „törvénytelen” párocskát kirángat az ágyból. Saját menyasszonyát a sorsára hagyva, a rendőrséget elegánsan kijátszva, Orangenlatte meglép a lánnyal, hajójegyekkel, briliánssal.

Az előszó és a szereplők bemutatása nagyon jellemző Brechtre. Megszabja a szemlélődés irányát. A nagyváros, mint dzsungel jelenik meg. Felhívja a figyelmet arra, hogy a történetben semmi sincs, ami különleges, excentrikus lenne, „épp ez benne a kellemetlen”.

A Hárman a toronyból 1921 júliusában, Cas Neherrel együtt készült. A filmnek egy magányos (kék) őrtoronyban kellett volna játszódnia, valahol a tengernél, a rakpart, dűnék és szőlődombok közelében, valamikor a villamosítás előtt. A kapitány észreveszi, hogy fiatal felesége szerelmes a hadnagyba, de nem tud határozni. A kapitány véget vet a gyötrelmes szituációnak és agyonlövi magát. A holttestét azonban nem találják, mert haldokolva elbújt egy szekrénybe. Az asszony fél, visszautasítja a hadnagyot. A katonák közben fellázadnak. Odavezényelnek egy kommandót, kivégzik őket. A nő a züllésbe menekül, ahonnan a hadnagy hozza vissza. A nő szinte ellenséges a férfival szemben. Mindenütt a kapitányt látja, mint jelenést. A hadnagy kétségbeesett. El akar menni, belevág a szekrénybe, és rázuhan a kapitány hullája. Hívja az asszonyt. „Berontanak, a szekrényhez rohannak, a hadnagy lehajol, magasra emeli a hullát, az ágyhoz viszi, rádobja a takarót, hátrapillant az asszonyra. Az felemelkedik, liheg, kirántja a haját homlokából, magasba emeli a karjait, a hadnagy felé támolyog, aki felfogja. Egy pillanatig kiegyenesedve állnak a sötét hálószobában, a szél befújja a függönyöket az ablakon, aztán a hadnagy erőszakosan, vadul az ágyra dobja az asszonyt, és ráveti magát. Sötét.”

A Hárman a toronyban a német filmexpresszionizmus lényegi vonásait ironizálva mutatja be. Brecht a forgatókönyvben rendkívül pontosan írja le a folyamatokat, a részleteket, a reakciókat. Képleírásai, a maguk pontos, lakonikus módszerével szokatlanok voltak a korabeli forgatókönyvírói gyakorlatban. A brechtológus Werner Hecht szerint ezekben a „színházlátogató iskolázott látásmódja” mutatkozik meg. Erich Engel azonban úgy vélte, hogy a Hárman a toronyban kongeniálisan megfilmesítve, optikailag a legjelentősebb német némafilmek közé tartozhatott volna.

1922 húsvétjakor, amint arról Arnolt Bronnen Brechttel töltött napok című könyvében beszámol, egy kirándulás alkalmával tudomást szereznek róla, hogy a filmrendező és producer Richard Oswald, és a Tagebuch nevű újság filmnovella-pályázatot hirdet meg, és a legjobb, legmodernebb írást 100 000 papírmárka jutalomban részesítik. A zsűri egyik tagja, Stephan Grossmann, akitől az értesülésük is származott, látatlanban megígéri nekik az első díjat. Mire hazaértek, már megvoltak a filmtörténet körvonalai, melynek Brecht A második vízözön címet adta, végleges címe azonban a Bronnen javasolta „romantikusabb, plakátszerűbb” Robinzonád Assuncion szigetén lett. Brecht harmadnap elutazott Augs-burgba, és május 22-én elküldte a filmnovella kéziratát, egy levél kíséretében Bronnennek.

„Kedves Arnolt,

íme a 2. vízözön”,

mindenesetre jó lenne, ha az emberi történéseket némileg bonyolultabban »formálnád meg« a gépeléskor.”

A szinopszis a két fiatalember mélységesen pesszimista véleményét tükrözi az ember és technika viszonyáról. A szigeten természeti katasztrófa pusztít, és csak a kormányzó, a felesége és a városparancsnok marad életben. A két férfi harcol a katasztrófa következményei ellen, az éhes tigrisek ellen és a nőért. Végül megölik egymást az általuk újból működésbe hozott technika segítségével.

