– „A mozinak provokatívnak kell lennie, hogy élni és túlélni tudjon” – nyilatkozta néhány éve. Mit értett ezen?

– Azt hiszem, minden művészeti forrnának állandóan meg kell újítania, újra ki kell találnia önmagát. Sokat panaszkodom arról – és azt hiszem, ezzel jónéhányan egyet is értenek –, hogy a mozi az utóbbi húsz évben leragadt, nem mozdul semmilyen irányba, csupán ugyanazokat a formulákat, ugyanazt a pszichodrámát, ugyanazt a szövegközpontú megközelítést ismételgeti, amikor a világ dolgairól beszél. Bár kiindulópontként ez elég borúlátóan hangzik, én mégsem tartom magamat pesszimistának ebben a kérdésben, mert azt hiszem, az önmegújítás lehetősége benne rejlik az új technológiákban, gondolok itt a digitális forradalomra, a kép manipulálásának végtelen lehetőségeivel kecsegtető televíziós poszt-produkciós törekvésekre, az OMNIMAX-ra, a CD-ROM-ra vagy az egész videóművészétre. Azt hiszem, mindezek kitágítják majd a képalkotás lehetőségeinek határait, és végül moccanásra kényszerítik a jelenleg uralkodó moziformát. A filmkészítő felelőssége abban áll – és a filmkészítőt mindig művészként látom –, hogy állandóan új ötleteket, új szókincset vonjon be a munkájába, és ezzel életben tartsa a mozi-médiumot....