Kritika

Kohlhaas Mihály

Vérmocskos igazságérzet

Schreiber András

Önkény és önbíráskodás, korrupció és igazságkeresés állnak egymással szemben Kleist két évszázad múltán is aktuális kisregényében.

A lélek- és elmekórtan Kohlhaas-szindrómaként ismeri a kóros érvényszerzésbe tébolyulást. Megszállott igazságvágyók tünetegyüttese – demokráciákban a mániákus pereskedőké (idehaza egy pesterzsébeti épületgépészt neveznek-bélyegeznek „perkirálynak”, aki az elsíbolt rendszerváltás okán '93 óta körbeperelte az egész országot, beleértve bírókat, ügyészeket, de még Sólyom László egykori köztársasági elnököt is), elnyomott csoportoknál pedig a terroristáké. „A Kleist-mű narratívája gondos részletességgel világítja meg a terror lelki hátterét” – írja Gerevich József Heinrich von Kleist kisregényének hőse és az öngyilkos merénylők lélektani hasonlóságairól szóló tanulmányában.

Nem biztos, hogy Kleist – mintegy sorvezetőként – efféle paranoiamodell felállításához szánta legragyogóbb prózai művét. Kiváltképp, hogy a Kohlhaas Mihály (1810) épp annyit foglalkozik a bosszúvágy kísértette igazságkereső őrülettel, mint annak kiváltó okával, azzal a megrázkódtatással, amikor az egyszeri ember becsületébe gázolnak, jogsérelmet szenved, és bárhová forduljon is, semmibe veszik. Súlyos trauma. Kleist nem két lóért, egy összevert szolgáért, de nem is asszonya életéért, hanem az egyetemes igazságért száll harcba. A feudális jogrend ütközik a felvilágosodás filozófiájával, a korrupció és nepotizmus pókhálójába szőtt kegyetlen valósággal a jogegyenlőségen alapuló ideális világkép áll szemben. No meg egyéni polgári harag a békésebb polgárosodással – a lócsiszárt Luther Márton igyekszik ráébreszteni ellentmondásos helyzetére: rigorózus igazságérzete szörnyeteggé tette, mert cselekedetei nem állnak arányban az elszenvedett sérelemmel. Beteg világ az, ahol a legjóravalóbb emberek rablókká és gyilkosokká lesznek.

A Kohlhaas-szindróma egyik kísérőjelensége a bosszúvágy. Ősi mozgatórugó. Kleist művei telítve vannak alantas és magasztos gyűlölettel, de a Kohlhaas Mihályban sikerült igazán tetten érnie a „legfőbb szenvedély” lélektani, társadalmi és politikai hátterét. Ha a mozi korábban felfedezi magának, akkor a Kohlhaas Mihályt ma a bosszúfilmek epikai gyökereként emlegetnénk. Így is az, pontosabban, minden, az érzelmek vezérelte megtorlásról szóló mozgóképben van valami kleisti-kohlhaas-i mozzanat. Vegyük csak Mundruczó Kornél legutóbbi opusát: a Fehér Isten meginduló kutyahadserege éppolyan túlkapásokra vetemedik a bizalomvesztés és emberi terror okán, mint Kleist hőse, és a kiváltó ok is hasonló. Mundruczó ebperspektívából mutatja meg a kitaszítottak embertelen sorsát, a világ közönyét a jogaiban korlátozottakra, és a közönyre, terrorra adható brutális választ.

Csupán maroknyi nevesített Kohlhaas-adaptáció készült, mind kiszolgáltatva a történelmi kornak, amelyben születtek (Kleist is „adaptált”: hősét Hans Kohlhase brandenburgi kereskedőről mintázta). Ha az első, 1937-es változatot nem a svájci Max Haufler rendezi, hanem – tegyük fel – Veit Harlan, akkor belesimulhatott volna a náci kultúrpropaganda gépezetébe. Legalábbis, ha számításba vesszük, hogy Karl Mayer-Exner 1933-as színpadi átiratában Kohlhaas az „ébredő” németek mintapéldánya, a beteges világot pedig a romlott zsidó bankárok irányítják. A német színház ekkortájt valóságos Kleist-háborút vívott: Bertold Brecht parabolájában Kohlhaas Mihály az abszolutisztikus rend (úgyis, mint „ébredő” németek) kollaboránsává züllik. Brecht a vaskosan átírt darabból filmváltozatot is tervezett, de az végül nem készült el. Ahogy a náci propagandamozi is kihagyta a Kohlhaas-parafrázist, legfeljebb Luis Trenker és Kurt Bernhardt Der Rebell-jével (A lázadó, 1932) lehetne szemtelenül kohlhaas-i párhuzamot vonni. Ebben az 1809-es tiroli parasztfelkelésre emlékeztek az alkotók: Severin Anderlan medikus (Trenker alakításában) visszatér szülőfalujába, ahol napóleoni katonák lemészárolták a szüleit, az ifjú hamarosan gerillaháborút szervez. Hitler állítólag négyszer is megnézte, Goebbels széles körben dicsérte és példaként állította a hazafias filmalkotások számára. Miért is lett volna szükségük a náciknak a veszedelmesen többrétegű Kohlhaas Mihályra, ha az ellenszegülésről készült már olyan film, amely egyértelmű viszonyokat ábrázol, és amelynek végén az agyonlőtt vezér kikel a sírjából, hogy patrióta énekszóval kísérve masírozzon az ég felé.

