Margitházi Beja
Magyarország jó hely – mesélik a több éve itt élő, sikeresen beilleszkedett migránsok.
Az új népvándorlás korában sohasem lehetünk biztosak abban, hogy jó helyen élünk-e éppen, mert simán lehet, hogy máshol jobb lenne – csak szervezés és kalandvágy kérdése; miközben van, akinek nincs választása: a menekülést, ország- és kultúraváltást kényszerűségből vállalja. Magyarország számára mindkét helyzet ismerős: a rendszerváltás után egyszerre volt a polgárháborúk, diktatúrák és szegénység elől kisebb-nagyobb hullámokban érkező menekülők célpontja, és maradt a jobb élet reményében emigráló, és ezzel rendszerkritikájukat is kifejező fiatalok hátrahagyott hazája. A kurrens és sokkoló hazai elvándorlási és bevándorlási adatokat több dokumentumfilm is egyéni élettörténetek formájában járta körül a 2010-es években: míg Somogyvári Gergő az Amszterdamot elárasztó magyar riksataxisokat (Riksaláz), Imre Loránd Balázs Menjek vagy maradjak című, több városra kiterjeszteni tervezett sorozata a New Yorkban, majd Londonban megélni próbáló fiatalokat faggatta, Nagy Viktor Oszkár a Magyarországra menekülők sorsához, problémáihoz hajolt közel néhány filmjével (Két világ között, Felsőbb parancs).
A Világpark abban különbözik mindezektől a filmektől, hogy migráns szereplői nem azért kerülnek kamera elé, hogy beilleszkedési problémáikról számoljanak be. Egyesek családjukkal jöttek már sok éve, mások itt lettek szerelmesek a közelmúltban; van, akit a munka hozott, és van, aki tanulni jött – mára viszont mindannyian gyökeret eresztett, beilleszkedett emberek; túl vannak a nyelvtanulási és alkalmazkodási problémákon, mi több, a filmben saját nemzeti kisebbségi szervezetüket képviselik. A „veterán” bevándorlónak tekinthető orosz tanárnő, mongol ügyvéd, ukrán lány, perui srác, afrikai bártulajdonos és kubai munkavállalási tanácsadó mégis egy számukra teljesen új helyzetben kerülnek egymás mellé: közös projektbe fognak akkor, amikor a Nagy Sportválasztó keretében 2014 tavaszán néhány sátorban nemzeteik játékait és sportjait tervezik bemutatni.
Füredi Zoltán filmje a három hónapos előkészületi munka és a megvalósult rendezvény életképeit váltogatva villantja fel, és semmivel sem akar többet a dokumentálásnál. A módszer egyszerű, mégsem direkt: narrátor és kommentár nélkül, résztvevő-megfigyelő módon követni az eseményeket, melynek során az első találkozás és kisbuszos kirándulás kezdeti feszengésétől, a csapatépítő tréningek képzeletbeli várost felállító, erőforrásokat feltérképező gyakorlatai nyomán a szemünk előtt körvonalazódnak a karakterek és rázódik össze együttműködő csapattá a maroknyi emigráns. Így miközben egyfelől közösen kitalálják a „Világpark” nevet, elkészül a színes tenyerekből összemontírozott lógó és a mongol birkózás, kozák ujjhúzás, ukrán kakasjáték, afrikai vízhordótánc, valamint a birkabokacsont-lövészet szabályait tartalmazó tájékoztató füzet, annak is tanúi leszünk, ahogy utolsó este kivasaltatnak a népviseletek, elkésik a kisbusz, és ugyan éjszakai elemlámpa-fénynél, de a nagy napra végül felépül a mongol sátor is.
A migráns csapat az együttműködésen túl még valamiben kiemelkedően jó: otthon érzik magukat Magyarországon. Külön-külön felvett, kamerába elmondott miniportréikból hovatartozásukkal, nemzetiségükkel és „magyar” identitásukkal tisztában lévő, a bevándorló-léthez szükséges toleranciával tudatosan felszerelkezett emberek néznek szembe velünk. Először alkalmazkodni kell, elfogadni a befogadó ország játékszabályait – mondja a mongol Enki, aki mongolnak és világpolgárnak érzi magát; az afrikai Frankie szerint a negatív vagy pozitív attitűd parfümként leng körül valakit, és így azt is befolyásolja, hogyan viszonyulnak hozzá. Tény, hogy mindannyian dolgozó, aktívan közösségi életet élő, elsőgenerációs migránsok, akik sikerrel vették a letelepedés különféle akadályait, és ehhez nem kellett lemondaniuk kultúrájukról, szokásaikról. De ez nem csak a bevándorlóként kötelező optimizmus; ahogy beszélnek, az is világossá válik, hogy miért fontos a többség oldaláról a befogadás és az integráció: a bevándorlóktól magunkról tanulhatunk. Például azt, hogy itt gyakran épphogy pozitív a diszkrimináció (Javier), és hogy mekkora megtiszteltetés „Kelet Párizsában” élni (Lucy); mint ahogy arról is szó esik, hogy milyen olajozott itt a munka és a hétköznapok – de arról is, hogy hétvégenként hiányérzete lehet annak, aki Latin-Amerikában szívta magába a felszabadultságot és életörömöt.
VILÁGPARK – magyar dokumentumfilm, 2014. Rendezte: Füredi Zoltán. Kép: Dömötör Péter. Vágó: Szalay Péter. Hang: Kapcsos Vince. Támogató: Európai Unió Európai Integrációs Alap. Gyártó: Palantir Film. 60 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 48-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12062 |