Az első díjat valóban megnyerték, de a pénz addigra már semmit nem ért. A mesét később felhasználta egy Mendes nevű filmrendező, aki szentimentális rémtörténetet csinált belőle, mely A könnyek szigete címen ment is a mozikban.

Brecht nemsokkal a Robinzonád után, még két filmvázlatot írt, de hogy miről szóltak, mi volt a címük, mi lett a sorsuk, arról nincsenek adataink.

 

 

A Koldusopera filmrevitele

 

1923-ban elkészült az Egy fodrászszalon rejtelmei.

1926-ban Karl Kochhai Kafka Átváltozásának megfilmesítését tervezte.

1926-ból származik egy vázlat: Mata Hari, a táncosnő agyonlövetése Párizsban, 1917. március 12-én, amelyet később a Kuhle Wampeban használt föl.

1927 körül írta Elisabeth Hauptmann-nal a Marie jön című szinopszist.

Egy, a húszas évek végén megjelent újságcikk nyomán keletkezett A világ minden tengerészeinek anyja című filmvázlat.

1930 körül, Happy End című darabját Elisabeth Hauptmann-nal megírja filmtörténetnek.

1930. május 21-én Brecht és a Nero-Film A.G. szerződést kötnek a Koldusopera megfilmesítéséről.

A filmvállalat ajánlatának elfogadását a következőképpen indokolta: „Lehetőség arra, hogy pénzt keressek, és egyszersmind lehetőség arra, hogy filmet csináljak.”

Ez utóbbiban azonban csalódnia kellett. Hiába próbálta meg a szerződésben biztosítani, hogy minél nagyobb legyen befolyása a film készítésében, még az általa írt forgatókönyvet is, amely A púp címet viselte, szinte teljesen átírták. Brecht pert indított a filmvállalat ellen, amelyet elvesztett, illetve az első forduló után, mikor látta, hogy nincs a pernek további értelme, kiegyezett velük. A filmet megcsinálták, bemutatták, játszották, ő viszont két év elteltével visszakaphatta a megfilmesítés jogát és a per költségeit is a vállalat fizette.

Brecht a pert szociológiai kísérletnek tekintette, melyet A Koldusopera-per című – magyarul is megjelent – tanulmányban foglalt össze.

A forgatókönyv egyébként nem a darab kritkátlan és változatlan átmentését célozta, hanem felerősítette, nyilvánvalóbbá tette mondanivalóját. Előtérbe helyezte a gengsztervilág, a polgárság és a hatalom érdekeinek azonosságát.

A francia és német változatban elkészült film végleges forgatókönyvét, „Brecht után szabadon” Vajda László, Leo Lenia és Balázs Béla írta. A filmet Georg Wilhelm Pabst rendezte. A bemutató 1931. febr. 19-én volt Berlinben, az Atrium Filmszínházban.

Hogy milyen a film valójában? Idézzünk két kritikából.

Herbert Jhering írja a Berlin Börsen-Courier 1931. febr. 20-i számában: „...a dolog lényege, mely nem megkerülhető: a film, abban a pillanatban, mikor a Koldusopera anyagát kiemelték eredeti formájából, már nem sikerülhetett. Még egy tehetségesebb, elevenebb rendezés is csődöt mondott volna... Brecht és Weill színdarabja százszor inkább hangosfilm, mint ez a monumentális giccs.”

Siegfried Kracauer kritikája az 1931. febr. 23-i Frankfurter Zeitungban jelent meg: „A Koldusopera-film nem sikerült. Sőt még azt is kétlem, hogy akkor sikerülhetett volna, ha nem kerül sor a darab szerzői és a Tobis–Warner közti perre. Maga Brecht sem lett volna képes alkalmassá tenni a hangosfilm számára operáját, mely a színházban él. Van egy stílusa, amely a színpadot követeli meg, mert egy saját valóságot feltételez, amely realista, művészi eszközökkel nem érhető el. Majdhogynem közelebb áll a kabaréhoz, mint a nagy színházhoz, és a filmtől van a legtávolabb... Mindazonáltal, a kézirat szerzői Lenia, Vajda és Balázs, G. W. Pabsttal, a rendezővel együtt, a kelleténél is többet tettek a megfilmesítés lehetetlenségének demonstrálására.”

