VitaVita a filmforgalmazásrólA filmkultúra ábécéje, s ami utána következikCsepeli György
A filmforgalmazás 1970–1979 közötti helyzetéről olvashattunk cikket a Filmvilág 1981/3-as számában, melyet táblázatokkal, statisztikai adatokkal támasztott alá a magyarországi filmforgalmazás legfontosabb szervezete, a MOKÉP igazgatója, Dr. Gombár József. Ha a szociológus a filmforgalmazás és a társadalom kapcsolatát próbálja vizsgálni, nehezen boldogul, mert a szóban forgó statisztika nem szociológiai kategóriákkal dolgozik, adatsorai legföljebb a filmforgalmazó vállalat illetékesei számára jelenthetnek visszajelzést.
Azt hiszem, ha valóban megbízható képet akarunk alkotni a mozibajárásról, mint társadalmi viselkedésről, akkor a művelődéskutató intézmények vizsgálataira kell várnunk, akik kívülállók lévén képesek olyan adatfelvételi szempontokat alkalmazni, melyek függetlenek a moziforgalmazó vállalat belső használatra szánt, a saját gyakorlata által meghatározott szempontoktól.
Ezért ahelyett, hogy az imponáló statisztikai adattömegre reagálnék, néhány hipotézist szeretnék felvázolni, melyek kérdései lehetnének egy olyan vizsgálatnak, amely elfogulatlanul, csak a jelenségre irányulva, az okokat is boncolgatva igyekezne képet alkotni a mozibajárásról. Egy ilyen vizsgálat részét képezhetné persze az is, hogy vajon milyen képe van a filmforgalmazásnak önmagáról és munkájáról, mennyire elégedett önmagával, és elégedetlen velünk, nézőkkel.
Nos, úgy tűnik, elégedett önmagával, de annál elégedetlenebb velünk, nézőkkel. Az adatképző szempontok áttekintése alapján úgy tűnik, hogy a filmforgalmazás mintha valami gyarmati helytartónak képzelné magát, aki a civilizáció gyümölcseit igyekszik szüntelen a gyanakvó és vonakodó bennszülöttekkel megkóstoltatni, s időnként, ha a gyümölcs íze miatt már túl megkeseredett a szájuk, némi koncot juttatva nekik, nem helyeselt gyümölcsök fogyasztását is lehetővé teszi számukra.
Ezt a maga szemérmes módján a filmforgalmazás vezető szakembere a Filmvilág 1981/3-as számában úgy fogalmazza meg, hogy „magyarán szólva: a művelődéspolitikai és a »közönség«-preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi egymást” (8. old.).
A dilemma végülis abban áll, hogy melyik preferenciának kellene megváltoznia? A jelenlegi filmforgalmazás minden igyekezete mintha arra irányulna, hogy a közönség változzon, és egyre növekvő arányban és gyakoriságban látogassa az „A” kategóriába osztott „kiemelt, értékes és támogatott filmeket”, s lehetőleg hanyagolja a „C” kategóriába osztott „közönség-filmeket”, s amíg erről a csúnya szokásáról nem tud leszokni, addig is inkább a kevésbé értéktelen „B” osztályos filmeket nézze.
Skizofrén helyzetbe taszítja ez az állapot a filmforgalmazást, mert egyfelől szélmalomharcra kényszerül a közönség „nevelése” érdekében, s a legváltozatosabb praktikákkal, ha kell „holt lelkeket” toborozva igyekszik az „értékes” filmek esetében magas nézőszámokat produkálni, másfelől tisztában van azzal is, hogy mindeme tevékenység csak akkor lehetséges, ha a közönségnek is juttat időnként valamit, újratermelve és kielégítve ezáltal azt az ízlést, ami ellen hadakozni hivatottnak tekinti magát. Ezt a szociológiai jellegű ellentmondást megtetőzi egy elméleti jellegű ellentmondás is. Nehezen hihető ugyanis – és ha az „A” kategóriába osztott filmek listájára pillantunk, akkor hiedelmünk nyomban megalapozódik –, hogy a filmforgalmazás apparátusa képes egy olyan bonyolult és a szaktudományban sem kellően tisztázott kérdés megválaszolására, hogy milyen filmek minősülnek honunkban a 80-as évek időszakában „politikai, társadalmi, művészeti értékeket” hordozó alkotásoknak. Nem hiszem, hogy külön értékelméleti kutatócsoport munkálkodna a filmforgalmazás berkeiben, mely elvileg tudná megadni az értékelés szempontjait. A listán bizonyos – adminisztratív úton megállapított – filmcsoportok erősen túl vannak képviselve, s pusztán valószínűségelméleti alapon is lehetetlennek tűnik, hogy ennyi értékes alkotás kerüljön ki soraikból, amikor például az angol vagy a nyugatnémet filmgyártást egy évtized alatt mindössze egyetlen film képviseli az „A” kategóriában.
Valószínűleg világosabb beszéd volna, ha nem értékekre, hanem szabatosan meghatározott szubvenciós szempontokra hivatkozna a filmforgalmazás, és ha már az az álláspont alakult ki, hogy „meztelen a néző”, akkor ezt bevallaná. Értékekről ugyanis nem lehet vitatkozni, érdekekről már inkább. A szubvencionálásnak inkább az utóbbiakhoz van köze, mintsem az előbbiekhez. Helyesebb volna az értékelés feladatát hivatottabbakra bízni, s az értékelő megállapításokat utólag levonni, nem pedig elsietni.
