KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2019/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Varió egy témára Sára Sándor képi világa
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 2. rész
• Zalán Márk: „Közfeladatot látunk el” Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Kránicz Bence: Dr. Jekyll és Mr. Hyde az erdélyi havasokban Beszélgetés Bagota Bélával
• Benke Attila: Hóba temetett bűnök Valan – Az angyalok völgye
• Herczeg Zsófia: „A képzés a hallgatóért van” Beszélgetés Kiss Melindával
VESZÉLYES GYEREKKOR
• Soós Tamás Dénes: Beszélnünk kell Benniről Beszélgetés Dr. Herczog Máriával és Dr. Máté Gáborral
• Schubert Gusztáv: Örvényben Kontroll nélkül
FILM / SZÍNHÁZ
• Darida Veronika: Kegyetlenség és provokáció Pasolini és Fassbinder színháza
BŰNFILM
• Kovács Patrik: A lázadó mester Hitchcock és az európai modernizmus
• Szíjártó Imre: Zárt rendszerek Lengyel bűnfilmek és politika
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Bűnös jellemek Ed Brubaker – Sean Phillips: Criminal
STREAMLINE MOZI
• Pernecker Dávid: Befejezetlen valóság Kate Purdy és Raphael Bob-Waksberg: Undone
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hatalmas nagy hazugságok Velence
• Baski Sándor: Fények az éjszakában CineFest 2019
KRITIKA
• Kolozsi László: A hegyek ura Monos
• Szalkai Réka: Lélekrablók Lótolvajok
KÖNYV
• Kovács Patrik: Bergman beájulna Kránicz Bence – Lichter Péter: Kalandos filmtörténet
MOZI
• Kovács Kata: Cseng mester konyhája
• Baski Sándor: A legfehérebb nap
• Nevelős Zoltán: Ragadozók
• Roboz Gábor: Amundsen
• Huber Zoltán: Az aszfalt királyai
• Fekete Tamás: Pavarotti
• Alföldi Nóra: Szerelemre kattintva
• Benke Attila: Gemini Man
• Vajda Judit: NászszezON
• Tüske Zsuzsanna: Demóna: A sötétség úrnője
• Kovács Patrik: Prédák
• Varró Attila: Rambo V: Utolsó vér
DVD
• Pápai Zsolt: Ray
• Kránicz Bence: Színház a világ
• Gelencsér Gábor: A két korona – Szent Maximilian Kolbe atya élete
• Kovács Patrik: Rés a pajzson
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nouvelle vague 50

Ágnes a plázson

Varda fénytörésben

Bíró Yvette

Varda sokszínű művészetének és magánéletének izgalmas kacskaringóit világítja meg magával ragadó filmes memoárjában.

 

Végtelennek tűnő, ezernyi töredékből épül Agnès Varda új filmje: az Agnès a plázson (Les Plages d’Agnès). Besorolhatatlan és magávalragadó önéletrajz, amint a rengeteg szereplő, helyszín, filmrészlet és közvetlen vallomás bőségesen, de zavartalanul egymásra következik. Játékos és komoly beszámolója nem mese, nem történet, hanem számtalan esemény, asszociáció, álom és megfigyelés sokrétű, szeszélyes együttese. Emlékek gyűjteménye, természetesen, de milyen soknemű, más-más minőségű elemek keverednek benne, szabadon, minden szoros külső-belső kötöttség nélkül! Öröm és gyász, érzelemtől áthatott és szellemes, ironikus kommentárok kísérik az egykori élményeket. Visszatekintésében, ha olykor bátran személyes is, sosem érzelmes, önigazoló. Ahogy az emlékfolyam árad, úgy követi laza sodrását, meglepetésteli rajzát.

Mert Varda látása mindig költői, hiszen a kamera lencséjén keresztül értelmezi és keretezi a körötte lévő világot. Filmjét, hangsúlyozottan, mintegy prológusként, számtalan tükör képével indítja, amelyeket az annyira szeretett homokos vízpartokon helyezett el: a belga Ostendétől, Párizson, Los Angelesen át Noirmoutier kis szigetéig… A tükör és a kamera persze, sajnos, paradox módon rögzít: mert a kép egyszerre igazi és mesterséges, közvetlen és közvetett. Életre kelti azt, amit részlegesen megörökített, és mégis az eleven jelen auráját árasztja. Ráadásul a mindig érzékelhető befoglaló keret emlékeztet az alkotói gesztusra, sosem sejtve, hogy a tartalom megformált. Akár régi családi fényképek, akár a szülői ház meglátogatása, gyermekei és unokái, szomszédok és filmszereplők a látvány tárgyai, sajátjaként alakította őket, és a maradandó nyomokat úgy nyújtja át nekünk, mint egy ajándékot. Minőségük nem más, mint a többi jeleneté: valaha átélt és múlékony képek.

Önvallomás? Nyilvánvalóan, de a vers és a kollázs legváratlanabb szabadságával előadva. A visszanézés és az önelemzés együttjár a nézőkhöz forduló őszinteséggel, megosztva velünk 80 évének hihetetlen frissességét. „Egy gömbölyded, fecsegő kis öregasszony szerepét játszom el” – jelenti be a legelején, nem kevés öniróniával. Társként, cinkosként vagyunk jelen a múltbeli utazásban, és a leplezetlen önfeltárás melegséget, bensőséges otthonosságot teremt.