 

 

Végre, Brecht-film!

 

A Koldusopera-film kudarca után Brecht újabb filmterven dolgozik. A bolgár származású rendező Slatan Dudowé volt az ötlet, amelyet azután közösen dolgoztak ki, Ernst Ottwaldot is bevonva a munkába, aki alaposabban ismerte a munkanélküliek körülményeit. Zeneszerzőnek Hanns Eislert kérték fel. A Kuhle Wampe avagy Kié a világ? az egyetlen megvalósult film, amelyet Brecht a magáénak ismert el. A film munkálatainak minden fázisában részt vett. Slatan Dudow olyan forgatási feltételeket talált, melyek az anyagi erőket illetően szokatlanul szűkösek voltak ugyan, viszont biztosították az alkotóknak gondolataik megvalósítását. A forgatási munkálatok több mint háromnegyed évig elhúzódtak. A Prometheus-Filmtársaság tönkrement a gazdasági válságban. Időbe került, míg egy másik céget találtak, amely támogatta a munkálatok folytatását. De a Praesens-Filmtársaság is csak egy részét tudta fedezni a voltaképpeni kiadásoknak. A színészek és a munkatársak lemondtak a honoráriumukról, munkássportolók ezrei egy S-Bahn jegyért és egy szál kolbászért vállalták a közreműködést. A film, mely egy kollektíva közös munkája, minden tekintetben szokatlan körülmények között jött létre. Feszült érdeklődés előzte meg a filmet, mely a munkásság helyzetéről szólt a világgazdasági válság idején. Egy munkanélküli család történetét meséli el. Az egyetlen fiuk, mikor megtudja, hogy csökkentik a munkanélküli segélyt, öngyilkos lesz. A családot kilakoltatják berlini lakásából. A Kuhle Wampe nevű településen találnak szállást. A lányuk gyereket vár szerelmétől, aki rá akarja beszélni, hogy vetessék el. Végül mégis rászánja magát a házasságra. A lány azonban otthagyja a részeges zabálásba fulladó eljegyzési ünnepséget, és még mindig vonakodó vőlegényét. Csatlakozik egy munkássportegyesülethez. A fiatal munkássportolók egy lelkes hangulatú ünnepélyén ismét találkozik a fiúval. Kibékülnek. „De egyéni idilljük háttérbe szorul a kollektív jelenetek ábrázolásával szemben. Valósághű felvételek szakadatlan sorában látni a sportküzdelmeket, szavalókórusokat, s a szabadtéri színpad jeleneteket” – írja Kracauer a Caligaritól Hitlerig című könyvében. A film 1932 januárjában készült el. Márciusban benyújtották a filmvizsgáló bizottságnak, és zártkörű előadáson levetítették meghívott kritikusok előtt. Március 17-én az egyik filmcenzor így nyilatkozik: „A film kétségtelenül kommunista tendenciájú, amely természetesen messze nem olyan durván és erősen túlzott, mint a legtöbb kommunista filmben. Épp ebben rejlik természetesen a benyújtott film veszélyessége. Abban is különbözik más kommunista filmektől, hogy művészileg – Bert Brecht írta és rendezte – magasan az átlag felett áll”. A film március 18-ára tervezett bemutatóját elhalasztják, 31-én pedig betiltják: „Javaslom a film teljes elutasítását, mert minden részletében erkölcsromboló, és veszélyezteti a közbiztonságot, a közrendet és az állam létfontosságú érdekeit”. A részletes indoklás szerint a film gyalázta az államelnököt, mert a fiú Hindenburg egy szükségrendelete következtében lett öngyilkos; a jog tekintélyét, amikor támadja a kényszerkilakoltatási módszereket, és a fennálló törvények ellenére a magzatelhajtásról gondolkoznak; a vallást azzal, hogy bizonyos felvételeken meztelen fiatalokat lehet látni vízbeugrás közben, míg távolról harangszót hallani.

