Robert De Niro nem árul zsákbamacskát: filmje címével közli, hogy ezúttal mesét mond nekünk, s valóban, filmje népmesék módjára gyűjti egybe mindazokat a cselekmény- és képkliséket, amelyekre adott mesetípus elbeszélése során a mesemondó mindig is támaszkodik; s amelyeken nem változtat, csupán újrakeveri őket. Ez a mesetípus ezúttal az „olasznak lenni Amerikában”-téma, amelyet De Niro a „hogyan lettem egy szép nap kamaszból felnőtté?” történetklisével elegyít. Mindezt retro-keretbe ágyazza: a film gondosan újraalkotja a New York-i Bronx negyedet, annak is olaszok lakta részét, mégpedig abban a formában, ahogyan ez a negyed 1960-ban és 1968-ban (a cselekmény idején) festett. Ebben a retro-díszletben szól azután a mese az amerikai–olasz buszsofőr fiáról és Sonnyról, a helyi maffiafőnökről (amolyan kis cézár egyébként, egy-két utcára terjed ki a hatalma, ott viszont ő az úr). Kettőjük különös viszonyát, lekötelezettségnek, hálának, félelemnek, kamaszos hőskeresésnek és elfojtott szeretethiánynak a keverékét ábrázolja a film, lélektanilag meglehetős közhelyesen, amíg le nem csap a népmesei végzet, s nem végez Sonnyval, aki egyébként még utoljára megmenti a fiú életét....