KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
       
  
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

100 éves a magyar animáció

Animáció-történeti körséta

Varga Zoltán

A Vigadóban rendezett kiállítás újra ráébreszt bennünket a magyar animáció sajnálatos módon elpazarolt értékeire.

Talán kevesen gondolnák – esetleg nem sokan értenének vele egyet első hallásra –, hogy a magyar filmművészet egészének egyik legszebb jelenete egy rajzfilmben látható, s egy idős ember és ugyancsak megöregedett oroszlán-kollégája kettősét helyezi fókuszpontba. Tóth Pál Leo és Fred című sorozatának záróepizódja, a Koncert befejezése a szolidaritás élményével és a bensőségesség tapasztalatával, valamint a szem, a lélek és a csillag egymásba kapcsolódó motívumaival olyan szívszorító képsort kínál, ami élőszereplős művészfilmnek is becsületére válna. Ez mindössze egyetlen, szubjektíven kiragadott nagy pillanat a magyar animációs filmtörténet kincsestárából – gazdagsága még számtalan érték kiemelését teszi lehetővé.

Tavaly vált 100 esztendőssé a sokat dicsért és közkedvelt, ámde valóban értő méltatást, pláne tudományos igényű feldolgozást eleddig nem kapott magyar animációs film. Krónikájának sajnos nem minden szakaszát ismerhetjük kellően: a pionírkorszak kezdeményezései, az első trükkfilmek vélhetően örökre elvesztek, megsemmisültek – köztük a magyar animáció startpontjaként emlegetett, Kató-Kiszly István által jegyzett, papírkivágásos technikával készült 1914-es Zsirb Ödön. A harmincas és a negyvenes évek elsősorban Macskássy Gyula stúdióihoz kötődő időszakából maradt fenn az előző periódushoz mérten lényegesen több, a korszak valódi összterméséhez képest azonban hiányosan hozzáférhető filmanyag; bízvást állítható, hogy a magyar mozgókép-kultúrában az animációt Macskássy kitartása, elhivatottsága – és korántsem utolsó sorban – tehetsége tette fel a térképre.

A pártállami rendszer évtizedeiben a magyar animáció lényegében a Pannónia Filmstúdió termésével forrt össze: a hatvanas évek rövidfilmes új hulláma (Kovásznai Györgytől Jankovics Marcellen át Gémes Józsefig) és a beinduló sorozatfilm-gyártás (Peti, Gusztáv), majd a hetvenes években az egészestés animációk megjelenése (kezdve a korszakos jelentőségű János vitézzel) messze földön híres intézménnyé avatták a Pannóniát. Míg a televízió számára készült sorozatok zömének (a Mézga család botladozásaitól a Kérem a következőt! vitriolos kórképein át a Magyar népmesék stílusbravúrjaiig) jóformán az egész ország volt a publikuma, a moziban bemutatott rajzfilmek némelyike pedig a kétmilliós nézőszámot is meghaladta (Dargay Attila egészestései, a Lúdas Matyi és a Vuk aratták a legkiugróbb sikereket), addig egyes rövidfilmek – elsősorban külföldi – (fesztivál)sikerek garmadáját gyűjtötték be. A Párbaj cannes-i nagydíja, a Sisyphus Oscar-jelölése, a Küzdők és a Moto perpetuo Arany Pálma-díjai mellett (és ez a lista csak a jéghegy csúcsa) a legnevezetesebb elismerés az első magyar filmnek járó Oscar-díj, amit Rofusz Ferenc remeke, A légy kapott meg.

Termelői kapacitása és alkotói gárdája nyomán a Pannóniát sikerei csúcsán a világ öt legjelentősebb animációs filmstúdiója között jegyezték – márpedig ilyen volumenű elismerésben egyetlen másik magyar mozgóképkészítő műhely sem részesült. (Az animáción kívül csak egyetlen filmtípusban lettünk még nagyhatalom, ennek jelzése azonban – minthogy a pornófilmről volna szó – kevesebb büszkeségre adhat okot.) Hogy a Pannóniában alig húsz év alatt huszonöt egészestés film készült, az animáció-történetek is rekordként jegyzik – némely érdemek azonban nem elsősorban mennyiségileg mérhetők. Bizonyos alkotásoknak például máig nem akad párjuk. Varsányi Ferenc Suli-bulija az egyetlen pixillációs (azaz embereket animáló), Gémes József Daliás időkje az első festményanimációs technikával készített egészestés animáció. A Fehérlófia sikeresen teremt egyensúlyt a legtisztább mesei elbeszélés és az avantgarde animációt idéző kép- és hanghatások között – nem véletlen, hogy az 1984-ben megválasztott ötven legjobb animáció listájára került hat egészestés alkotás közé került. A Macskafogó derűs műfaji eklektikája – a kém- és kalandfilmek figura- és történéskészletétől kezdve a sci-fi motívumain keresztül a vámpírfilm megidézéséig – évtizedekkel megelőzi a korát: csak az ezredfordulón túl válik divatossá az animáció efféle posztmodern játékossága (lásd a Pixar- és a DreamWorks-filmek trendjeit). A produkciós skála másik pólusa is tartogat sajátosnak tetsző áramlatot: a Kovásznai György és Macskássy Kati nevéhez fűződő, de mások által is ambicionált dokumentarista animáció jóval azelőtt törekedett a két filmforma szintézisére, hogy ez a furcsa kombináció világszerte igazán elterjedt volna. S akkor még nem beszéltünk a beskatulyázhatatlan, rokontalan életművekről – legkivált Reisenbüchler Sándor lenyűgöző és zavarba ejtő kollázsanimációs szorongásvíziói jelenthetnek hazai unikumot.

