KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
       
  
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Irodalmi barangolások

Litera-túra a képernyőn

Berkes Erzsébet

 

Kevés kamaszt pofoztak nagyobb ambícióval és kisebb eredménnyel a felnőttek, mint a serdülő televíziót a már nagykorú művészetek. Bármihez nyúlt is – durr a fejére. Színházi közvetítés: jaj, elsinkófálta a színpadképet, a néma szereplőket, a világítást, a hic-et-nunc-ot! Zenekari koncert: Bach sehol, csak fűrészelő vonósok, csak prüttyögető pikulás, padon csúszkáló orgonista. Sikeres mozifilm felújítása esetén: fönt sötét, lent sötét, középütt aranytál, míg a bal orr azt mondja a jobb fülnek... Pedig a kis kockafejű csemete úgy igyekezett, hogy (vissza) nézni is fárasztó. A versmondók statikus jelenlétét élénk kameramozgással próbálta dinamikusabbá tenni: távolról közelített a szavalóra, elidőzött dentális hangok esetén a fogsoron, szenvedélyes pillanatokban az uvuláig hatolt, beleadott mindent a kezek munkáját követve, sőt olykor tájat, a hivatkozott metaforát is „bekeverte” – mindhiába. Próbálkozott könyvek népszerűsítésével kiragadott részletek fölvillantása által, s lett belőle se-füle-se-farka tévéjáték. Irodalmárok kérdezgették egymást: te hogy csinálod a zsenialitást? – és vigyorgott az ország népe az összehordott közhelyeken. A mindenki magyarórája pedig: mint csapból a víz. Fő, hogy folyamatosan csobog.

 

*

 

A fiatalkorú tévé persze rászolgált a javító-nevelő munkára. A költemények szelleme helyett saját technikájával szellemeskedett. Egységes alkotásokat szadista módon föltrancsírozott; késsel kergette szülőanyját, a csendes esti olvasgatásokat: s végül drogokkal hódította az irodalomra éhezőket. Azt mondta: könyvekre kapatja, irodalmi értékek biztos kiválasztására szoktatja azokat, akikben még csak bimbózik az érdeklődés, de a könnyű és leegyszerűsített tartalmi kivonatok közreadásával az ellenkezőjét érte el. A fantázia, a nyelv sorvadását, vagy a sznobosodást.

Van persze mentsége is a kiskorú tévének. Mint a gyermek Herkules: már bölcsőjében képes volt kígyókat megfojtani, azaz fölülmúlhatatlan a hírközlésben. Villámokkal cicázott: kitalálta a Tudósklubot, a Nemzetközi Fórumot. Elmosolyintotta magát: mutogatós játékkal szórakozott az ország apraja-nagyja. És pont a legpatinásabb asztalnál nem kap helyet. Ha csak hozzáér is az irodalomhoz, az megszűnik irodalom lenni. Micsoda kín, micsoda szenvedés ez, a nagy ambíciójú, körülhízelgett ifjoncnak!

 

*

 

Mostanában viszont történt valami, ami indokolja, hogy múlt időben beszéljünk, ifjonti bűnöknek aposztrofálva, a televízió gyakorlatáról. A hétköznap estéken elmondott verseket hol jól, hol kevésbé jól fogja föl az előadóművész, de sohase fogja rosszul a kamera. Beéri annyi dinamikával, amennyi a szavakból, szünetekből, a szóló személy tekintetéből árad. Ez a jó, mert épp elég. Alkalmas műsor végén könyvet mutatnak, közelről, alaposan, amely a terítékre hozott témával foglalkozik. A Nyitott könyvnek is voltak telitalálatai, amilyen Cseres Tibor Parázna szobrok című regényének a bemutatása. (És ha még akkor sugározták volna, amikor a könyvet kapni lehetett!) Most pedig Babiczky László rendezésében láthattunk két Irodalmi barangolást: „Kertem az egész táj” és „Kelet felől” címmel. Mindkettő azt bizonyítja, hogy irodalmi ügyekben is megtanulta – vagy helyesen tanulja – a viselkedést televíziónk. Az írók, költők lakta vidéken kiránduló fiatalok közvetlen természetességgel idézik az emlékhely szellemét, néha emelkedett sorokat, néha tréfásakat citálva. Közben van ideje a kamerának arra, hogy megnézzük az alkonyfényben tündöklő Esztergom tornyait, a kis Túr világát, a csécsi vízimalmot; vagy míg átsuhan a kirándulóbusz Milotán, szó essék az Ady-publicisztikában említett „elcsapott Úristenről”. Ahogy a barangolás hangulatához illik: szemünk és fülünk élvezi az irodalmat, a történelmet, a tájat és zenét – mindez együtt azonban nemcsak szó, nemcsak kép vagy képzőművészet, hanem... S most kínos helyzetben vagyunk. Meg kell nevezni az irodalmi túrák többletet teremtő szellemét, ami épp azért volt e műsorok erénye, mert megnevezetlen maradt. Műemlékek, verssorok, tájak örökséggé álltak össze. Azzá, amit szellemi és fizikai értelemben nevezhetünk közös hazánknak.

Mit találtak föl ehhez Babiczky László és munkatársai? Talán csak azt, hogy nem kell ide technikai bravúr, szépelgés, esztétizáló erőlködés. Elég a táj szépsége, az értelmes beszéd, az ízléssel látványhoz simuló zene. S mindez csupán azt követeli, hogy eltalálja a kellő mértéket. De ez a mérték nem csekélység. Az összehangolt különféle művészetekben éppen úgy alapos jártasságot követel, ahogy a barangoló fiatal előadóművészek könnyed viselkedésének megszabásában, vagy a nézők befogadóképességének föltételezésében. S túl mindezeken: Babiczkyék eltalálták azt a mértéket, ameddig a televízió irodalmi szolgálata terjedhet. A versről tudták, hogy nyelvi absztrakció, s mindig megbukik a konkrétumokra utalt kamera, ha a költészetet látvánnyá akarja testesíteni. Meghagyták hát szónak a szót s tájnak a tájat. Utazáskor suhantak a képek, versmondáskor állt a kamera. S csodák csodája! Mi, nézők mégis tudtuk, hogyan tartozik össze a kettő!

 

*

 

Az egységes ízlésű műsoroknak valamennyi közreműködője fölkészült, tartalmas munkát bizonyított. Néhány telitalálatot hadd ragadjunk ki mégis. Több mint lelemény volt idézni Marcus Auréliust, Gyulai Pál ismeretlenné távolodott versét, Bessenyei Jámbor szándékának sorait, Karinthy Ferenc vidám képe alá saját hangját, s az újabban oly méltatlanul becsmérelt Váci Mihály védelmében Illyés Gyulát. Hihetetlen, de mégis igaz, hogy a szatmárcsekei képsorok alatt kísérőzenéül megszólaló Himnusz nem hatott deheroizáló buzgólkodásnak, hanem finom és nemes pátosszal övezte Kölcsey alakját. S végül azt is meg kell vallanom, hogy bár infernális színeket ad helyenként a Color-Stár, azért a színes változat a szebb. Nemcsak azért, mert Marczali László operatőrnek van szeme a képekhez, hanem azért is, mert van belső hallása a versekhez. Tudta, mihez szolgáltat látványt.

A két rokonszenves irodalmi műsor láttán talán nem elhamarkodott a meghívás: ilyen vendéget szívesen látunk máskor is otthonunkban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7849