Schreiber András
Kreuzweg – német-francia, 2014. Rendezte: Dietrich Brüggemann. Írta: Anna Brüggemann, Dietrich Brüggemann. Kép: Alexander Sass. Szereplők: Lea van Acken (Maria), Franziska Weisz (Anya), , Florian Stetter (Weber atya), Hanns Zischler. Gyártó: ARTE / ZDF. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 107 perc.
Enyhe túlzással és nem kevés felületességgel: Dietrich Brüggemann mozijának a vallásfóbiások az ideális célközönsége. A Keresztút tinédzser hősnője, Maria (Lea van Acken) próbál helyt állni a 21. században, úgy, hogy ne tegyen ellene a bigottnál is bigottabb katolikus közösség, a vallási reformokat – így a II. Vatikáni Zsinatot is – elutasító X. Szent Piusz pápa nevű csoport útmutatásainak. Kamaszálmok kontra keményvonalas kereszténység – a fundamentalizmus kritikája tizennégy stációban.
A tavalyi Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon forgatókönyves Ezüst Medvét nyert (a szkriptet a rendező testvérével, Anna Brüggemann-nal közösen jegyzi) Keresztút azt vizsgálja, milyen mentális károkat okozhat a túlzásba vitt dogmatika, hogyan jut el az egyén a közösség nyomására az önfeláldozásnak beállított önfeladásig. Ám ahogy a történetben Krisztus helyébe Maria kerül (ezt a helycserés példabeszédet – Kazantzakisz regénye, az Akinek meg kell halnia nyomán – Jules Dassin vitte tökélyre; nem is szólva a Brian életéről), a vallási közösség/dogmatika helyére is könnyen beilleszthető bármely más (ultra)konzervatív vagy épp (ultra)liberális társadalmi csoport/ideológia. A film fő kérdése ugyanis az: meddig mehet el a közösség (és azon belül a család) az általa elfogadott ideológia átadásában?
A véresen komoly drámát átszövi a finom humor – talán nem véletlenül, hiszen Brüggemann korábbi filmjeivel (3 Zimmer/Küche/Bad és Renn, wenn du kannst) telitüdővel fújta le a port a német vígjátékról. A körülbelül tízperces, statikus jelenetekből összeálló modern kálvária beállításai pedig nem csupán a krisztusi keresztúttal rímelnek, de megelevenedő festményként megidézik a képzőművészet klasszikusait, kezdve az első „stációval”: az elsőáldozásra felkészítő fiatal papot épp úgy veszik körbe növendékei, mint Jézust Az utolsó vacsorán.
Ismét túlozva, de kevésbé felületesen: a formanyelvi kisjátékkal Brüggemann saját szakmájának is példabeszédet mond, miszerint a művészeteknek, benne a filmmel, semmi szükségük dogmatikára, az alkotó szellemet megnyomorító ideológiára. A választás valódi szabadsága úgyis a közönségé.
Schreiber András
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/01 56-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12071 |
