A kalumet kézről kézre járt, de engem nem kínáltak meg vele. Amikor a pipa visszajutott a nagyfőnök kezébe, újra a szemembe nézett, és komoran így szólt:

– Sok-sok nyár múlt el, amióta az indiánok és a sápadtarcúak külön-külön éltek, távol egymástól, a Nagy Víz két oldalán. A mi törzseink boldogan éltek falvaikban, övék volt az erdő és a préri, a napfény és az eső, a nappal és az éjszaka. Annyi bölény volt, mint égen a csillag, és a vadászok mindig gazdag zsákmánnyal tértek haza. A musztángok nagy csapatokban vágtattak, és minden komancs harcosnak annyi lova volt, amennyit csak akart. Aztán jöttek a sápadtarcúak, kiknek bőre fehér, mint a hó, de szívük fekete, mint a korom. Eleinte kevesen jöttek, és az indiánok befogadták őket vigvamjaikba. Vendégszeretetünket kedves szavakkal és kis ajándékokkal viszonozták. De hoztak mást is: tüzes vizet és tűzokádó fegyvereket, árulást, betegséget és halált. Egyre többen jöttek át a Nagy Vízen, nyelvük hamis volt, és szívük álnok. Hittünk nekik, de megcsaltak. Elűztek őseink földjéről, felgyújtották vigvamjainkat, és viszálykodást szítottak az indián törzsek között!...