A Pannónia Stúdió szétesése, illetve a rendszerváltás óta meglehet, inkább az alkalmazott animációnak, a bérmunkának, a folyamatosan bővülő-újuló digitális képi kifejezésmódokat szolgáló animációs tevékenységnek nőtt meg az ázsiója; egyes stúdiók és intézmények termése mégis azt igazolja, hogy az animáció művészi potenciálja is tartogat még meglepetéseket. Az egészestések frontján a Nyócker! provokatív hangütése, a kevésbé közismert Egon & Dönci CGI-űrutazása és Az ember tragédiája – újfent rekordot felállító – monumentalitása mellett a rövidfilmek közül bátran említhetjük az Ergo, a Nyuszi és Őz vagy a Symphony No. 42 nemzetközi feltűnést keltő tételeit.

A magyar animáció méltó és széleskörű elismertetésével egy lépéssel közelebb jutottunk a Pesti Vigadóban rendezett februári-márciusi kiállítással a magyar animáció 100 évéről. A tárlat a történeti tények és folyamatok felvázolása mellett betekintést nyújtott abba is, hogy milyen sokféle szellemiség, törekvés és forma hozta létre azt a mozgóképanyagot, ami a magyar filmkultúra talán legszínesebb részét jelenti. Az érdeklődők a magyar animáció periódusait – szó szerint – körbejárhatták a kiállítóteremben: a kifüggesztett tablók szöveges közlései mellett fotók és filmképek foglalták össze az egyes korszakok jellegzetességeit. A töredékekből ismerhető pionírkorszakot követő évtizedek több tablóval is képviseltették magukat; a kiállítás kurátora, Orosz Anna Ida szövegeinek értő kalauzolásában kerültek terítékre animáció-történetünk financiális, szervezeti, kultúrpolitikai stb. tényezői. A hazai animációban jártas látogatók számára ha nem is szolgálhattak sok meglepetéssel ezek az információk – a képanyag egy része pedig könnyen megtalálható a magyar animációval foglalkozó könyvekben –, a laikus érdeklődők orientálásához optimálisak, és ez a kiállítás egyik legfőbb érdeme is. Híven animációsfilm-termésünk legjavához, a kiállítás a lehető legszélesebb közönséget szólította meg, beleértve a felnőttek mellett a gyerekpublikumot is – nem véletlen, hogy a szakmabeliek számára evidens tényezők is, helyeselhetően, külön táblák témáit képezték (az animáció mibenléte, főbb formái, az animációs munkakörök).

A látogatók vezetését azok az építőkockákon elhelyezett anyagok is segítették, amelyek kiemeltek egy-egy alkotót (például Kovásznai György), egy-egy rövid- vagy egészestés filmet (Moto perpetuo, Fehérlófia) vagy egyéb fontos jelenséget (mint a karikatúra és az animáció viszonya, a fesztiválok szerepe) – ezek árnyalták és bővítették a tablók átfogó áttekintéseit. Hasonló célokat szolgált a míves tárgykollekció is (a teljesség igénye nélkül): az animáció anyagiságába, kézműves jellegzetességébe engedtek bepillantást a magabiztos kiskakas és a hegycsúcs felé igyekvő Sisyphus fázisrajzai, a Frakk papírkivágásos karakterei, vagy olyan népszerű bábfigurák, mint a TV Maci, Mirr-Murr és Misi Mókus – az ínyenceket a Babfilm űrmadara bűvölte el –, sőt komplett bábfilm-díszleteket is láthattuk (például A róka és a holló). Rofusz Oscar-díja pedig valóságos ereklyeként vonzotta a tekintetet.

A közönség marasztalásáról mozgóképi anyag is gondoskodott: híradó- és werkfilmek loopolt összeállítása adott tényszerű bepillantást régi és újabb animációk létrejöttébe (a János vitéztől a Macskafogó 2-ig), a terem közepén berendezett „minimozi” pedig a legkorábbról ránk maradt animációktól kezdve a klasszikussá vált alapműveken át napjaink friss animációs diplomafilmjeiig vetítette a néznivalókat. A tények, a tárgyak és a filmek együttesére építő, a magyar animációnak bizonyára új rajongókat is toborzó kiállítás látható lesz még a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, s külföldön is öregbíteni fogja hírnevünket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12214