Majd' négy évtizeddel később – amikor Kleist reneszánszát élte a német színházakban és a moziban (Hans Jürgen Syberberg: San Domingo, Helma Sanders-Brahms: A chilei földrengés) – Volker Schlöndorff kísérletezett azzal, hogy hidat verjen Kleist kisregénye és az aktuális történések közé. Az 1969-es Kohlhaas Mihály a '68-as diáktüntetések és munkásmegmozdulások dokumentumfelvételeivel indul, aztán a rendező visszarepíti a nézőt a XVI. századba, hogy elregélje a kor „legjóravalóbb s egyúttal a legszörnyűbb” emberének történetét. Brecht aktuálszínháza köszön vissza, noha Schlöndorff filmjében Kohlhaas nem paktál le a hatalommal, de a csatlakozókat már egyáltalán nem a tiszta jogigény – vagy a vezérük iránti lojalitás – hajtja. A sokféle egyéni indok (nevezzük számításnak) nem csak a felkelés kibontakozását gátolja, de kilúgozza a „mozgalom” eredeti, morális indítékát is. Marad a színtiszta terror – a pesszimista Schlöndorff megérezte a RAF egy évvel későbbi megalakulását.

„Reménytelenül elmeháborodott emberrel állunk szemben. Mást nem tehetek, mint hogy kérjem az Urat, az ő végtelen bölcsességével bántatlanul vezessen ki bennünket e szomorú ügyből” – ezt már Booker T. Washington mondja E. L. Doctorow századfordulós panorámaregényében, a Ragtime-ban – amiből Milos Forman készített filmet hat évvel később. A Kleist ihlette regény cselekményét Doctorow Észak-Amerikába helyezi: New Rochelle, 1910-es évek. Kohlhaas Mihályból Coalhouse Walker jr. fekete ragtime-zongorista lett, a lovakból pedig egy Ford T Modell – ezt piszkítják össze rasszista tűzoltók. A regény megjelenésekor egyébként kereken tíz év telt el a fekete felsőbbrendűséget is hirdető Malcolm X erőszakos halála, és hét a békés ellenállás vezetője, Martin Luther King elleni gyilkos merénylet óta. Minden erőltetett párhuzam nélkül: a fekete polgárjogi mozgalom forrongó évtizedében a szent őrült és a tiszteletre méltó prédikátor is ugyanarra a sorsra jutott.

A legújabb filmfeldolgozás, A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája látszólag nem keres semmiféle aktualitást magának, mintha Arnaud des Pallières úgy vélte volna, Kohlhaas örökérvényű története megáll a maga lábán mindennemű utalgatások nélkül is. Ami egyfelől igaz is, de a rendező a kleist-i szövevényes politikai háttérből is vaskosan húzott. Szinte elvész a korrupció, kisebbedik a trauma, így a kohlhaas-i magánforradalom lélektana is csorbát szenved.

Pallières szikár, szűkszavú filmjében a lovaké és a tájé a főszerep. Ha Schlöndorff a western és a német Heimatfilm házasításával próbálkozott, akkor Pallières mozija francia western. A rendező szinte szerelmes a dél-francia tájba (egyébiránt a Kleist-mű nyomán amerikai western is készült, John Badham rendezte az HBO-nak 1999-ben The Jack Bull címmel). Akár azt is hihetnénk, a helyszínváltoztatás silány bosszú Kleist Napóleon ellen érzett mérhetetlen ellenszenvéért, csakhogy a francia környezet egy fontos történelmi szereplőt is magával hoz. A szászországi és brandenburgi választófejedelmek helyett ebben a történetben Navarra királynéja, Angoulême-i Margit a felsőbb földi hatalom. Ami részben az eredeti szövevényes cselekmény egyszerűsítését is magyarázza, de érthetővé teszi, miért lett Pallières-nél Kohlhaas fiaiból egyetlen leánygyermek. Nőkben erős Pallières átirata – Kohlhaas asszonya, leánya és Margit tiszta szívű nők. Túlzás lenne azt állítani, hogy A lázadás kora Kleist feminista olvasata (ilyesmit Helma Sanders-Brahms hozott össze A chilei földrengéssel). Az empatikus, tiszta és józan gondolkodású nők a férfibrutalitást ellenpontozzák; annak a két érzésnek – harag és szeretet – a pozitív pólusai, amelyek között Kohlhaas megrekedt. A haragos lócsiszár nem csak igazának elismerésére, de szeretetre is vágyik. Azt pedig – sulykolja Pallières mozija – nem lehet gyilkos tombolással kivívni. Győz az igazság, veszít az élet – a terrorista igazához mások vére tapad.

A LÁZADÁS KORA: MICHAEL KOHLHAAS LEGENDÁJA (Michael Kohlhaas) – francia-német, 2013. Rendezte: Arnaud des Pallières. Írta: Heinrich von Kleist műve alapján Arnaud des Pallières és Christelle Berthevas. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Martin Wheeler. Szereplők: Mads Mikkelsen (Kohlhaas), Mélusine Mayance (Lisbeth), David Kross (Pap), Bruno Ganz (Kormányzó), Denis Lavant (Teológus). Gyártó: Les Films d'Ici. Forgalmazó: Vertigo Média kft. Feliratos. 122 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11729

Cikk értékelése:

szavazat: 369 átlag: 5.8