A dokumentumfilmet valamivel később érte el az a „legitimációs válság”, amely valamikor a hetvenes években kezdte el aláásni a játékfilm önbizalmát. Kétely rágta a történetet, a bevett ábrázolási módokat és narrációs technikákat, s végül kérdésessé vált magának a puszta képnek az igazsága is. Eleinte még voltak olyanok, akik a kétfajta megközelítés társulásában látták a kigázolást, a dokumentumfilm hitelességével próbálták megtámogatni a bizonytalan lábon álló fikciót. Ma ott tartunk, hogy a súlyos szakmai, erkölcsi, emberi dilemmákkal szembesülő dokumentumfilmezés ragadja magához a játékfilm fegyvereit, hogy kivágja magát az ismeretelméleti szkepszis, a hermeneutikai kérdésfeltevés dzsungeléből. Magyarán szólva ember legyen a talpán, aki szembeszegülve a televízióból, a videóból ránkzúduló, erőtlenné higított képözönnel, hírt akar adni a világban felgyülemlett emberi nyomorúságról....