Fellini 1989-es filmjének, a A Hold hangjának főhőse, a meghatározhatatlan korú, kopaszodó, szemüveges egyén holdkóros. Kissé holdkóros a reménytelen, kései szerelembe bonyolódott prefektus is, aki borostásan bujdokol a városkában, amely a mai Európa olaszos színtere: van benne randa üvegtemplom, fakeresztre emlékeztető kapuval, van benne Európa Nagykávéház, körülállványozott sokszáz éves városháza, meg három hatalmas, füstöt okádó gyárkémény. A főtéren japán turisták mosolyognak ferdeszeműen, fényképezőgépeiket kattogtatván, itt ácsolják meg a tészta-szépségverseny színpadát, hogy a szépségek közt első a mi főhősünk reménytelen szerelme legyen, a holdképű, öregedő hölgy, miközben főhősünk a színpad alá zárva futkorászik; ezen a főtéren nyilatkozik meg az ellenszenves püspök és a talán még ellenszenvesebb fiatal miniszter; itt tör ki a tüntetés; valahol a közelben játszik a hevimetál zenekar a sok száz csápoló örömére, akik a prefektus érzékeny tangóját nem sokáig tűrik el; világszíntér tehát a helyszín, magasra növő fű veszi körül, a fűben régi kút áll, mélyéből főhősünk hangokat vél hallani, s ebben a városszéli fűben jelennek meg a film végén az afrikai nők, óriási derekukat riszálván, Európa összeomlására várva vidoran, s valahol a közelben van az urna-temető, ahol főhősünk időnként szintén előfordul....