Egy országútmenti gyorsbüfében és annak parkolójában brutális leszámolás tanúi lehetünk. Az ok: a hivatásos bűnözőkből álló társaság egyik tagja a legutolsó akció során hibát követett el – a hiba olyan természetű, hogy a hatékonyságára és szakismereteire kényes társaság likvidálni kénytelen az illetőt, nem másért, pusztán azért, hogy efféle hibák tizedmásodperc pontosságú működésük során többé ne fordulhassanak elő. Ennek a likvidálásnak megvan a maga kidolgozott technikája, szavak nélkül, és ha a cselevéshez szükséges elfojtott dühben, hallgatagságban, orrcimpa-feszülésben és a szemeknek a szokásosnál kissé nedvesebb csillogásában megnyilvánuló feszültséget leszámítjuk, érzelmek nélkül, olajozottan működik. Az illetőt leütik és beleteszik a kocsi csomagtartójába – „a része ott van a kocsiban”, mondja a társaság főnöke még az asztal mellett, mielőtt elindulnának a parkolóba (előtte határozottan és gyorsan kétszer az asztalhoz veri az illető orrát, amit az, a vérét le sem törölve, a lehető legmagátólértetődőbben, mondhatni kötelességszerűen, bár kissé csodálkozva tudomásul vesz) – kint, a felnyitott csomagtartóban ott a bekészített vadonatúj fekete nejlonzsák, amibe majd nyilván belefullad, ha rácsapják a csomagtartó tetejét. Irtózatos erejű ütésekkel, mint ahogyan egy állatot taglóznak le, Robert de Niro a földre teperi leendő áldozatát, ám ekkor a parkoló mentén egy lassan guruló járőrkocsi tűnik fel, de Niro egy pillanatra fölnéz, és az áldozat már nincs sehol, léggé vált, fölszívódott, Michael Mann, a rendező, forgatókönyvíró és producer úgy látszik elragadta tőle. Robert de Niro és a film is több szempontból jól jár így, mert Waingro – a filmben így mutatkozik be a hosszúhajó, szakállas, leginkább Jézus Krisztus gonosz kiadására emlékeztető fickó, akit likvidálni kellett volna – a szó szoros értelmében ekkor még ártatlan, pontosabban nem bűnösebb de Nirónál, csak éppen megakadályozta őt abban, hogy hibátlan koreográfiával (azaz vérontás nélkül) zsákmányoljon 1,6 millió dollár értékű, bemutatóra szóló kötvényt. A film végére azonban, amikor sikerül likvidálnia az illetőt, addigra már az szörnyű mocskos bűnöket követett el – fiatal fekete prostituáltakat gyilkol meg bestiálisan, szeretkezés után, koponyájukat a padlóhoz verdesve. Szabályos kivégzése, egy szállodaszobában, ahol, frissen megfürödve, meztelen testén hófehér frottírköpenyben szembe kell néznie de Niro rezzenéstelen tekintetével, immár erkölcsileg is indokolt. De Niro nem tud ugyan a sorozatgyilkosságokról, filmbeli fő-ellenfele, a jogrendet képviselő, buldog szívósságú szövetségi nyomozó Al Pacino sem tudja még, ki követte el azokat – bár véletlenül(!) mindkét ügy hozzá tartozik –, de Niro bosszújának időzítése mégis erkölcsi színezetet kap, a visszavonulása – külföldre menekülése – előtti utolsó pillanatban rendezni akarja a számlát az elvetemült fickóval, aki a film során az első baklövése után még sok kellemetlenséget okozott neki –, és pontosan ez az a hiba, ez az ellágyulás, amit de Niro-nak e pillanatban nem lenne szabad elkövetnie. Waingrót, a szállodaszoba ablaka előtti kanapén, a homloka közepén éri de Niro halálosan pontos, esztétikailag is mérlegelt lövése, egy kis vér a mögötte levő világos színű függönyre freccsen, ahogy ott ül és néz, kivégzése hibátlan alkotás, ha szimmetriáját, színvilágát tekintjük, valóságos festmény....