Ennek a szemléletnek a gyökerei megítélésem szerint az 50-es évek „népművelési koncepciójára” nyúlnak vissza, amikor – szociológiailag talán jogosultan – homogén közönséggel, a „dolgozó néppel” lehetett számolni, s a nézőket passzív, felvilágosítatlan tömegként kezelve a probléma leegyszerűsödött a „tudatformálásra”. Az időközben lezajlott társadalmi változások ezt a hajdani homogén blokkot felbomlasztották, mélyrehatóan rétegezték, s a nivellálás értelmetlenné, sőt mi több lehetetlenné vált. Míg a gazdaság szakított a „tervutasításos” irányítási módszerrel, a filmforgalmazás mintha képtelen lenne hasonló szemléletváltozásra. A legutóbbi évtizedek változásokat hoztak a társadalmi struktúrában, az iskolai végzettség szerint képzett csoportok egymáshoz viszonyított arányaiban, a településszerkezetben, az életmódban, az értékekben, s ezek a változások szükségképpen megváltoztatták a mozibajárás mintáit, motívumait, a filmekkel szemben támasztott elvárások típusait. A „társadalom minden rétegére és korosztályára” támaszkodó mozi ebben a közegben értelmetlen fikcióvá vált.
Minden iparosodó és urbanizálódó társadalomban bekövetkezik a mozibajárásnak ez a szerepváltása, nincs szó specifikusan magyar jelenségről. Ami magyar specialitásnak tetszik, az a régi eszményekhez való szívós ragaszkodás, az alkalmazkodásra való képtelenség, makacs utóvédharc. Amennyiben nem következik be stratégiaváltás, és a társadalmi közeg megváltozásával kapcsolatos következtetéseket nem vonják le a filmforgalmazás szakemberei, minden különösebb jóstehetség nélkül is előre jelezhető a már említett skizofrénia felerősödése, illetve az egyre nagyobb engedmények taktikája az esztétikailag kétes értékű ízlés tekintetében.
Nem a nevelési célkitűzést kifogásolom, csak úgy gondolom, hogy nem a filmforgalmazás feladata az iskolai nevelés, a családi nevelés, valamint az általános kulturális nevelés hibáinak kijavítása.
Az audiovizuális kultúrát egységként kellene kezelni, melynek társadalmi újratermelésére és fejlesztésére hivatott intézmények vannak. Ezen belül merülnek fel a filmforgalmazással kapcsolatos specifikus gondok, melyek azonban megoldhatatlanok az iskola, a televízió, az archív filmek forgalmazási rendjének egyidejű figyelembevétele nélkül.
Filmnézésre éppúgy szocializálni kell az embereket, mint a higiéniára vagy más egyéb társadalmi szabályokat követő viselkedésre. A már létező igények kielégítésében jelenleg csak rendkívül fogyatékos, számos spontán elemet tartalmazó szocializációs előzményekre lehet támaszkodni. Felnőtt, ízlésükben megrögzött emberekből egyik napról a másikra nem lehet lelkes művészetbarátokat nevelni. Gyermekeiknél kell ezt a munkát elvégezni.
Következésképpen az audiovizuális kultúra intézményeinek funkciók szerint kellene specializálódni, s ebben az esetben minden intézmény a maga dolgát végezhetné, anélkül, hogy skizofréniás állapotba kerülne. Foglalkozhatna egy szervezet a közönségfilmek forgalmazásával, ahol a gazdaságossági normák érvényesülnének minden különösebb agresszív népművelési szándék nélkül. Egy másik szervezet dolga volna a stúdiómozik hálózatának kialakítása, és megfelelően magas esztétikai színvonalú filmekkel való ellátása. Egy másik szervezet az archív filmek forgalmazásával törődhetne, számon tartva és újra meg újra bemutatva a következő generációknak mindazt az értéket, amit a filmkultúra valaha létrehozott. Az iskola pedig a filmnézésre való szocializáció műhelye lehetne, mely részint kooperálhatna az utóbb említett két szervezettel, részint pedig saját audiovizuális készletet halmozhatna föl az iskolai könyvtárak módjára. A televízió – melynek jelentősége az audiovizuális kultúra egésze szempontjából a legdöntőbb – valamennyi funkció ellátására képes, s a televízió filmpolitikája mintha ezt a funkcióegyüttest tudatosan is igyekezne ma már kielégíteni.
Az egyes funkciókat nyíltan felvállaló filmforgalmazó szervezetek létesítése nem jelentené a népművelés „ábécéjének” feladását, pusztán magasabb fokra emelve, a „népművelés nyelvtanának” megtanulásáról tanúskodna. A „belső tartalékok” szerintem nem a jelenlegi filmforgalmazási rendszerben, hanem magában a társadalomban vannak, s ezek hasznosítása a filmforgalmazás társadalmi funkcióinak – általam vázlatosan kifejtett – átgondolása, a megfelelő funkciókhoz megfelelő szervezeti keretek hozzárendelése révén lehetséges. És addig? ...nos, addig még ritkábban megyünk moziba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1071 átlag: 5.58 |
 |
|
