KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1998/április
KRÓNIKA
• N. N.: Carlo Ludovico Bragaglia (1894–1998)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: A finnugor kapcsolat Játékfilmek
• N. N.: A 29. Magyar Filmszemle díjai
• Balassa Péter: Minden látszat ellenére Szenvedély
• Kovács András Bálint: A domináns férfi alkonya A postás mindig kétszer csenget
• Schubert Gusztáv: Dupla vagy szimpla? Presszó
• Simó György: Kis tétek, nagy dolgok Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Kisjátékfilmek
• Szőnyei Tamás: Tévéisten lába A televíziók és a mozgóképgyártás
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hiányzol, Mrs. Nugent! Berlin
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Győz a Posta! A jövő hirnöke
• Kömlődi Ferenc: A digitálbohóc R. U. Sirius
• Nyírő András: Arcimboldo-megabyte Silvers mozaikok
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Én, Glauziusz Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
• Takács Ferenc: Önarckép, brit színekben

• Bori Erzsébet: Le a gravitációval! Maya Deren mozgóképei
• N. N.: Shirley Clarke filmjei
• Antal István: Nincs kapcsolat Shirley Clarke
FILMZENE
• Fáy Miklós: Egy film két zenéje A játékos
• Hideg János: Lányerő Spice World
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Világegyetem, Kaucsuksarok Playtime
• Dániel Ferenc: Ázsia, gyorsbüfé A folyó
• Turcsányi Sándor: Kelet-magyar szoljanka A rózsa vére
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A vasálarcos
• Hegyi Gyula: Copland
• Takács Ferenc: Vörös sarok
• Hungler Tímea: G. I. Jane
• Csordás Lajos: A bunyós
• Békés Pál: A hazug
• Ardai Zoltán: Különösen veszélyes
• Bori Erzsébet: Letaszítva
• Tamás Amaryllis: Három a nagylány
• Turcsányi Sándor: Anasztázia

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
       
  
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Presszó

Dupla vagy szimpla?

Schubert Gusztáv

Presszó az egész világ. Elől nők kavarnak, hátul maffiózók. Sas Tamás filmjében a kettő összefügg.

 

Ne keressük a presszót, ahol Sas Tamás operatőr első filmje játszódik, nincs fellelhető modellje, kvintesszencia, párlat, ahogy egy időben e mondén helyek portálján az égetett szeszek gyilkos erejét finomkodássá szépítették. Presszófilmnek a Presszó vérszegény, dehát nem az akar lenni, nem a televény, e különös nagyvárosi élettársulás természetrajzát kívánja adni. Az élet még a mai színehagyott, ivartalanított Pesten is bőkezűbben rendez, mint a képzelet. Elég volna leszúrni a kamerát este hét után a Miniatűrben vagy a Piccolóban (a Luxort, Egyetem presszót, Nárciszt már hiába keresnénk), hadd forogjon, az éjszaka több zaftos mondatot, több telivér karaktert sodorna elé, mintsem bölcselmünk képzelni képes. Sas Tamást és Németh Gábor forgatókönyvírót igazából „a csajok” érdeklik, a presszó csak színtér, alkalom, hogy párhuzamos női életrajzokat keverhessenek egybe. Múltkoriban Szabó Ildikó hiányolta a nőies nőket a magyar filmből, joggal, ő már megkezdte a hiánypótlást (Csajok, 1996), így váljanak valóra legmerészebb álmaink, itt a folytatás.