A film betiltását a kommunista és baloldali polgári lapok tiltakozási hulláma követte. „A filmkritikának tudatában kell lennie annak, hogy maga is jogfosztott lesz, ha ez a tilalom jogerőre emelkedik. Nem lesz többé joga, hogy egy filmtől valósághű ábrázolást követeljen, ha az nemcsak a bukás, de a betiltás kockázatát is maga után vonja”. – írja Herbert Jhering a Berliner Börsen-Courier április 1-i számában.

A Die Rote Fahne április 3-i számában Heinz Lüdecke így ír: „Művészi-technikai szempontból nézve, a Kuhle Wampe mindenképpen pozitív kísérlet, mivel hatását valóban a hangosfilm a hang-kép-montázs különleges feltételei és lehetőségei által kívánja elérni... A Birodalmi Belügyminisztérium joggal tarthat igényt arra a »dicsőségre«, miszerint szinte csalhatatlan biztonsággal, szisztematikusan zavarja meg a hangosfilm művészi előrelépésének ritka pillanatait.” Április 9-én a filmvizsgáló bizottság felsőbb fórumán megerősítették a Kuhle Wampe betiltását. Április 21-én a filmvállalat benyújtotta a filmnek egy megvágott változatát. A filmvizsgáló bizottság végül engedélyezte a film bemutatását, azzal a feltétellel, hogy további részeket vágnak ki belőle. A film első bemutatójára Moszkvában került sor május közepén. A film fogadtatásáról Bernard Reich tudósít: „A közönség egy szokásos, forradalmi propagandafilmet várt, és megütközött a felháborító téma nyugodt, tárgyszerű, jegyzőkönyvszerű feldolgozásán... A filmet sem a közönség, sem a sajtó nem fogadta megfelelően.” A nagysikerű németországi bemutatót a berlini Atrium Filmszínházban tartották 1932. május 30-án. A film művészi erényeit és politikai szemléletének hátulütőit (egészen más szempontból, mint a cenzúra) Kracauer részletesen elemzi A Kuhle Wampe betiltva című cikkében (Frankfurter Zeitung, 1932. április 5.) és a Caligaritól Hitlerig című könyvben (229–234. o.). Kiemeli a nagyhatású első képsorokat, a munkanélküliek munka utáni hajszájának reménytelenségét, melyet érzékletesen fejeznek ki a kerékpárok pedálját taposó lábak, a forgó kerekek. Nehezményezi viszont az idősebb generáció kispolgárként való, elmarasztaló beállítását és a lelkes fiatalokkal való szembeállítását.

 

 

A hóhér halála

 

