Azok a sűrű, füstös, fekete vonatok, amelyek a hetvenes évek elejétől transzponálták a radikális kultúrára, az élet és az esztétika határait feszegető művészeti teljesítményekre kíváncsi vagy éhes tömegeket Krakkó és Budapest, Wroclaw, Varsó és Budapest, Gdańsk, Sopot és Budapest között… meggyőződésem, hogy legalább bő másfél évtizeden keresztül segítettek megtartani a (fiatal) magyar értelmiség mentálhigiénés egyensúlyát. És persze nem csak a vonatok. Az Andrássy úti Lengyel Kultúra is hosszú-hosszú évekig sokunk kulturális menhelye volt, paradicsomi kínálattal a közvetlen kultúrterrort követő, képmutató években. Láthattuk – a legaktuálisabb pillanatokban – Borowczyk és Lenica filmjeit, láthattuk Szajnát és hallhattunk Kantorról, a szellem fénymásolójával bekopírozhattuk a Projekt magazin lapjait, vásárolhattunk Pendereckit és Komedát, és igen, már akkor láthattuk, megérinthettük Robakowskit és társait – máig él lelkemben a burleszk, ahogy Jergeli Krisztina és Vajda Pierre valamilyen fordítási apróságon hajba kap, ott állnak mellettük körben a lengyelek, mindenki nevet, egy pillanat erejéig transzcendentális a zűrzavar, de ez jó, szeretnivaló anarchia....