Három nő drámája pereg le feszített ütemben, presszónyitástól zárásig, mintha csak egyetlen zűrös nap teljesedne be tavasztól szilveszteréjig. Egy beállításban, egyhuzamban: a Presszó leghatásosabb stíleszköze a sűrítés. Amit veszít kiterjedésben, azt meg kell nyernie intenzitásban. Ez a dramaturgiai mechané nem tűri az üresjáratokat, az ejtőzést, a hangulatfestést, minden jelenetnek (a film harminc, ironikus felcímmel ellátott fejezetre oszlik) csavarnia kell egyet a történeten. így is lesz, fordulat fordulatot követ, az utolsó pillanat is tartogat meglepetést. Ezen a zsebkendőnyi presszószínpadon különösen sok múlik a színészi játékon. Ebben sem kell csalódnunk, a három pályakezdő „Katonás” színésznő (Söptei Andrea, Fullajtár Andrea, Kecskés Karina) láthatóan érzéki gyönyörűséggel építgeti a szerepét. Három különböző női hangra írt szólam magyar filmben ritkán szokott ilyen jól együtthangzani. Élnek a mellékfigurák is, Máté Gábor kevés szóval, néhány szalvétalebbentéssel is elénk idézi a sikeres félalvilági presszótulajt és kudarcos családapát. Lázár Kati cinikus és nagyszívű doktorasszonyt játszik, aki egy pelyhesállú hősszerelmest okít ki a szerelmi társasjáték szigorú szabályaira. Szacsvay László vigécének magánszámából egy perc alatt bukik ki a mosószerügynök kínkeserves eufóriája. (A háztömb császárának, a kispályás keresztapának, hiába hozza figuráját elegáns rutinnal Benedek Miklós, már kevésbé hiszünk, efféle patinás maffiózót aligha nevel a mai gyorstalpaló alvilág, ilyen nemes aljasság nyolcvan-száz év családi hagyományból tud csak kihajtani.) Szóval a presszó élettel telik meg. És mégis hiányzik ebből a műgonddal megépített, a kopogó mondatokból, újsághír-közhelyekből odakent mai magyar átlagfilmtől üdvösen különböző örömzenéből valami, szellemi elégedettségünk korántsem akkora, mint érzéki gyönyörűségünk. Valahol félresiklik a film. Alighanem azért, mert a főszereplőkön hamarabb átlátunk, mint a történeten. Anna, Bori, Dóra nem sorsokat élnek, hanem kliséket. Nem nők, csak „csajok”. Kulcskérdése a filmnek, hogy a szerzők minek tartják őket? A történet szerint a három barátnő egy nyolckerületi kaszanova, egy bérből és fizetésből élő donzsuán áldozata, akit otthon feleség és két gyerek vár. A szívtipró meglehetősen konfúz alak, az még érthető, hogy sorban elcsábítja Borit, Annát és Dórit, az már kevésbé, hogy miért nem áll tovább, ahogy csábítóhoz illik, miért tipródik úgy a három újdonatúj szeretővel, mint egy romantikus nősszerelmes. Don Giovanni, aki sírig hű Rómeónak képzeli magát? Fölöttébb szokatlan kényszerképzet. Legalábbis az európai erotikus férfifantáziában. Kicsit keletebbre már nem furcsálkodnának rajta, a többnejűség arrafelé nem perverzió, hanem bevett gyakorlat. A filmbeli „csajok” mindenesetre megbotránkoznak rajta, a lepkegyűjtő sem igen érti, miféle indulat hajtja-marasztalja, a presszó nem háremmé alakul át, hanem mészárszékké. Igaz, nem a dúvadat ölik le benne, hanem tévedésből egy ártatlan bárány vére, agyveleje fröccsen a presszó üvegablakára. Végzetes hiba: nemcsak a stilizációból esünk ki, hanem a szatírából is. Ez a gyilkosság egy másik, sokkal laposabb történet végére tesz pontot, mely szerint a férfiak szemetek, a nők meg esendőek és védtelenek. Pedig a Presszó rendezője, forgatókönyvírója, színészei forró nyomra bukkantak: a romantikus monogám tudat és a körbekefélés praxisa gyilkosan komikus robbanóelegy. És teljesen reális rekvizit, a pesti éjszakában egy ideje csupa kettős tudattal megvert Jekyll doktornő és Mrs. Hyde hisztériázik, a Presszót, éppen bizonytalansága miatt, imádni fogják. A barátnők tudva-tudatlan annak a presszófilozófiának a hitvallói, amellyel a filmben a jó Blanka néni (Lázár Kati) gyógyít, mert nem akarja, hogy a szerelem fájjon. Nem is fáj, mindenki biztonsági játékot játszik, „mindenki azt akarja, hogy szeressék, de senki sem akar szeretni”. Mindenki cinkelt lapokkal, maffiózó módra játssza a szerelmi pókért. Sas Tamás filmjének három karakteréből ezért nem lesz nő, csak „csajszi”, a szerelmes szavakból ezért nem lehet több, mint „dumcsi”, a szerelmi drámából pedig lesz, ami lehet, tragikomédia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3656