A politikai helyzet nem tette lehetővé a Brecht–Eisler–Dudow alkotóközösség további filmterveit. Hitler hatalomra jutása után menekülniük kellett Németországból. Az emigrációban Brecht gyakran foglalkozott a filmmel. Számos szinopszist, vázlatot írt, és azon fáradozott, hogy kapcsolatba kerüljön a filmiparral. Ennek oka a Brecht család anyagi körülményeiben keresendő. Mikor Dániában élt, sürgősen szükség volt egy nagyobb összegre. Hanns Eisler és Fritz Kortner akkor (1936) benne voltak egy Richard Tauber-filmben, a Pagliacco-ban (A bajazzók). Kortner közölte a producerekkel, hogy feltétlenül szüksége lenne egy munkatársra a forgatókönyv megírásához, Brecht személyében. Brecht megkapta a szerződést és nekilátott dolgozni. Ez lett a veszte, ahogy Hanns Eisler a Bungéval folytatott beszélgetéseiben meséli: „Az az ember szorgalmas volt. Produkálni is akart. Ez azt jelentette, hogy keze alatt a Bajazzo-forgatókönyv a legfigyelemreméltóbb formát öltötte. Nagy költői szépségek tűntek föl, ami elviselhetetlen volt a producerek, különösen Tauber számára. Mi akar ez lenni? Érdekes dialógusok tűntek fel. Na, ez végképp elviselhetetlen volt. Hogy rövid legyek, odáig fajult a dolog, hogy azt mondták neki: »Ez már több a soknál Brecht úr... Itt a pénze, a viszontlátásra, soha többé ne jöjjön erre«” Brecht 1941 júliusában érkezett Amerikába. Hollywood mellett, Santa Monicában lakott. Megpróbálta eladni filmtörténeteit a „szabad piacon”. Több mint ötven filmvázlatot írt, a pontos számot nem tudni. Kéziratok vesztek el, egyes tervekről csak Brecht Munkanaplója, tudósít. Rövid vázlatokat, terjedelmes szinopszisokat, néhány forgatókönyvet írt. Nem tudta eladni őket. Hollywooddal a Hangmen Also Die (A hóhér halála) című Fritz Lang-film munkatársaként került üzleti kapcsolatba. A film témája a Heydrich birodalmi helytartó ellen Prágában elkövetett merénylet. Brecht az ellenállási mozgalom szerepét, a nép, a kisemberek szolidaritását akarta bemutatni, Lang viszont egy izgalmas, gyakran hihetetlen fordulatokban gazdag politikai krimit. 1942 júniusában és júliusában Brecht és Lang intenzíven dolgoztak a történeten, melyet az események pontos ismeretének hiányában maguknak kellett kitalálni. Alapvető nézetkülönbségek nehezítették a közös munkát. A helyzet átmenetileg megváltozott, amikor augusztusban bevonták a forgatókönyv munkálataiba John Wexley amerikai forgatókönyvírót. Eisler így ír erről: „...haladó ember volt, és legalább jól tudott angolul. Volt bizonyos Broadway-rutinja, ezért aztán megfelelő munkatársnak látszott Brecht számára. De aztán nem lett jó vége a dolognak. Wexley siralmasan viselkedett Brechttel szemben.” Wexley a végén ugyanis azt kívánta, hogy egyedül az ő neve szerepeljen a forgatókönyvön. Ő maga a következőképpen számol be a közös munkáról: „Napokon át megbeszéléseket tartottunk, 3–4 óra hosszat, hol Brecht Santa Monica-i házában, hol Langnál, de többnyire a stúdióban. Aztán Brecht felkerekedett és én papírra vetettem az elgondolást. Természetesen számos megbeszélés Brecht nélkül zajlott... mert Brechttől mi csak a mese vázlatát akartuk, nem magát a filmet, ahogy az majd a vásznon megjelenik. Brecht ugyanis eleinte csak nagyon keveset, vagy semmit sem tudott a filmtechnikáról. Nem tudott hozzászokni sem az amerikai módszerekhez, az amerikai szempontokhoz, sem ahhoz az ideológiai metódushoz, amely a dolgok megközelítésében, a történelemnek ebben a speciális időszakában követendő volt.”

Lang a munka utolsó fázisából egészen kizárta Brechtet, és egy újonnan szerződtetett emberrel, Henry Ginsburggal a maga elképzelései szerint íratta meg a forgatókönyvet végső formájában. Brecht számára anyagi okokból igen előnytelen volt, hogy nem forgatókönyvíróként, hanem csak az eredeti sztori társ-szerzőjeként szerepelt. Arra számított, hogy majd más filmekhez is hívják, ha már egyszer egy elkészült filmben előkelőbb helyen szerepel a neve. Annyi befolyása sem volt a produkcióban, hogy Fritz Kostnernek, aki számított rá, szerepet szerezzen, sőt még azt sem sikerült elérnie, hogy egy zöldségárusnő szerepét Helene Weigel kapja meg, pedig azt kifejezetten az ő számára írta.

A bemutató 1943. március 26-án volt Hollywoodban. A New York Times április 16-i számában Ted Strauss kritikája meg sem említi Brecht nevét. „Lang úr és Wexley úr ötletének csúcspontja, hogy kitalálnak egy cseh kollaboránst, akit a saját honfitársai végeznek ki a bűntettért. Mint melodráma egyszerű és valódi... De az, ahogyan a film megkísérli visszaadni egy gúzsba kötött nép gyötrelmes heroizmusát, csődöt mond – a forgatókönyv is, a megjelenítés is.” A Neue Züricher Zeitung 1961. december 16-i számában „thü” aláírással Fritz Lang és Bert Brecht megjelent című cikkben olvasható: „A film alapgondolatának eredetisége természetesen Brecht szellemi apaságát feltételezi”, mint ahogy a „hivatkozás az ellenállásban egyesült népre, a film igazi hősére, és az egész nép erejében és hatalmában való hit” is az ő jelenlétét igazolja. A kritikus szerint „a hatalmasokkal szembeni brechti ravaszság” nyilvánul meg abban, hogy éppen egy kollaboránsra terelik a Gestapo gyanúját. „Fritz Lang megtisztította a filmet minden nagy szabadságpátosztól, s ez az a körülmény, amely miatt kevésbé tűnik elavultnak, és amely inkább bűnügyi filmjeihez közelíti.”

