|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziX-Men: Az eljövendő múlt napjaiKránicz Bence
X-Men: Days of Future Past – amerikai, 2014. Rendezte: Bryan Singer. Írta: Chris Claremont története alapján Matthew Vaughn, Jane Goldman és Simon Kinberg. Kép: Newton Thomas Sige. Zene: John Ottman. Szereplők: Hugh Jackman (Logan), James McAvoy (Xavier), Michael Fassbender (Magneto), Jennifer Lawrence (Raven), Nicholas Hoult (Hank). Gyártó: Marvel Entertainment / 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 132 perc.
Az első két X-Men filmet rendező Bryan Singer idén visszavette a széria
karmesteri pálcáját, hogy közös nevezőre hozza az eredeti trilógia és a múltban
játszódó Az elsők univerzumát. Ám
hiába indul a cselekmény az apokaliptikus közeljövőben, az idős Xavier
professzor és tanítványai főleg a rajongók kedvéért tűnnek fel, ellentétben az X-Men képregények pápájaként tisztelt
Chris Claremont alapsztorijával, ahol mind az őrrobotokkal való háborúskodás,
mind a múltbéli merénylet megakadályozása érdekében bevetett időutazás
körülményei bővebben ki vannak fejtve – a film megértését nehezíti, hogy
minderre vonatkozóan csak elnagyolt jelzéseket kapunk.
A régi gárdából egyedül
Logannek jut komolyabb szerep: most az egykor forrófejű kívülálló kerül
mentorszerepbe, vagyis az alkotók is felismerték, hogy Hugh Jackman nehezen
leplezhető öregedésére illik reflektálni – a fiatal mutánsokat játszó intellektuális
sztárok (McAvoy, Fassbender, Lawrence) viszont erőlködés nélkül viszik a
vállukon a produkciót. A kulisszaként megjelenő hetvenes évek világa újra azt a
retró-vonzerőt képes nyújtani a nézőnek, mint Az elsők, másrészt, a tisztességtelen politikai machinációk és
összeesküvések évtizedéről lévén szó, találó hátteret képez a mutánskrónikákat
hitelesítő, egyfajta alternatív történelemképet felmutató franchise-építési
stratégiához. Vagyis a történelem átírásának feladata kétszeresen a film
tétjévé válik: az X-Ment hadba küldő
Fox stúdiónak úgy sikerülhet felvennie a kesztyűt a keresztutalásokkal építkező
Marvel-filmekkel, hogy hőseit gondosan integrálja a hidegháborús múlt
sorsfordító eseményeibe, mintha Magneto, Xavier és a többiek mindig is velünk
lettek volna. Mindez szerencsésen együtt jár azzal az érezhető törekvéssel,
hogy ne a látványos akciókon, hanem a karakterek lassan megérő döntésein múljon
a játszma végkimenetele.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 189 átlag: 5.04 |
|
|
|
|