Milyen meglepő hajlékonyság! Mert a látszólagos rendetlenség az érzelmi hullámzás belső lüktetését követi. A családi fényképek, a képeken túl, szüleivel, testvéreivel való hajdani viszonyát idézi meg; a tájak, a vízpartok, a filmforgatások emlékeit. Egyszer azt nyilatkozta, hogy már első filmje, a La Pointe Courte (1954) idején, érzékenyen figyelt fel a dolgok ellentétes természetére: „az egyik oldalon a férfiak, a másikon az asszonyok, a fekete és a fehér, a fa és a vas, a valóság világa, mely a megfigyelt emberek életéből szólt, és a képzelet világa, melyben a kalandozó szellem strukturákat és formákat talál” – ez ragadta meg azonnal. Csakugyan, munkájában nincs igazi különbség reális és fikcionális, dokumentarista és meseszerű között. Gondoljunk a Sem fedél, sem törvényre, amely teljes egészében „kitalált”, megrendezett történet, beleértve az interjúkat, mégis textúrájában a dokumentumfilm vitathatatlan benyomását kelti. Varda szereti keverni a kétféle módszert, annyira, hogy sokszor tényleg nehéz megmondani, hogy a film, legyen bár rövid vagy hosszú játékfilm, személyes napló-e, esszé, vagy színészeket és nem professzionális szereplőket alkalmazó sztori, melyben a friss benyomások, az esetleges történések ugyanúgy helyet kapnak, mint az eleve elképzelt dráma fordulatai.

És mégis, a sokféle, szinte szertelen filmben egyfajta kronológia mégis tettenérhető. Kora gyerekkorától a hivatásos karrierig, Jacques Demy-vel való életreszóló kapcsolatáig, akit hűségesen elkísért haláláig és nemrégen egy hiteles??? életrajzot állított össze belőle Jacques de Nantes címen, a megelevenedő jelenetek a valóságos élettapasztalatokat sorakoztatják fel. Ahogy az évek múlnak, kedvenc helyei ismétlődően jelennek meg, beleértve saját személyét, aki mindig jelen van, mint egy visszajáró, hűséges látogató. A múltban éppen úgy, mint a jelenben, amikor ezt a filmet készíti, de itt sem mondva le arról, hogy improvizációkkal, fura vagy játékos jelenetekkel szövögesse mondandóját, mikor például saját munkatársaival „játszik” az otthonát jelentő rue Daguerre-en…

Valószínűleg lehetetlen volna, de szükségtelen is kategóriákba foglalni filmjei műfaját. A megrendelésre készült rövidtől a költői reflexiókig, az installációktól a hagyományos játékfilmig valahogy különös módon függenek össze, egymásba játszanak, mindig viselve Agnès Varda erőteljes és szeretetreméltó egyéniségének jegyeit. Ha visszatérünk a tanoncévek kezdetéig, amikor Jean Vilar, Gérard Philipe és Alain Resnais mellett inaskodott, Bachelardra, volt Sorbonne-i professzorára, vagy barátjára, Chris Markerre emlékezik, sosincs egyedül, emberek veszik körül, akik közel állnak hozzá, kiegészítve a képeket személyes, szeretetteljes megjegyzéseivel. Egyik utóbbi installációjában a Noirmoutier-beli özvegyek portréit sorakoztatta fel, megszólaltatva őket, s a végén nem restellte magát is közéjük sorolni, szerényen, de minden önsajnálat nélkül, hiszen maga is egy lett közülük.

A játékos kedv olykor szürreális megoldásokhoz is vezeti. Egy újból csak tengerparti jelenetben szeretkező fiatal testeket állít a szó szoros értelmében színre, mintha színházban volnánk, az utalást egy piros bársonyfüggöny elhúzásával is hangsúlyozva, amint két kosztümös őrzőangyal takarja el őket a szemünk elől. A szürrealista kompozíciók máskor sem voltak szokatlanok műveiben, mint például a 7 p.s de bain című rövid „filmversében” „hogy a család jelentését a melegség a védelem és a tiltás, valamint a gyengédség élményei által közvetítse…” egy jelenetben egyszer az ártatlanság fürdőszobáját állítja elénk egy öregasszony mezítelen képével, „amint az álom puhasága és a hó gyengédsége veszik körül”. Mikor ezt a röpke jelenetet a filmbe beiktatja, a meglepő pillanat, mint egy zenei kitérő érint meg, a maga bizarr szenzualitásával.

Más filmbetétekben is, mint a nagyszerű Clèo 5-től 7-ig-ből vagy a Boldogságból vett idézetekben, szemléletének líraisága kel életre a Parc Monceau melankóliájában, vagy a bukolikus táj élménye a Boldogságban – így lesznek puszta idézetek helyett a jelen film anyagának organikus részeivé.

Csepp öngúny, cinkos, természetes szembenézés teremtik a film légkörének fűszeres elevenségét, derűjét, sosem rejtve a fájdalom és a szomorúság pillanatait, melyek oly sokszor kísérik a vidám és örömteli alaptónust. Az a plázson „mindenki önéletrajza”, kölcsönzi Gertrude Stein memoárjaiból a megnevezést, miközben a film hommage is a filmművészet előtt, a „képek által megőrzött fény” előtt. Varda filmírása, a maga által kifundált elnevezéssel (cinecriture) megvilágítja életének fáradhatatlanul termékeny, nyugtalan és izgalmas kacskaringóit.

Emlékezni a boldogságra egy kicsit maga is boldogság” – mondja, és ezt a filmnéző is átélheti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9765