1942–43-ban Feuchtwanger és Brecht közösen dolgoztak a Simone Machard látomásain. A Columbia érdeklődést mutatott az anyag iránt, egy esetleges megfilmesítés céljából. Végül is nem lett belőle film. Egy évvel később ugyanebből az alapanyagból készült Feuchtwanger »Simone« című regénye, melynek honoráriumából Brecht jelentős részt kapott. A filmből azonban nem lett semmi.

Pudovkin 1941–42-ben Alma-Atában megfilmesített néhány epizódot Brecht Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című darabjából a háborús filmgyűjtemény számára. A gyilkosok útra kelnek volt a címe, Zsdanov nem engedélyezte a film bemutatását, túl enyhének találta. Soha nem került bemutatásra.

 

 

Újabb tervek

 

Brecht 1949-ben telepedett le az NDK-ban. Hamarosan felmerült a Kurázsi mama megfilmesítésének gondolata. A film előmunkálatai már 1949 szeptemberében elkezdődtek. Brecht Erich Engelt kérte fel a rendezésre, és hivatásos forgatókönyvírót akart bevonni a munkába, fenntartva beleszólási jogát. Egymást váltották a különböző forgatókönyvírók, akikkel Brecht nem tudott közös nevezőre jutni. Végre Emil Burrival, régi munkatársával 1951 januárjától júniusáig elkészültek a forgatókönyv első változatával. A DEFA munkatársaival és dramaturgjaival folytatott megbeszélés után 1952 februárjában benyújtottak egy második változatot, amelyben már Wolfgang Staudte is benne volt. Engel közben visszalépett a rendezéstől; részint megunva a huzavonát, részint lanyhult az érdeklődése, mert egyre világosabbá váltak számára a darab filmre való átültetésének nehézségei. A kész forgatókönyv ellenére 1952-ben nem került sor a forgatásra. Többek között szereposztási viták miatt. Staudte és a DEFA nagy, attraktív filmet akart, nemzetközi szereplőgárdával, Brecht viszont ragaszkodott a Berliner Ensemble színészeihez. Ezenkívül túl magasnak találták Brecht anyagi követeléseit, ráadásul az 50-es évek elejétől Brecht művészetének megítélése sem volt egyértelmű. Formalizmussal vádolták. 1954-ben mégis elővették a Kurázsi-tervet. Brecht, Burri és Staudte újra átdolgozták a forgatókönyvet. 1955 tavaszán fejezték be. Augusztus végén kezdődött a forgatás és szeptember közepén maradt abba. Hogy miért, soha nem derült ki pontosan a nyilvánosság számára. Brechtnek egészen más fogalmai voltak darabja megfilmesítéséről, mint Staudténak, de valószínűleg bármely más filmes szakemberrel is hasonlóan járt volna. Brecht és színészei nem engedtek megszokott munkamódszerükből, a DEFA meg nem vállalta a kísérletezés kockázatát.

1955-ben forgatta Alberto Cavalcanti a Puntilla úr és a szolgája, Matti című darabból készült filmet. Brecht kikötötte, hogy a szöveg átdolgozását Vladimir Pozner végezze, akit számos tanáccsal látott el a munka folyamán. A film azonban Brecht intenciói ellenére „kifinomult szalonkomédiává” lett. Ezért nem volt hajlandó nevét adni a forgatókönyvhöz.

Brecht kirándulásai a film területére majdnem mindig botrányokhoz vezettek. Ennek oka egyrészt Brecht sajátos filmes elképzeléseiben rejlik, melyek megvalósítására a létező filmipar feltételei nem adtak lehetőséget, másrészt Brecht alkudni nem tudó, meglehetősen nehéz természetében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 30-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7363